Dávid Ferenc

Nagy ellenfele, a magyar antitrinitarizmus vezére, Dávid Ferenc († 1579) egy másik véglet képviselője volt. Végigjárta a reformáció valamennyi állomását, s élete végéig nem szűnt meg újítani, a tévelygések és félreértések által elfedett igazságot kutatni. A kolozsvári születésű szász polgár-sarj pályáját katolikus papként kezdte. A gyulafehérvári káptalan humanista légkörében tanult, s két ottani kanonok segélyével ment ki a wittenbergi egyetemre. Az 1550-es évek {329.} elején a besztercei latin iskola rektora, 1553-tól fogva pedig a kolozsvárié. Első vitái itt támadtak Petrovics Péter udvari orvosával, az olasz szentháromság-tagadó Stancaro Ferenccel és a szakramentárius Kálmáncsehivel, akikkel ekkor még lutheránus oldalról harcolt. Miután az evangélikus szászok német nyelvi alapon megszervezték nemzeti egyházukat, 1556-ban a magyarok Dávidot választották püspökükké. 1559-ben magyar híveinek többségével már átállt a szakramentarizmushoz, és Meliusszal a legteljesebb egyetértésben tevékenykedett. 1564-ben az erdélyi szakramentáriusok püspöke és János Zsigmond udvari papja lett. Az udvarban került közelebbi kapcsolatba Blandrata Györggyel, aki megismertette vele Servet Mihály Restitutio Christianismi (A kereszténység visszaállítása), (1553) című szentháromság-ellenes munkáját. Blandrata hatására Dávidban újabb kételyek támadtak, s 1566-tól kezdve már szóbeli vitákon és kinyomtatott műveiben nyilvánvaló lett az antitrinitáriusokhoz való csatlakozása. Nevezetessé vált az 1568. évi gyulafehérvári disputája, amelyen maga János Zsigmond és sok főúr is nyíltan állást foglalt az új vallás mellett. Az antitrinitarizmusra és Dávid Ferenc egyéni sorsára is végzetes volt János Zsigmond korai halála (1571). Az új fejedelem, a katolikus Báthori István, megfosztotta Dávidot az udvari papságtól s a könyvkiadás lehetőségétől. Az antitrinitarizmus és Dávid fejlődése azonban nem állt meg, sőt Sommer János és Palaeologus munkásságának hatására az 1570-es években jutott el a legmesszebbre. Dávid együtt harcolt e két kiváló gondolkodóval, szembekerülve a mérsékeltebb állásponton megmaradó Blandratával is. Ellenfelei végül is kierőszakolt országgyűlési végzéssel börtönbe záratták, ahol egy fél év múlva, 1579-ben meghalt.

Műveinek egy részét latin nyelven írta, Blandratával és más hazai s külföldi antitrinitáriusokkal közösen. Ez az 1567-től kezdve fellendülő latin nyelvű antitrinitárius irodalom elsősorban nemzetközi jelentősége folytán nagy fontosságú, – ismertetésére ezért nem itt, a magyar nyelvű vallásos értekező próza keretében, hanem majd Sommer és Palaeologus munkáival együtt a latin teológiai irodalom tárgyalása során térünk ki.

Magyar nyelvű munkái jórészt szintén antitrinitárius korszakából valók; műfajuk szerint fejtegetések, prédikációk, vitairatok. Az új irányzat tételeit magyar nyelven elsőnek Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghomályosította (Gyulafehérvár 1567) és Rövid útmutatás az Istennek igéjének igaz értelmére (Gyulafehérvár 1567) című könyveiben fejtegette. Mindkét írás ahhoz a vitázó-értekező műfajhoz tartozik, melyet Ozorai Imre honosított meg irodalmunkban.

