Melius Juhász Péter

A prédikáció és a vitairat nyomtatásban terjesztett igazán nagyarányú irodalmi műfajjá Melius Juhász Péter (1536 k.–1572) munkásságában emelkedett. A Somogy megyei Horhiban, talán kisnemesi családból született; valószínűleg Tolnán tanult, s Szegedi Kis István tanítványa volt. 1556-tól Wittenbergben folytatta tanulmányait, itt a teológián kívül humanista, természettudományi stúdiumokkal is foglalkoznia kellett. 1558-ban debreceni lelkészi állását már mint a szakramentarizmus híve foglalta el, 1561-ben pedig a tiszántúli református egyházkerület püspöke lett. Ettől kezdve haláláig merő hitviták közt telt az élete: folytonos hadakozás és védekezés az elmaradottabb katolikus és lutheránus tanok ellen, majd a szakramentárius elveken is túllépő anabaptista és antitrinitárius irányzattal szemben. Keményen és makacs fanatizmussal ragaszkodott az általa véglegesnek elismert igazsághoz, s konok energiával igyekezett hitelveiről {327.} nemcsak mindenkit meggyőzni, hanem az azok mellett való megmaradásra kényszeríteni is. Hatalmas szervező erejével Debrecent ő tette református központtá s egy országhatárokon is túlterjeszkedő egyházkerület székhelyévé. Meliusnak ez a szerepe és sikere szorosan összefüggött Debrecen sajátos helyzetével: az ország leggazdagabb mezővárosa volt, melynek az 1560-as években további kiváltságokat sikerült szereznie. Melius a város deák-műveltségű vezető rétegének volt szellemi vezetője, s ennek a dúsgazdag kereskedő-polgárságnak ekkor már nem a feudális osztállyal való további küzdelem, hanem az eredmények konzerválása, szilárd egyházi szervezet kialakítása volt az érdeke. Írásaiban is mindenekelőtt ennek a rétegnek az igényeit tartotta szemmel. Irodalmi munkássága Bibliafordítások mellett (ezekről a következő fejezetben szólunk) javarészt propagatív célú teológiai, valamint egyházszervezést szolgáló gyakorlati műveket ölel fel.

A könyvnyomtatást – amint erre lehetősége nyílt – tudatosan állította reformátori működése szolgálatába. A debreceni műhely 1561-től életének első évtizedében zömmel Melius-munkákat nyomtatott; mégpedig bevezetőül mindjárt két prédikációs kötetet. Az első, 1561 májusában megjelent, Melius mű: A Szent Pál apastal levelének melyet a kolossabelieknek írt prédikációk szerént való magyarázatja. Méltó módon a hitújítás védelmezőjének, a "döbröcöni tanácsnak" ajánlva látott napvilágot. Még ez év októberében került ki sajtó alól másik kötete: A Krisztus közbejárásáról való prédikációk, amelyet "a magyarországi kereskedő és árros népeknek" ajánlott Melius. Az első két kötet prédikációt még három követte: az 1563-ban kiadott Magyar Prédikációk és a Válogatott prédikációk a próféták és apostolok írásából, valamint az 1568-ban közzétett A Szent Jánosnak tett jelenésnek magyarázása prédikáció szerint.

Miként a Huszár Gál által írottak, az ő prédikációi sem szónoki művek, hanem értekezések, traktátusok, bibliai exegézisek, a szakramentárius dogmák igazolása a bibliából. Rideg, erőszakolt, olykor elviselhetetlenül okoskodó magyarázatai miatt ma már alig élvezhetők. A debreceni gyülekezetnek annak idején mindegyiket elő is adta. Aktuális kirohanásai a pápisták, majd az antitrinitáriusok ellen, szenvedélyes feddőzései az iskolákat, könyvkiadást nem támogató urakkal, gazdagokkal, hírét, tekintélyét nagyra növelték. A prédikálás szent hivatás volt számára, de a kiáltó szónál az írott, nyomtatott betűt többre becsülte, mert jól látta ennek messzeható erejét, mely "nem csak a jelenvalóknak használ". A "maradékok"-ra apelláló írói tudattal harcolt Servet és Dávid Ferenc szentháromságtagadó tanai ellen. Ha okoskodással nem győzte, megmaradt a "hit" álláspontján, de ebben aztán hajthatatlan és makacs merevséggel kitartott. Debrecent sikerült is megóvnia az antitrinitarizmus "dögletes tudományától".

