{335.} Székely István

Az Udvarhely megyei származású Székely István, akinek apja valószínűleg Perényi Péter szolgálatában állt, 1529-től a krakkói egyetemen tanult. Onnan hazatérve előbb Szikszón, Abaújszántón, Liszkán iskolamester, majd szikszói plébános, utóbb gönci pap lett. Szikszón Batizival együtt vagy annak utódaként tanítóskodott, Göncön pedig egy ideig Károlyi Gáspár lelkésztársa. Kezdetben a lutheri, később a szakramentárius irány követője volt. Életéről 1563 után nincsenek adataink.

Irodalmi munkássága feltűnően széleskörű. Humanista ösztönzésekkel indult el az irodalmi magyarnyelvűség útján. Az ő egyéniségében is szerencsésen forrott össze a humanista és a reformátor. Első munkája egy iskolai segédkönyv, magyar nyelvű kalendárium volt, amelyet még 1538 előtt adott ki Krakkóban "az magyarul olvasó gyermekeknek" szánva. Katekizmusairól már az előző fejezetekben megemlékeztünk, himnusz-fordításairól az énekirodalom kapcsán lesz még szó. E kezdeti munkáival a reformáció gyakorlati, iskolai igényeit igyekezett kielégíteni. Később azonban mind "tudósabb" művek szerzésén fáradozott, hogy annak az egyre szaporodó nemesi és mezővárosi (városi) olvasórétegnek, amelynek iskolázottságából a súlyosabb latin szövegek megértésére már nehezen futotta, anyanyelvén adjon olvasmányt. Magyarázatos prózai zsoltárfordítását is nekik szánta, hogy "lélekben épüljenek és hízzanak." Zsoltárkönyvét (Krakkó 1548) "Gávai Lukács, vitézlő nemös férfiúnak" ajánlotta, akitől azt remélte,hogy művére más uraknak, nemeseknek és vitézlő népeknek is felhívja majd a figyelmét. A magyar interpretációhoz középkori zsoltárfordításunk szövegét (Apor-kódex) is felhasználta. Tudós filológus mivoltát legfőképpen a zsidó szólások, egyes nehezen érthető helyek, kevéssé ismert fogalmak, történelmi nevek magyarázatai érzékeltetik. A zsoltárokhoz írt kommentárjaiban a feudális társadalom bírálata is helyet kapott. Saját nyilatkozata szerint a Zsoltárkönyv csak része volt ama nagy tervének, hogy az egész ószövetség-fordítását kiadja. Egy megjegyzése nyomán bizonyos, hogy egyes fejezeteivel valóban el is készült, és azokat ugyanolyan magyarázatokkal kísérte, mint a zsoltárokat.

Legnagyobb szabású művét, a Chronica ez világnak jeles dolgairól (Krakkó 1559) című történeti munkáját Németi Ferenc tokaji kapitánynak ajánlotta. Németi, a gazdag nemes, maga is literátus hajlamú ember, énekszerző s akkoriban már a reformáció svájci, szakramentárius ágának legfőbb támogatója. Míg zsoltárainak magyarázataiban Székely még a mezővárosi polgárság érdekeit hangoztatva élesen kikelt a feudális urak ellen, addig tíz évvel később írt világkrónikájában – a magyar reformáció általános fejlődésmenetének megfelelően – már inkább a szakramentarizmusban a saját vallásos irányzatát is megtaláló nemességhez igazodott.

Munkájának egyik legfőbb célja, hogy a történelmi eseményeken keresztül egyrészt a reformáció jogosultságát igazolja, másrészt, hogy bebizonyítsa a római egyház teljes eltávolodását az eredeti keresztény tanítástól. A művében megnyilatkozó történeti látás és világkép melanchtoni eredetű. Forrása főleg Melanchton barátjának, Johannes Carionnak Chronicája (1532), de sokat merített Johannes Funccius Chronologiájából (Történeti események időrendje), (1545), Sebastian Münster Cosmo-{336.}graphiájából (A világ leírása), (1553) is. Magyar anyagát Thuróczy munkájából szemelgette. Műfaját tekintve Székely műve kronológia, azaz fontos és jelentéktelen események egyszerű felsorolása időrendi egymásutánban. Világtörténetének rendszere és kerete az a bibliai eredetű koncepció, amelyet Batizi históriájával kapcsolatban már megismertünk. A török szerinte is az Isten büntető eszköze, amelynek minden keresztény országot a bálványozás bűne (katolicizmus) miatt meg kell rontania. Az utolsó ítélet pedig majd akkor jön el, ha egykor a török hatalma megtöretik. Ebben a keretben helyezte el Székely az évszámok szerint adagolt történeti eseményeket, többnyire csak röviden utalva a tényekre. De nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy vastagon ki ne fakadjon a pápák és a római egyház ellen.

Attól kezdve, hogy a magyarság is megjelent a történelem színpadán, krónikájának gerincét a magyar esemény-anyag alkotja. Persze a hun–magyar azonosság révén a magyar történetet a 367. évvel kezdte. A nemesi-nemzeti szólamok, miként Farkas Andrásnál, nála is visszatérnek; neki is az országgyarapító Mátyás nemzeti királysága az ideálja, és ő is következetesen a Szapolyai-ház mellett foglal állást. A magyar múlt eseményeit részben a deák-humanista, nemesi történetszemlélet, részben a reformáció vallási nézetei szempontjából ítélte meg. Harcias felekezetiessége és németellenessége egész munkáját áthatotta. Székely műve azonban nemcsak kifejezője volt a protestáns nemzeti öntudatnak, hanem annak megerősítője is. Sokak által és sokat forgatott kézikönyv lett.

Vilmányi Libec Mihálynak a Chronica elé írt verse, a székelyek régi tiszta magyar nyelvére hívja fel a figyelmet, annak követését ajánlja az irodalmi használatban is. A zempléni Libec Székely Istvánnak akart hízelegni e kijelentésével, a Chronica nyelvében azonban különösebb székely ízt nem lehet felfedezni. Székely nem tudatos stiliszta, inkább ösztönösen fogalmaz, előadása, akárcsak Ozoraié vagy Heltaié és Bornemiszáé, közel áll az élőbeszédhez, de írásaiban tartózkodott a régies, erősebben tájnyelvi szólások használatától; a 16. század irodalmi gyakorlatában kialakulóban levő általános köznyelvi formákhoz alkalmazkodott.