Ilosvai Selymes Péter

Tinódi mellett e kor legjelentékenyebb világi énekszerzőjének, a kelet-magyarországi Ilosvai Selymes Péternek az életéről alig tudunk valamit. Mint deákműveltségű énekmondó talán a Perényi-család szolgálatában állhatott; a moralizáló és a históriás éneknek szinte minden fajtáját művelte.

Legkorábbi ismert szerzeménye egy Nagy Sándorról (1548) írt éneke. Mint tanult históriás énekszerző, forrásul nem a Sándorról szóló középkori lovagregényt, hanem a jóval tárgyilagosabb Curtius Rufus-féle életrajzot választotta, sőt abból is kigyomlálta mindazt, amit nem érzett hihetőnek. Gördülékeny előadását néhol eposzi kellékekkel tarkítja. Egy-egy seregszemle, csata-leírás, szónoklat stb. egyáltalán nem unalmas részletezésében, főképp azonban kelet ismeretlen világának (India, egzotikus népek, harci elefántok stb.) bemutatásában volt az ének legfőbb vonzóereje; a század végéig talán a ránk maradt négy kiadásnál is többször nyomtatták ki. Az oktató, moralizáló tendencia, a szerencse forgandóságának, a határtalan nagyravágyás és vakmerőség bűnhődésének előszámlálása ebből az énekből sem hiányzott.

{399.} Ilosvainak 1548–68 között szerzett históriái közül csak az egyetlen Szent Pál megtéréséről és apostoli működéséről (1564) írt éneke maradt fenn. Egy sereg bibliai és profán tárgyú, köztük egy Cirusról és egy Nabukodonozorról szóló, úgy látszik, végképp elveszett. Az 1568-ból való Sokféle neveknek magyarázatja című, nem epikus jellegű versét Thury Farkas Pál szántói prédikátor Katalin nevű leányának keresztelőjére írta. Első része a keresztség és úrvacsora értelmét magyarázza, a második az újszülöttel és a keresztelővel kapcsolatos szokásokról és babonákról szól, majd a harmadik részben a keresztnevek jelentéséről tájékoztat.

Az ószövetség legrégibb görög fordításának, a Septuagintának keletkezését beszéli el Ariszteasz e tárgyról írt művének 1561-ben kiadott latin fordítása alapján a Ptolomeus királynak históriája (1570) című énekében. A 72 bölcs által elkészített görög szöveget ünnepélyesen nyújtják át a királynak, aki a hét napig tartó lakomákon a bölcsekhez kérdéseket intéz. A feleletekben a vallásosság mellett a humanista szellem igen határozott formában nyilatkozik meg. A történet elbeszélése során kikel a magyar urak ellen, akik könyvre sajnálják a pénzt. Ptolomeustól kellene példát venniük, aki a biblia görög fordításának elkészíttetésével igen hasznos dolgot művelt.

Minden eddiginél nevezetesebbé vált utolsó ismert munkája, Az híres neves Tholdi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história (1574), melyet Perényi István ugocsai főispánnak ajánlott. Toldi históriájával Ilosvai már teljesen a szórakoztató, a moralizáló szándékot kevésbé vagy egyáltalán nem fitogtató műfaj, a regényes énekek birodalmába jutott el. Hogy a Toldi Miklós köré fonódó monda, a francia chanson de geste elemeiből kialakult és Toldira alkalmazott magyar lovagi epikus mű (feltehetőleg ének) milyen úton-módon vált ismeretessé Ilosvai előtt, nem tudhatjuk. Ilosvai említése alapján valószínű, hogy ismert valamely írott (latin?) szöveget vagy szövegeket, de feltétlenül lehettek szóbeli értesülései is, hiszen a tiszántúli családok körében ismerős volt, a Nagyfaluban őrzött Toldi-ereklyéket pedig akár maga is láthatta. Lehetséges, hogy egyes novellisztikus, boccacciói epizódokat (pl. a budai özveggyel való kaland) ő kevert a Toldira vonatkozó értesülések közé, mivel azok a lovagi életeszménnyel és heroizálással ellentétben állván aligha származhattak a középkori Toldi-mondából. Mindenképpen bizonyosra vehető, hogy Ilosvai különböző elemekből állította-válogatta össze a maga énekét – ez annak széteső szerkezetén is észlelhető. Mint irodalmi mű, a Toldi-história nem tartozik a jobb históriás énekek közé: értékét nem előadásmódjának, hanem témájának, a középkori Toldi-monda átmentésének köszönheti. Toldi mondai alakja, ha nem is az ő éneke alapján alakult ki, de mindenképpen annak hatására híresedett el. Ilosvai szerzeményét Komlós András még szereztetése évében kinyomtatta Debrecenben, de 16. századi kiadásaiból egyetlen példány sem maradt, pedig többször is meg kellett jelennie, mert az izgalmas, érdekes ének igen népszerű volt. Nótajelzésként is gyakran említik; többek között Balassi két költeményét írta "a Toldi Miklós nótájára".