| A reneszánsz udvari irodalom | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A 16. század második felében magyar királyi központ hiányában is megérlelődtek a feltételek a reneszánsz udvari kultúra hazai felvirágzásához. Az a parvenü arisztokrácia, amely oly fogékony volt a gazdagodás minden korszerű módszerére – tisztességesekre és tisztességtelenekre egyaránt –, hasonló mohóságról tett tanúbizonyságot a reneszánsz műveltség és a kulturált udvari életforma elsajátítása terén is. A nagy vagyonszerzések, harcok, árulások évtizedeiben a főúri központok a fegyvercsörgés mellett vad tivornyáktól voltak leginkább hangosak, s bár akadtak már művelt humanista főurak, e "kegyetlen fejedelmek" többségére inkább a durvaság, féktelenség volt jellemző, s műveltségük is csak a deák kultúra színvonalán mozgott. Fiaikat azonban már gondosan taníttatták, lányaikból kényes udvari hölgyeket neveltettek, s így néhány évtized multán házuk az "udvari jó mód" otthonává válhatott.
Az udvarnak a korabeli felfogás szerint az volt a szerepe – miként azt Báthori István király egy utasításában meghatározta –, hogy a tisztességes élet mintaképe legyen; tükör, amelyben ez az élet visszaverődik; példa, melyet a világ hajlandó utánozni. Ennek az idealizált udvari életnek a kánonját Baldassare Castiglione (1478–1529) alkotta meg II cortegiano (Az udvari ember), (1528) című művével, megadva egész Európa számára az udvari ember és az udvari hölgy viselkedésének a szabályait. A reneszánsz udvariság voltaképpen a lovagi életformának egy profanizált és humanizált, az új műveltséggel és világnézettel ötvözött változata, továbbélése. Finom modor; választékos, elmés beszéd; komoly műveltség; olvasottság; jártasság a vívásban, lovaglásban éppúgy, mint a zenében, táncban, énekben, versírásban; a kor kifinomult ízlésének megfelelő öltözködés; előkelő, szertartásos társasélet; a rangban magasabb uraknak járó hódolat és az udvarok legszebb díszeit, a szép hölgyeket megillető udvarlás művészete; férfiak számára az indulatok, nők esetében a szerelem mások előtt való eltitkolásának raffinált tudománya; minden közönségesnek, "parasztinak" az elutasítása és megvetése; s az udvari {417.} élet és viselkedés megannyi kötelező kelléke és sajátsága: – ezek által valósulhatott meg az élet szép formákba való öltöztetése, a konszolidálódó feudális uralkodó osztály önmagának tetszelgő életstílusa.
A magyar arisztokrácia a reneszánsz udvari kultúra tartalmát és formáit leginkább a bécsi és krakkói udvarban sajátíthatta el. I. Ferdinánd és Miksa uralkodása alatt a magyar urak még szívesen látott vendégek voltak a bécsi udvarban, s fiaik gyakran egy-két évet udvari szolgálatban, a császár és király gyermekeinek a társaságában töltöttek. Részt vettek a főhercegek kirándulásain, vadászatain, az udvari ünnepségeken; velük együtt szerepeltek az udvari színjátékokon (Nádasdy Ferenc pl. 1568-ban egy istenasszony szerepét játszotta). Ezek voltak azok az évtizedek, amikor Bécs az európai humanizmus egyik fontos központja is, ekkor szolgálja az uralkodóházat mint orvos és mint történész Zsámboki János, s adnak nála találkozót egymásnak a kor legjobb tudósai. Az udvari divat és életmód mellett e tudós humanista atmoszféra sem maradt hatástalanul a főnemes ifjakra.