Része volt ebben írásai egy másik csoportjának, a szakramentáriusok hittételeit rendszerezve összeállító hitvallásoknak is. A teológiai kérdések mellett az egyházkormányzat, istentiszteletek és szertartások szabályozásán túl a házasságjogi, gazdasági és politikai problémákra is részletesen kitért az 1562. évi Debreceni és egervölgyi hitvallás, amelyet Melius Szegedi Gergely és Czeglédi György közreműködésével szerkesztett. Kiforrottabb és rendszeresebb ennél a Melius által 1567-ben összeállított és a debreceni zsinaton jóváhagyott hitvallás és egyházi szabálygyűjtemény. Ez a munka fő vonalaiban a {328.} magyar református egyház életének formáit évszázadokra szólóan meghatározta.

A vita, a polémia Melius csaknem minden írását áthatotta. Prédikációi közül a Krisztus közbenjárásáról való lényegében Stancaro hívei ellen írt vitairat, s a zsinatok elé terjesztett "hitvallásai" is részben a római egyházzal (1562), részben az anabaptistákkal és antitrinitáriusokkal (1567) polemizáló művek. De voltak kifejezetten a vitairat műfajába tartozó munkái. Ezek közül elveszett a lutheránus Sztáraival polemizáló írása és A halál könyve című. Adott ki Hebler Mátyás erdélyi szász lutheránus püspök úrvacsoraí vallás-tételére egy latin nyelvű cáfolatot (Refutatio confessionis de coena Domini (Az Úrvacsoráról szóló hitvallás cáfolata), 1564). Közzétette az antitrinitárius Arany Tamással folytatott vitáját, amely az első magyar nyelven kiadott, a valóságban megtörtént hitvita leírása (Az Aran Tamás hamis és eretnek tévelygéseinek ... meghamisítása, 1562). Oktatott, agitált, vitatkozott négy dogmatikus énekében is. Az első kettőből (Krisztus születéséről, illetve Krisztus kínszenvedéséről) annyira hiányzik minden felekezeti vonás, hogy a katolikus énekeskönyvekbe is belekerült. A harmadik (az úrvacsoráról) már a református dogma teljes kifejtése; a negyedikben (Igaz szentírásból kiszedett ének, 1570) Krisztus személyesen veri vissza a biblia szavaival az antitrinitáriusoknak istensége ellen intézett támadását. Értekezések, prédikációk ezek is, csak éppen versbe, énekbe foglalva. Rímelésükre ugyan nem sok gondot fordított, de nem ügyetlen ritmusérzékkel szerkesztette meg a változatos (7-es, 8-as, 11-es és 19-es) sorfajokból felépített strófákat.

Melius prédikációiban, vitairataiban, hitvallásaiban a humanista tudós-filológus felkészültségével magyarázta a bibliát. Az általa fordított szentírásrészletekből nyilvánvaló, hogy a latin mellett jártas volt a görök és héber nyelvben is. Sőt a füvek használatáról írt gyógyszeres könyve, Herbariuma (megj. Kolozsvár 1578) arról tanúskodik, hogy orvosi és természettudományos műveltsége is a kor színvonalán mozgott. Nyers, türelmetlen, támadó modora inkább a vitatkozó reformátort láttatta meg, és eltakarta a humanista stúdiumokon nevelődött tudóst. Stílusában, bár fel-feltűnnek a tudatos megformálás jelei, mégis több az ösztönös készség, az írásban rögzített élő beszéd spontánabb hangja. Rendkívül elvont fejtegetéseiből azonban csaknem teljesen hiányzik az írói invenció, érdeklődést keltő előadásmód. Vele kezdődik az igazán szőrszálhasogató vallásos értekező stílus; ő a megteremtője a magyar nyelvű merev teológus-prózának.