Szegedi Gergely

Szkhárosi Horvát után e periódus énekszerzői közül költőiség, líraiság tekintetében Szegedi Gergely (†|1570?) munkássága a legkiemelkedőbb. Életéről kevés biztos adatunk van. 1557-ben Wittenbergből tért haza, ahol Meliusszal és Károlyi Gáspárral tanult. Kassa érintésével Debrecenben telepedett meg, ahol már wittenbergi útja előtt néhány évig iskolamester volt. A debreceni papságban Kálmáncsehi utóda lett, 1558-tól pedig Meliusszal együtt lelkészkedett mint annak egyik leghívebb munkatársa. A debreceni gyülekezeti énekeskönyv javított és bővített kiadását (1569) ő szerkesztette. Kezdettől fogva a szakramentárius tanok hirdetőjeként emlegették.

Tizenöt éneke maradt ránk, ezek közül tizennégy az általa szerkesztett énekeskönyvben jelent meg először, egy pedig Bornemisza 1582. évi énekgyűjteményében. A tizenöt énekből tíz zsoltárfordítás, illetőleg parafrázis, öt pedig eredeti szerzeménye. Már Szenci Molnár Albert a legsikerültebbeknek Szegedi Gergely meg Sztárai zsoltárait mondotta. Szépség dolgában Szegedi magyar szövegei nem is maradtak az eredeti mögött, sőt sokszor annak gondolatát továbbfejlesztve, kibontva, Balassira emlékeztető sorokat szólaltat meg: "Háborúsága az én lelkemnek oly igen nagy vagyon, Minemő szélvész és nagy háború az tengeren vagyon" (6. zsoltár). E bűnbocsánatért esedező zsoltár hasonló szépségű párja a 38. parafrázisa. Meleg líraiság szövi át az isteni irgalmasságról elmélkedő 29. zsoltárfordítást, s a legjobbak közé tartozik a 112. zsoltár átültetése, melyben a hite, bizakodása által boldogan élő emberben gyönyörködik. Az elmélyültebb vallásos líraiság térhódítása együtt járt azonban a társadalombíráló hang elhalkulásával. Sztárai zsoltárátdolgozásainak konkrét társadalmi allúzióit Melius prédikátor-társának szerzeményeiben már hiába keressük.

Eredeti szerzeményei (a karácsonyi, pünkösdi és úrvacsoráról szóló, valamint Magyarország veszedelmeinek okáról írt éneke) közül a súlyos realitású A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásáról (1566) című költeménye megdöbbentő hatást kelt. (A legtöbb kiadás és irodalomtörténet az éneket teljesen megalapozatlanul Szegedi Kis Istvánnak tulajdonította.) A nagyerejű vers a török 1566. évi hadjáratát támogató, portyázó tatár csapatok Tokaj környéki kegyetlen pusztításáról, az elhurcolt férfiak, nők, gyermekek szörnyű sorsáról fest komor képet. A rabok siralmas menetét jól megformált, a valóság apró, de lényeges mozzanatait híven bemutató képekben, miniatűr-jelenetekben állítja elénk:

{351.} Nagy sírván anyjoknak az gyermekek kiáltnak:
"Adnál vizet innom, édes anyám!" azt mondják;
Ő édes anyjoknak csaknem hasad szívek,
Hogy csak azt sem adhatják.

A panasz, a jajkiáltás úgy tör fel az énekből, mint a vigasztalan zokogás, amely azonban mégis feloldódik az isten irgalmában való reménykedésben: "Sárok vagyunk, uram, veled nem pörölhetünk, Te szolgáid lévén csak fejet kell hajtanunk, Keseredett szűből az mit mostan szólunk, Megbocsássad minékünk." Ez az éneke a vallásosság és a nép, a nemzet sorsáért való aggódás összefonódásának egyik legmegkapóbb költői megnyilatkozása.

Szegedi formai szempontból is egyik legkitűnőbb énekszerző; rendkívül változatos strófaképleteket és sorfajokat használt. Sorainak rímelése azért is formatörténeti jelentőségű, mert a korabeli szerzők a rímre fordítottak legkevesebb gondot, s többnyire egyrímű verseket írtak. Szegedi viszont többször élt páros rímmel, sőt a visszatérő rímet is alkalmazta; ebben az időben pedig ez még vajmi ritkaság.