A sűrű lengyel–magyar érintkezések s különösen magyar embernek, Báthori Istvánnak királlyá emelése (1576–1586) elősegítette, hogy számos magyar – főleg erdélyi – főúr bekerüljön a virágzó krakkói udvari élet forgatagába. Az Il cortegiano tanításai itt már székében ismertek voltak ekkor: Báthori egyik elődjének, Zsigmond Ágostnak az idején Castiglione könyve lengyelül is megjelent Lukasz Górnicki fordításában (Dworzanin Polski (A lengyel udvari ember), 1566). A lengyel reneszánsz legdicsőbb évtizedei ezek; a nagy költő, Jan Kochanowski (1530–1584) munkásságának időszaka. A magyar urak, akik Báthori kíséretében Lengyelországba költöztek, s akik közül egyesek (Bekes Gáspár, Wesselényi Ferenc) magas katonai és állami funkciókat töltöttek be, a legfényesebb kelet-európai udvar világába csöppentek. Itt működött Báthori erdélyi kancelláriája is, melynek vezetője Berzeviczy Márton lett, s amelyben olyan jeles humanisták szolgáltak, mint Kovacsóczy Farkas, Gyulai Pál és mások, eleve biztosítva a krakkói udvar kultúrájának, szokásainak Erdélybe való áramlását.
A magyar főurak udvari nevelkedése nem korlátozódott e két szomszédos királyi központra: az ifjú Batthyány Boldizsár († 1590) például a francia udvarban szolgált 1560 táján; Báthori Kristóf fejedelem (1576–1581) Francia- és Spanyolországban formálódott kifogástalan udvari lovaggá; Berzeviczy Márton pedig Erzsébet királynő londoni udvarát kereste fel.
A reneszánsz magas kultúrájának, tudományának a megismerését a külföldi akadémiákon és egyetemeken folytatott tanulmányok biztosították. Majd minden főúri és gazdag nemesi család különös gonddal ügyelt arra, hogy fiai a házi oktatás, illetve valamelyik színvonalasabb hazai iskola (közülük Stöckel bártfai intézete volt a legkedveltebb) látogatása után több évet külföldi főiskolán töltsenek. Ezek közül népszerű volt a wittenbergi egyetem, ahol alapos tudós humanista képzettséget szereztek, s többükben a teológiai érdeklődés is felébredt. A 80-as, 90-es években szívesen keresték fel a strassburgi akadémiát, melyet a 16. század egyik legnagyobb hatású pedagógusa, Johannes Sturm (1507–1589) igen magas színvonalra emelt. A strassburgi iskola elsősorban szónokokat nevelt, aminek érdekében kiváló nyelvi-retorikai {418.} és formális logikai képzést nyújtott, természetesen a klasszikus latin és görög nyelven.
A magyar egyetemjárók legtöbbjének azonban Padovába vezetett az útja, az ellenreformáció hazájává váló Itália egyetlen liberális univerzitására. A katolikus egyháziak, a kimondottan humanista érdeklődésűeket kivéve, a 16. század második felében többnyire elkerülték a szabadgondolkodás és a vallási tolerancia tűzhelyévé lett padovai egyetemet; a világi pályára, udvari életre készülők, a protestánsok – beleértve az unitáriusokat is – viszont annál szívesebben látogatták. A felekezetükben való háborítatlanság, valamint a Báthoriaknak a velencei köztársasággal fenntartott jó politikai kapcsolatai mellett elsősorban az egyetem magas tudományos színvonala s Padova virágzó irodalmi élete vonzotta a magyar ifjakat. A jogi, orvosi, természettudományi és filológiai-történeti képzés terén Padova ebben az időben az élvonalban haladt. A leendő magyar írókra különösen maradandó hatást gyakorolt a padovai történetírói iskola, a Niccolò Machiavelli (1469–1527) nyomán felvirágzó olasz politikai irodalom, valamint a ciceroniánus latin prózastílus kultusza. A város és az egyetem kulturális atmoszférája olyan erős volt, hogy akik politikus pályára készülve jogi tanulmányok végett mentek Padovába, azok is erős klasszikus és humanista irodalmi kultúrával tértek haza. Sőt nemcsak a latin és görög, hanem az olasz nyelvű irodalomnak is jó ismerői lettek, hiszen ennek a 16. században éppen ez a város volt a központja . Pietro Bembo (1478–1547) itt folytatta vitáit a lingua vulgaris végleges diadalra juttatása érdekében; padovai professzorok voltak az új olasz stlílus-törekvések, poétikai felfogások úttörői; a petrarkista szerelmi költészet és az olasz dráma történetének is egy-egy fontos fejezete fűződik e városhoz. A padovai literátorok az antikkal azonos színvonalon álló anyanyelvű tudós poézis fejlesztését tűzték ki célul, azt hirdetve, hogy a klasszikus retorika és poétika mesterfogásai az olasz nyelvű irodalomban is hiánytalanul megvalósíthatók. De az olasz reneszánsz műköltészet és zene elnépszerűsödésének is fontos színhelye volt Padova: a petrarkizmus vulgarizálódott hajtásai, a bella istoriák (népies verses elbeszélések), az olasz táncdalok, madrigálok európai szétáramlásának ez a város lett egyik legfőbb kiindulópontja.
