Krónikás énekek

A régmúlt eseményeket írott források alapján népszerűsítő krónikás éneknek sem maradt több emléke, mint a tudósítónak. Különösen feltűnő, hogy a magyar történelem hőseiről, nagy alakjairól, nevezetes eseményeiről viszonylag milyen kevés históriás ének szól, pedig a szerzők mind a bibliából, mind a világtörténelemből főképp olyan témákat választottak, amelyekkel küzdelemre lelkesíthettek a török ellen. Ennek magyarázatát talán abban lelhetjük, hogy a szóbeli költészetben a régi naiv hősi ének hosszú időn át tovább élt az irodalmiság új világában is. Erre következtethetünk a Magyarországon járt híres angol költőnek, Philip Sidneynek egyik nyilatkozatából is: "Magyarországon minden lakomán és ilyen összejövetelkor olyan szokást láttam, hogy őseiknek a vitézségéről énekeik vannak, melyekről ez a nagyon katonás nemzet azt gondolja, hogy a derék vitézség lángra lobbantói." Az 1560-as éveknél korábbi időből Tinódi két Zsigmond-krónikáján kívül nem is ismerünk egyetlen magyar tárgyú krónikás éneket sem. Ilyen énekek csak a reformáció és humanizmus hatására, a század közepe után a deák-műveltségűek körében megerősödő történelmi érdeklődés és tájékozódás igényéből születtek. A refor-{397.}máció mozgalmán belül is ekkor érett meg a helyzet arra, hogy írói a magyar múltra vonatkozó felfogásukat, történeti állásfoglalásukat megfogalmazzák. A magyar tárgyú krónikás énekek ezekre az ösztönzésekre keletkeztek, s így többnyire átfogóbb eseménysorozatokat, egész korszakokat, mintsem egyes eseményeket dolgoztak fel. A regényes elemeket sem nélkülöző 6–7 ének az 1560–70-es években keletkezett; közülök csupán egy készült Heltai magyar krónikájának megjelenése után (1575). A prózában megírt magyar történeti munka elterjedésével vége szakadt a magyar tárgyú krónikás énekek szerzésének.

Tinódi után az első magyar tárgyú történeti ének Nagybáncsai Mátyás nagyszombati polgárnak Az vitéz Hunyadi János vajdáról (1560) című szerzeménye, melyet "az vitézlő népnek ajánla, kik vadnak környül az végházakban". A nagy törökverő hős életét Thuróczy, Bonfini, de különösen Székely István protestáns szellemű krónikája alapján verselte meg. Elbeszélőkészsége, nyelve Nagybáncsait a legjobb históriások közé emeli. Éneke 1574-ben Debrecenben önálló füzetben, Heltai Cancionaléjában pedig a Hunyadi származásáról szóló monda betoldásával jelent meg. Írt még – amint már szó volt róla – bibliai históriát, könyörgést és vigasztaló éneket is. Nagybáncsai Hunyadi-históriájának szinte kiegészítése Görcsöni Ambrusnak, Homonnai Drugeth Gáspár lantos-deákjának Mátyás király életéről 1567–68 táján szerzett éneke. A rendkívül népszerű mű (öt 16. századi kiadásáról tudunk) fő forrása Thuróczy krónikája volt, de merített a szájhagyományból is. Az események elbeszélésében csak Bécs elfoglalásáig haladt. A történetnek a nagy király haláláig terjedő további részét Bogáti Fazekas Miklós írta meg (1577). A Hunyadiak s közülük főképp Mátyás kultuszát Székely István és Heltai krónikáján kívül főként ezek az énekek éltették tovább mind a török, mind a német uralmától szabadulni vágyó, független nemzeti királyság után sóvárgó magyarságban.

Bonfini volt a forrása annak a három históriának, melyben a szárazabb krónikás modort átszínezi a latin eredeti stilizáltságának hatása. Éppen ezért némileg elevenebbek is a szokványos históriás éneknél. Kivált a Nikolsburgi Névtelen szerzőnek a Kenyérmezei viadalról (1568) írt munkáját kell kiemelnünk. Nikolsburg annak idején Kerecsényi László gyulai kapitány birtoka volt, s a családja is ott lakott. Valamelyik deákja lelkesedett fel Báthori István és Kinizsi Pál 1479-ben a törökökön aratott híres győzelmének megverselésére. Némileg halványabb és elnyújtottabb énekben egy évvel később Temesvári István telegdi tanító is feldolgozta ugyanezt a történetet. A harmadik Bonfinin alapuló história Temesvári János dézsi polgár, később főbíró, 1571-ben A Béla királyról és a tatárokról szerzett éneke, annak tanulságául, hogy a "visszavonás" ma is az ország pusztulásához vezet, mint egykor a tatárjárás idején. Valkai András később említendő szerzeményeit nem számítva, ezeken kívül már csak egy magyar krónikás énekről tudunk, Gosárvári Mátyás erdélyi kisnemes 1579 előtt írt hun történetéről (Az régi magyaroknak első bejövésekről). Attila birodalmának tündöklését és elmúlását Heltai magyar krónikája nyomán énekelte meg.

Valamennyi magyar tárgyú krónikás éneket megelőzte – talán mert félig-meddig bibliai témának érezték – két Jeruzsálem pusztulásáról szóló ének. A nagyon időszerűnek gondolt tárgyat előbb 1551-ben Mádai Mihály, Szabolcs {398.} megyei nótárius foglalta versbe, de ebből csak 16 versszaknyi töredék ismeretes, majd 1553-ban egy deák-énekmondó, Szegedi András énekelte meg (Historia de expugnatione urbis Jerusolimitanae (História Jeruzsálem városának megvételéről)) Josephus Flaviusnak latinra fordított történeti munkája nyomán. A Titus seregei által 70-ben elpusztított város ostromának igen részletes leírását kiegészítette még – ismeretlen forrás alapján – Jeruzsálem további sorsának rövid előadásával egészen Godefroy Bouillon 1099-ben alapított keresztény jeruzsálemi királyságáig. Az ügyesen verselő Szegedi a zsidók szent városának pusztulását tanulságul állította kortársai elé. A várost a két zsidó fejedelem körül támadt pártoskodás döntötte romlásba. Nagy példa lehet ez Magyarországnak arra, hogy csak egy fejedelmet uraljon, mert különben a magyarság is a zsidók sorsára jut. A Tinódi által hirdetett politikai egység és a török visszaverésére irányuló összefogás gondolatának, vágyának megszólaltatója volt Szegedi is. Elbeszélő modora szintén a Tinódiéra emlékeztet, stiláris szempontból is sokban hasonlít ennek Eger ostromáról írt énekére. A két énekest összefűző előadásmódbeli és eszmei rokonság talán arra utal, hogy Szegedi ismerte Tinódi műveit még azok nyomtatásban való megjelenése előtt. Éneke közkedvelt lehetett, mert a század folyamán négyszer is kiadták, s kéziratos másolatban is fennmaradt.

A többi nem magyar tárgyú krónikás ének kivétel nélkül görög–római– perzsa témájú. Számuk viszonylag nagy, csaknem duplája a magyar tárgyúakénak, s emezeknél nagyobb mértékben hajlanak a regényes énekek irányába. Kákonyi Péter Astiages és Cirus (1549) című éneke, Varsányi György erősen oktató jellegű Xerxes-históriája (1561) és Hunyadi Ferenc erdélyi orvosnak Trója veszedelméről (1569) szerzett verse ezt az átmeneti típust képviseli s ezekhez sorolható Ilosvai Nagy Sándorról és Ptolomeus királyról szóló históriája is.