E két irat közül a Rövid magyarázat a fontosabb. Ez tartalmazza az erdélyi antitrinitáriusok között egészen az 1570-es évekig általánosan elfogadott hitvallást az Atyáról, Fiúról és a Szentlélekről, s az e hitvallás mellett felhozható legfontosabb bizonyítékokat – kifejtve három, inkább rövid értekezésnek, mint beszédnek minősíthető prédikációban –, valamint egy módszertani tanulmánynak is beillő "tanácsadást" arról, hogy miként kell értelmezni a bibliát, s mi az üdvösséghez nélkülözhetetlenül szükséges tudomány. A könyv leghatásosabb s eszmetörténetileg is legérdekesebb része a két első fejezet; ezek azt a történeti koncepciót ismertetik, melyben az antitrinitáriusok {330.} saját eszméik kifejlődését elképzelték. Közülük az első azt tárgyalja, hogy az egyszerű és tiszta evangéliumi tanítás miként romlott meg az idők folyamán, s miként jött létre a római pápák egyháza, mely – reformátor-elődeikkel ebben egyetértve – már nem Krisztust, hanem az Antikrisztust képviseli. A második könyv a reformáció történetét kívánja nyújtani, azt a folyamatot, amelynek során "a Krisztus a végéről az eleire menvén, ez mostani időben építi fel az ű anyaszentegyházát". Luther e fejezet szerint a "végén", a legkisebb jelentőségű kérdéseknél kezdte a reformációt, Zwingli az úrvacsora-tan racionalisztikus értelmezésével már fontosabb dolgokat érintett, s a folyamat betetőzői az antitrinitáriusok, általuk dönti meg isten a hamis, bálványozó háromság-hitet. A keresztény hit teljes megtisztulásától a szerző csodákat vár: a "Babylon", a római pápaság és minden háromsághívő felekezet eltűnik, megtérnek a zsidók és a pogányok is. A földön megvalósul isten országa: "Az próféták oly békességről mondanak nekünk jövendőt, mely soha még nem volt, mert akkor minden fegyvernek el kell veszni és megégettetni, a szablyákból szántóvasak lesznek, az haragos vad bestiák nem ártanak, és oly békesség leszen, hogy soha osztán semmi háborúságnak helye ne legyen." Mindez pedig az egészen közeli jövőben várható. Hogy pontosan mikor, azt meglehetősen zavaros módon próbálja meghatározni, míg végül kijelenti, hogy a próféciák beteljesülése 1570-re várható. Hogy e várakozásoknak, melyekről Dávid később már sohasem nyilatkozott, volt-e hatásuk az 1570. évi tiszántúli parasztmegmozdulásra, eddig még nem sikerült eldönteni.

Dávid Ferencnek a szentháromság-tant elvető ésszerű hitelvei nem filozófiai racionalizmusból születtek. Maga Dávid Ferenc mélyen hívő lélek, az ő racionalizmusa is – mint minden reformátor elődjéé – csak az isten akaratának minél hívebben való értelmezésében nyilatkozott meg. E szempontból a bibliai szövegkritika és szöveg-egybevetés volt a legfőbb fegyvere, s ebben Servet, Socinus, Stancaro és mások mellett főként Erazmus érveire támaszkodott, aki kimutatta a Szentháromságra utaló egyetlen bibliai hely utólagosan beszúrt, hamisított voltát. Erazmus hatása így nálunk az antitrinitarizmus kialakításában tetőződött. Sylvesteréknek még csak a bibliai szöveg helyes értelmezése volt a célja, Dávid azonban már ennek tartalmi, dogmatikai konzekvenciáit is hasznosította vallási reformjai számára. Dávidnak ezekben az első antitrinitárius műveiben, miként azt az 1570-es évre vonatkozó jövendölés is mutatta, jelentékeny misztikus elemek is vannak. Különösen a Rövid útmutatás című könyvében találunk ilyeneket, például a világ "első" és "második" teremtésével kapcsolatban. Ezek részben a Servet műveiben bőségesen található misztikus eszmélkedésekre mennek vissza, de összefügghetnek anabaptista előzményekkel is.