Az egyetemeken tanuló vagy külföldi udvarokban szolgáló előkelő magyar ifjak rendszerint nagy utazásokat is tettek, figyelmük kiterjedt az antik és reneszánsz műemlékekre, s a cinquecento fejlett művészeti ízlésével tértek azután haza. Berzeviczy Márton például egészen Siracusáig bebarangolta Itáliát; Szamosközy István miután megismerte Gattamelata padovai, Colleoni velencei és Marcus Aurelius római lovasszobrait, már nem volt többé megelégedve a híres váradi Szent László-szoborral; Kakas István pedig, tíz évig tartó egyetemi tanulmányok után, sietett kolozsvári házát az érett cinquecento stílusában átépíttetni. Külföldi forgolódásaik közepette többen páratlan nyelvtudásra tettek szert: Batthyány Boldizsár például a latin, az olasz és a francia mellett spanyolul, németül és horvátul is jól tudott; Kornis György pedig – tudván, hogy Báthori Zsigmond udvarában csak az érvényesülhet, aki jól beszél olaszul – annyira igényes volt, hogy egy időre Sienába költözött, mert ott beszélik legtisztábban az olasz nyelvet.
Bár a magyar humanizmusnak a század derekán kibontakozó nyugateurópai orientációja nem csökkent, az udvari reneszánsz kultúra elsősorban {419.} olasz hatás alatt fejlődött ki Magyarországon – akárcsak szerte Európában. A 16. század második felében már nemcsak a latin humanizmus, hanem az olasz nyelvű reneszánsz is bizonyos fokig kozmopolita jelleget öltött: az olasz tollforgatók, művészek, zenészek, politikusok elárasztották a kontinens királyi udvarait, s így Bécsben, Krakkóban s másutt lényegében ugyanazt a műveltséget, ugyanazokat a formákat lehetett elsajátítani, mint Padovában vagy az olasz szellemi élet egyéb centrumaiban. Az erdélyi fejedelmi és a magyar főnemesi udvarok kultúrája közvetve vagy közvetlenül ezekhez a nemzetközivé vált olasz példaképekhez igazodott.
A magyar reneszánsz udvari élet fókuszait számba véve az első hely a Báthoriak erdélyi udvarát illeti meg. Már János Zsigmond törekedett arra, hogy Gyulafehérvárt – igaz, elsősorban vallásos és tudományos céllal – komoly központtá fejlessze. A Báthoriak korában pedig egyre inkább kibontakozott a fejedelem körül egy udvari arisztokrácia, többnyire Padovát járt tudós humanistákból, akik közül nem egyet (Forgách Ferenc, Berzeviczy stb.) a Habsburg országrészből szívott el az egyetlen szuverén magyar udvar vonzóereje. Báthori István fejedelemsége (1571–1576) alatt a legkiválóbb humanisták kerültek a kis ország legfőbb méltóságaiba, a szinte italomán Báthori Zsigmond idejében (1581–1596) pedig különösen parádés lett az udvari élet, s olykor már azt az illúziót keltette, mintha Mátyás világa volna visszatérőben. A fejedelmi udvar fénye átterjedt az erdélyi főnemesek várkastélyaira, valamint Kolozsvárra is. A "metropolis Transsylvaniae" dúsgazdag polgársága gyakran volt abban a szerencsés helyzetben, hogy falai között, otthonaiban láthatta vendégül az uralkodót és főembereit, s igyekezett is mindent megtenni a méltó környezet biztosítására.
A vagyonban, hatalomban élenjáró magyarországi főurak udvarai nem sokkal maradtak mögötte az erdélyi fejedelmekének. Ekkor már ritka az olyan parvenü, aki még a vagyon megalapozásának elemi gondjaival van elfoglalva, mint az ügyes gazdálkodással, még ügyesebb házasságokkal s rendkívüli takarékossággal nyolc falu tulajdonosából az ország egyik leggazdagabb nagybirtokosává emelkedő Illésházy István. Főnemes kortársai többnyire szilárdan birtokában voltak már a kétes úton szerzett jószágnak, s módjuk volt az udvartartás berendezésével törődni és jövedelmük egy részét luxusra fordítani. A legfényesebb a Nádasdyak sárvári, a Batthyányak németújvári, az Ecsedi Báthoryak ecsedi és a Thurzók biccsei udvara volt, s uraik közül Nádasdy Ferenc, Batthyány Boldizsár, Ecsedi Báthory István és Thurzó György a reneszánsz kultúra és udvari élet támogatása, fejlesztése terén méltán vetekedhettek az erdélyi fejedelmekkel. Pozsony, a maradék ország fővárosa pedig, a Kolozsváréhoz hasonló szerepet töltött be: országgyűlések, koronázások alkalmával ide rándult át Bécsből vagy Prágából a királyi udvar, s itt adott egymásnak találkozót a magyar arisztokrácia színe-virága.
Mátyás király kora után ezek az évtizedek a reneszánsz építészet virágzásának második magyarországi szakaszát jelentik. A pozsonyi középkori királyi várat 1552–1563 között alakítja át Pietro Ferabosco reneszánsz királyi palotává, a gyulafehérvári fejedelmi palota korszerűsítését pedig Báthori Zsigmond ideje alatt végzik jeles olasz mesterek. Az udvari luxusra szomjazó főurak a hegyeken épült kényelmetlen középkori lovagvárakból {420.} igyekeztek síkon vagy folyók völgyében lakályosabb otthonokat teremteni, s így a Dunántúl, a Felvidék és Erdély egyaránt benépesült jellegzetes magyar várkastélyokkal. Ezek olasz előképek nyomán, de immár teljesen magyarrá formálva, s jórészt hazai mesterek kezemunkájával készültek. Épségben fennmaradt legkiemelkedőbb emlékei, a Nádasdyak egervári (1566) és sopronkeresztúri (1621) s a Thurzók biccsei (1571–1605) várkastélya, a négy sarokbástyás típust képviselik, belül kényelmes, esetleg árkádokkal övezett udvarral. A felvidéki kastélyok (Márkusfalva, Nagysáros stb.) külön jellegzetessége a lengyel- és csehországi építkezéssel rokon pártázatos fal, sgraffito-dísz; az erdélyieknek (Keresd, Szentbenedek stb.) pedig a kecses formák, a kő- és faépítkezés bájos összhangja. Reneszánsz stílusban épültek újjá szinte egytől egyig a kolozsvári patríciusok házai; művészi díszítésük rendszerint a fejedelmi udvarban dolgozó kőfaragóktól származott. A kolozsvári házak falába feliratos római köveket falaztak be, a reneszánsz épületekre latin feliratok kerültek, a kastélyok udvarainak, termeinek falait freskók díszítették. A biccsei Thurzó-várkastély udvarában ma is látható a bibliai és antik hősök, valamint a magyar történelem nagyjainak freskó-galériája.
A kastélyok, patrícius házak bútorzata kezdetben még viszonylag egyszerű maradt, a reneszánsz fényűzést leginkább a falakat borító festett kárpitok, a nemes fémből való házi felszerelés, az ékszerek, ötvöstárgyak, legfinomabb külföldi ruhaanyagok s a bibliai vagy mitológiai jeleneteket, esetleg portrékat ábrázoló táblaképek jelentették. A század végére azonban már mindenfelé megjelennek a kényelmesebb ágyak, székek, kádak, mosdók; általánossá lesz a külföldi piperecikkek használata; Thurzó György biccsei kastélyában pedig már minden korabeli igényt kielégítő kényelmes lakosztályok álltak a család és a vendégek rendelkezésére. Volt itt külön könyvtárszoba, az ifjak tanulására szolgáló ún. múzeum (terem, amelyben a múzsáknak szolgálnak), táncterem külön karzattal a muzsikosoknak, s az ebből nyíló nászkamra, a Thurzó-sarjak hetekig tartó lakodalmainak idejére.