Az anabaptisták forradalmi társadalmi és politikai nézeteivel ugyan Dávid és a fejedelmi udvarban élő többi antitrinitárius vezető sohasem rokonszenvezett, a keresztséget illetően azonban – akárcsak Servet is – elfogadták álláspontjukat. Sőt egy anabaptista könyvecskét magyar nyelven is kiadtak (Könyvecske az igaz keresztyéni keresztségről, Kolozsvár 1570) – talán Dávid fordításában. A primitív irodalmi eszközökkel megírt kis dialógus az anabaptizmusnak társadalmi szempontból legmérsékeltebb irányzatát képviseli: úgyszólván csak a keresztséggel kapcsolatos dogmatikai kérdésekkel foglalkozik, a forradalmi törekvéseket pedig határozottan elutasítja.

{331.} Egyéb magyar nyelvű műveiben Dávid a Rövid magyarázatban kifejtett gondolatokat részletezi, illetve védi meg ellenfeleivel szemben. Vitairataiban (Az egy ő magától való felséges Istenről ..., Kolozsvár 1571; Az egy Atyaistennek és az ő áldott szent fiának a Jézus Krisztusnak istenségükről igaz vallástétel, Kolozsvár 1571) bár helyenként Melius és társainak hangjára hasonló nyers hangnemben felelt, általában higgadtabb vitázó. Prédikációi is (Első része a Szentírásnak külön-külön részéből vett prédikációknak, Gyulafehérvár 1569) nyugodt érvelésű fejtegetések, bibliai exegézisek, e tekintetben Huszár Gál és Melius értekező beszédeivel rokonok, de stílusuk Meliusénál némileg gördülékenyebb. Dogmatikai kérdéseken kívül azonban társadalomkritikai, erkölcsi problémákkal alig foglalkozik. A prédikációkhoz hasonlóan a nyilvános disputák leírásai is hatásos propaganda-eszköznek bizonyultak, a papok és tanítók között éppúgy, mint a világi (nemesi és polgári) olvasók körében. Az 1569-ben Dávid és Melius között lefolyt váradi vitát, amelyen János Zsigmond is jelen volt egész udvarával és nagyszámú nemesi és polgári hallgatósággal, Dávid Ferenc Az Váradi disputationak ... igazán való előszámlálása (Kolozsvár 1569) címen kinyomatta, mert annak az ellenfél hamis hírét költötte. A komoly hitviták leírása és kiadása azért is figyelemre méltó, mert velük egyidőben – éppen antitrinitárius oldalon – Meliusékat gúnyoló vitakomédiák is születtek, az elvi harcnak travesztált változatai, irodalmibb propagálói.

*

Melius és Dávid munkássága nem állt elszigetelten, mindkettőjük körül kialakult teológus prédikátorokból egy-egy tudós gárda, mely tanításaikat magyar nyelvű értekezésekben s főleg vitairatokban terjesztette. Ennek a kiszélesedő teológiai vitairodalomnak szakramentárius oldalon Czeglédi György († 1584), Károlyi Péter (1543–1576) és a latin humanista versei kapcsán már említett Szikszai Hellopaeus Bálint († 1576) voltak a művelői; Dávid Ferenc magyarul író harcostársai közül pedig Basilius István (1525 k.– 1592), Császmai István és Karádi Pál (1523 k.– 1587után), valamint az élete végén hozzájuk csatlakozó Heltai Gáspár érdemelnek említést.

A traktátusnak, a vitairatnak, a prédikációnak, a reformáció teológiai értekezéseinek, noha a nyelvi szépség, az esztétikailag fegyelmezett mondatszerkesztés, általában a stílus művészibb megformálása iránt nem sok fogékonyságot árultak el, mégis a magyar irodalmi próza megszületése szempontjából megvan a maguk jelentősége. Övék volt az úttörés érdeme. Nem fordított, hanem eredeti fogalmazványokban indult meg a magyar beszélt nyelv írásban való rögzítése, irodalmi nyelvvé formálása. A reformáció legkiválóbb írói, Heltai és Bornemisza is ezekben a műfajokban fejlesztették ki kiforrottabb stílusukat s jutottak el szépprózai kísérleteikig.