A főurak kincstáraikat már nemcsak értékeket képező tárgyak felhalmozása érdekében gyarapították, hanem művészi vagy történeti érdeklődésből is. Bornemisza Pál († 1579) nyitrai püspök például egész életében tervszerűen gyűjtötte az egyházi műkincseket, Thurzó György kincseinek jegyzéke pedig nem mulasztja el feltüntetni, hogy egy "kígyó formán csinált" gyűrű vagy egy "kristály nyelű" kés Mátyás királyé volt valamikor. A sok költséggel gyarapított és féltve őrzött gyűjtemények közé tartoznak a könyvtárak is, melyek vallásos kiadványok, görög és latin klasszikusok, tudós humanista szerzők munkái mellett megtelnek olasz és francia művekkel is, köztük a reneszánsz szépirodalom klasszikus alkotásaival. Batthyány Boldizsár rendszeresen hozatta az új francia könyveket; Révay Ferenc, Nádasdy Ferenc udvarában olasz könyveket olvastak; Báthori András (1562?–1599), a bíboros-fejedelem számos olasz könyve között Pietro Bembo művei is ott találhatók; a biccsei könyvesház pedig Petrarcát és az Orlando furiosót sem nélkülözte. De megtalálható volt Ariosto eposza – számos görög és latin nyelvű klasszikus társaságában – Joachim Benkner brassai polgár könyvei között is; az udvari történetíróként Erdélybe hívott olasz Brutus Mihály 750 kötetnyi könyvtárából pedig Dantétól Tassóig az olasz irodalom egyetlen nagy alkotása sem hiányzott.
{421.} A paloták, lakószobák, gyűjtemények együttesét szervesen egészítette ki a virágos kert, melynek különleges kultusza alakult ki. Elsősorban a rózsa, liliom, viola és a szekfű – ekkor még csupa drága, úri virág – termett a féltve ápolt kertekben, ahol tanyát vertek az énekes madarak, s ahová ábrándos órában el lehetett vonulni fülemülét hallgatni. Egy-egy ritka virágpalánta a legnagyobb ajándékok közé tartozott; Batthyány Boldizsár még előkelő török főrabot is szabadon bocsátott török virágok fejében.
A főúri rezidenciák roppant népesek voltak, valósággal egy-egy miniatűr társadalom élt falaik között. Miként a leggazdagabb főurak külföldi királyi udvarokba juttatták be gyermekeiket, úgy a többiek és a tehetősebb nemesek fiaikat, s gyakran lányaikat is, a hazai főnemesi központokba küldték "látásért, hallásért és onnét származó jó hírnek-névnek kereséséért s böcsületinek nevekedéséért". Az ott tanuló, nevelkedő s különböző szolgálatokat is végző úrfiak és leányok mellett, a nagyszámú udvarnépet tanult papok (mint Balassi János mellett Bornemisza Péter), művelt világi értelmiségiek, számos nemesi familiáris és tekintélyes katonaság alkotta. Az ilyen népes udvartartás komoly szervezettséget, fegyelmet igényelt, a feladatok, szolgálatok, a napirend szabályozását. A Batthyányak udvarát különösen dicsérték "jó rendtartásá"-ért, Ecsedi Báthory István és Thurzó György pedig szinte fejedelmi szertartásosságot vezetett be "birodalma" székhelyén.
Az egyes udvarok nem éltek egymástól elzárt külön életet; a rokoni kapcsolatok, látogatások, levelezés révén sokoldalú, élénk társadalmi élet fejlődött ki. Megnövekedett az igény a társaságra; napirenden voltak a hetekre, hónapokra szóló vendégeskedések; szívesen látták a külföldi utazókat, tudósokat. A magyar hősi énekekre felfigyelő angol költő, Philip Sidney (1554–1586) például 1573-ban több magyar főnemesi udvart meglátogatott, Zsámboki híres botanikus-barátja, a németalföldi Clusius (Charles l'Écluse, 1526–1609) pedig az 1580-as évek elején Batthyány Boldizsár vendégeként végzett értékes növénygyűjtő munkát. Az udvarok életének fénypontjai azonban a nagy társaság egybegyülekezésére szolgáló alkalmak voltak: keresztelők, mennyegzők, temetések és a farsang. Ilyenkor az ország különböző részeiből több száz vendég is összesereglett. A legnagyobb pompájú magyar udvari ünnepségen, Thurzó Imre és Nyáry Krisztina menyegzőjén (1618), amely egyúttal a reneszánsz udvari élet hattyúdala is volt, 63 hintón utazott az úri nép – a kíséretet nem számítva – Biccséről a mennyasszony helmeci (Zemplén m.) otthonába; az esküvő után pedig a fél országon keresztül vendégeskedve vissza a Vág-menti Thurzó-udvarba, hogy azután még egy álló hónapig tartson ott a lakodalmi dáridó.
Az udvari ünnepségek, s különösen a farsang és a lakodalmak a zenének, táncnak, éneknek, színjátéknak is legfőbb alkalmai. A zene leginkább az erdélyi fejedelmek udvarában virágzott. János Zsigmondnak is voltak olasz muzsikásai; Báthori Zsigmondot pedig húsz olasz zenész és énekes szórakoztatta a jeles padovai komponista, Battista Mosto vezetésével. A fejedelem muzsikusai magyar körben elterjesztették az olasz táncdallamokat, megtanulva viszont a magyar melódiákat, saját hazájukban népszerűsítették a "ballo ungaro"-kat, "saltarello ungaro"-kat. A híres lantművész, a szász Bakfark Bálint személyében Erdély is adott zeneszerzőt a külföldnek, s Báthori Zsigmond szintén írt zenedarabokat. Nagy zenebarát volt a tragikus sorsú {422.} Báthori András is, akit 1583-ban, római útja alkalmával a "zene fejedelme", a nagy Palestrina (1525–1594) tisztelt meg egyik motettájával, s aki éppen a virginált verte, mikor késő éjjel Mihály vajda támadásának hírét jelentették neki.
Zenészek, hangszerek (lant, koboz, hárfa, virginál, hedegű stb.) azonban minden főnemesi udvarban, várban megtalálhatók voltak, s valamely hangszeren játszani szinte mindegyik udvari ember megtanult. A tánc valósággal virágkorát élte Magyarországon; "az ki efélét ezelőtt nem látott volt, azt tudná, hogy mind megdühödtenek és megbolondultanak" – írják 1582-ben a táncolásról. Az 1580-as évek végétől kezdve pedig, Balassi Bálint kezdeményezése nyomán, divatba jött előkelő mennyegzők alkalmával a színjátékok, komédiák előadása is.
Mint minden udvari életben, a magyar főúri udvarokban is centrális szerepet játszottak a hölgyek. Határozott egyéniségek voltak; élni vágyó és élni tudó szépasszonyok, s hatalmas háztartásukat igazgató, özvegységükben kitűnően gazdálkodó nagyasszonyok. Vagyon és szerelem egyformán fontos a számukra; ezért lett Losonczi Anna († 1596) a legkörmönfontabb birtokszerzők egyike, s egyúttal a magyar szerelmi költészet első és egyik legnagyobb ihletője. Éppolyan gondot fordítanak udvaruk, otthonuk rendjére, mint szépségük megőrzésére – akár olyan embertelen, szadista módon is, miként azt a csejtei úrnő, a hírhedt Báthory Erzsébet († 1614) tette. Nem félnek sorsuk irányítását bátran kezükbe ragadni; a virágénekeket kedvelő, hangszereken játszó, kitűnő táncos Forgách Zsuzsanna (1582–1632) például, megelégelve durva férjét, két évtizeden át élt szeretője várában, dacolva az összes egyházi és világi törvényszékek határozataival. A "szabad, nem köteles személyek között" szövődő, "nem egyéb végre, hanem házasságra" irányuló "tisztességes szerelem" mellett férjes asszonyok sikeres ostroma, titkos találkák, álruhás belopódzások, várablakon át való szökések váltak gyakorivá a főnemesi udvarokban. Nem alaptalanul írta 1588-ban Balassi Bálint: "Az mi az szerelmet illeti, azt Magyarországon immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az olaszok nagyobb okossággal, sem spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik ..." A magyar reneszánsz virágkorának lovagjai – Bornemisza szavaival – "nem szánnak pokolra menni" a kegyes, vidám szemű, édes, piros ajkú, kaláris kis szájú, hónál fejérb "mellyű", vékony derekú, "gömbölő" karú "friss" asszonyokért. Ezek a hölgyek a kor múzsái, akiknek szépségét hódoló versekben magasztalják udvarlóik, olykor azonban maguk lesznek a múzsák szolgálói: ekkor és az ő körükben tűnnek fel az első magyar költőnők.
Az elmaradott viszonyok és a török hódítás végzetes következményei a reneszánsz udvari kultúrának a nyugat-európaihoz vagy akár a lengyelhez képest, természetesen csak provinciálisabb változatát engedték Magyarországon kifejlődni. A kiművelt európai udvari életmód és kultúra a magyar reneszánsz udvarokban a hagyományos, "barbárabb" és harciasabb nemesi életformával ötvöződött, ami nem mindig vált kárára. Jórészt ennek köszönhető, hogy miközben az udvari kultúra a 16. században Európa-szerte kezdett egy parazita réteg öncélú időtöltésévé, hedonizmusává szegényedni, addig Magyarországon még mentes maradhatott a dekadencia általános tendenciájá -{423.}tól. Bár nálunk is lehettek szép számmal, akik – mint Bornemisza írja – "feleségük mellett csak testi gyönyörűségre, délig aluvásra, ágyban heverésre, tobzódásokra, nyalánkodásokra vetik magukat, ... játszódnak, mulatnak, farsangolnak és mind csak ebben mulatják életüket", a török közelsége, az állandó csatározás, a vitézi élet hősi szelleme nem engedte, hogy a magyar úrfiak csupán a "sok kényességet" űzzék. A főnemeseknek a török torkában, állandó veszély közepette s birtokaikat, jobbágyaikat fegyverrel védve kellett kialakítaniuk udvartartásaikat, ami a magyar reneszánsznak egészen különleges, egyedi színt, jelleget biztosított. A magyar reneszánsz főurak egytől egyig katonák, legtöbbjük minden másnál magasabbra becsüli a vitézi hivatást és az egyéni virtust, számosan közülük (pl. Nádasdy Ferenc, a "fekete bég") a török–magyar harcok legendás hősei. Mikor Balassi Zsigmondnak (1572–1623), a költő unokatestvérének a strassburgi akadémián arról a kérdésről kellett minta-szónoklatot tartania, hogy vajon a tudós vagy a katona a különb-e – habozás nélkül az utóbbinak ítélte a pálmát, s beszédében a magyar vitézség valóságos apoteózisát adta (1591).
A kifinomult udvariság, a "cortesia" – melyet Ungnád Dávid még a budai basától is elvár egyik levele szerint (1587) –, nem tudta megszüntetni azt a nyers epikureizmust sem, mely a magyar főurak világában a 16. század első felében meghonosodott. Teljes ellentmondásban a művelt udvari formák megtartására való törekvéssel, az udvarlás rafinált módjával, a szerelmi poézis mértéktartó terminológiájával – így is mulattak ekkor a főnemesek udvaraiban: " ...ha az két vagy három pohárocska meghaladja őket ... mint az gyermecskék is értelem nélkül, valami eszekbe jut és valamit egyik említ, imezt, amazt játsszuk: porba pösölősdit, lovagosságot, körvélyeset, futosást és akármit egyik az másiknak mond, ottan az többi is utánna ... Ezer bolondságot űznek: ki barát-táncot kezd, ki tapogatós táncot és azba mind fülét, száját, orrát, mellyét, csecsét mind talpáig eltapogatja és úgy izgatja az sátán sokféle fertelmességre. Azután sövénytáncot, és olly táncot, hogy a lábok között által vetik az kezeket. Némelly azféle ördögi mulatságot is találtak, hogy egymás kezét verjék, és ők hegyes, avagy sarkantyús gyűrőt csináltak és úgy ütik az leány kezét, hogy az vér kijű az tetemekből. Az boritalhoz pedig ezer álnokságot találtak, ...ezek közt pedig százezer dicsökedések, kérködések, ... végre üstökvonások, szitkok, gyolkosságok ..." A barbár féktelenségnek ez a Bornemisza által festett képe éppúgy jellemző e kor főúri társadalmára, mint az a pedáns udvari etikett, mely Thurzó György előírásai szerint s a szigorú erkölcsű Czobor Erzsébet nagyasszony felügyelete alatt a biccsei várkastélyban érvényesült.
Igen összetett volt a magyar udvarok kulturális arculata is. A sok nyelvet ismerő, latinul író, tudományban elmélyedő, egyetemet járt férfiak mellett az asszonyok csupán anyanyelvükön beszéltek, és a vallási tudnivalókon kívül csak elemi szintű iskolázottsággal rendelkeztek. A főúri szolgálatban álló tanultabb emberek és az alacsonyabb műveltségű nemesek és vitézek egyetlen nagy közösséget alkottak, a hagyományos deák-műveltség és a tudós humanizmus ezért egymás mellett s egymással mindinkább összekeveredve élt tovább a magyar várakban, kastélyokban. Horvát, szlovák, ukrán, román, német, török szó és dallam vegyült itt a magyarral a nemzetiségileg mind tarkábbá váló országban.
{424.} Csillogó hedonizmus és török elleni harci készülődés, szertartásos udvari ünnepség és gátlástalan mulatozás, tudományos időtöltés és birtokokért való perlekedés, külföldi példák utánzása és a hazai hagyományok ápolása: mindez együtt és egyszerre töltötte be a magyar udvarok életét, meghozva a reneszánsz irodalom igazi kivirágzását is. Ez az udvari, főnemesi irodalom a reneszánsz korszak korábbi magyar eredményeiből elsősorban a deák irodalomra és a humanista literatúrára támaszkodott, de a reformáció irodalma is hozzájárult kialakításához.
A főurak irodalmi tevékenysége funkciója szerint két élesen elkülönülő részre osztható. Magas színvonalú történeti műveik, politikai célokat szolgáló írásaik a nyilvánosságra hozatal igényével – többnyire latinul – készültek, és a műveltebb, tudós világ elismerésére számítottak. Egyéni érzéseket, személyes megnyilatkozásokat tartalmazó – anyanyelvű – költői műveik ezzel szemben szigorúan megmaradtak a magánszférában. Azért ismerünk oly keveset ezeknek az évtizedeknek az udvari költészetéből, mert egy szerelmes verset vagy egy istenhez intézett szubjektív verses könyörgést éppúgy fölöslegesnek tartottak kinyomtatni, mint egy magánlevelet. A szépirodalom ezért kéziratos jellegű, s a költői termékek megbecsülésében legfeljebb odáig juthattak el egyesek, hogy kéziratos kötetbe összeírták a nekik tetsző szövegeket. Sajnos, csak egyetlen ilyen kódex maradt korunkra, a nemrég felfedezett Fanchali Jób-kódex (1595–1608. Bécs, Nemzeti kt.), a Balassiak és Thurzók udvarában ismert és kedvelt lírai, epikus és drámai alkotások nagyértékű gyűjteménye. Csupán egyetlen ember, Balassi Bálint jutott az irodalmi tudatosságnak arra a fokára, hogy felismerje: szerelmes verseinek akkor is értékük van, ha nem tudják hozzá hajlítani Losonczi Anna szívét, vallásos énekei akkor is méltók a megőrzésre, ha nem tudják pártjára vonni istent. Balassi ugyan ritka kivétel, de világosan jelzi azt a lehetőséget, amelyet a reneszánsz udvari irodalom nyújtott, módot adva a magyar líra immár klasszikus színvonalú kibontakozására.
| A reneszánsz udvari irodalom | TARTALOM | Irodalom |