Az istenes líra

A vallásos költészetnek, mely nálunk a reformáció jegyében oly gazdagon kivirágzott, volt egy világi foganású reneszánsz válfaja is. Míg a templomi dicséretek, didaktikus propaganda-versezetek középpontjában mindig isten áll, s forrásuk is többnyire "isten szava", a szentírás, addig a reneszánsz vallásos verset, noha szerzője szintén istennek címezi mondanivalóját, nem az ő dicséretének szándéka hívta életre, hanem az ember, a személyes lírikus vágyainak, gondjainak, szenvedéseinek megvallása. A vallásos líra e válfajának nem a reformáció eszméit hirdető prédikátorok a létrehozói, hanem ízig-vérig világi emberek, a szerelmi költészetet is művelő főurak, akik valamely sorscsapás, elesettség alkalmával istentől várták földi bajaik orvoslását.

A 16. század vallásos lírájának ez a világi érzéseket megszólaltató értékes ága a deák énekszerzés, illetve a reformáció prédikátor-lírája nyelvén és stílusában indult fejlődésnek. Első ismert képviselője, Batthyány Orbán († l547), bár Padovában és Bolognában tanult humanista főnemes és Izabella királynő udvarának egyik vezető embere volt, két fennmaradt énekét (Bizodalmunk az hatalmas Istenben ..., Bátor érted uram Isten kárt vallanék ...) meglehetősen kezdetleges deákszínvonalon formálta meg. Pedig az utóbbi közülük, melyet halála előtt "kór ágyában" írt, tartalmilag nem érdektelen: az istenben való megnyugvás és a másvilág utáni vágy helyett a reneszánsz főúr evilághoz, kincseihez, birtokaihoz való ragaszkodását s a szenvedéstől, haláltól való félelmét fejezi ki. Egy másik előkelő énekszerző, Németi Ferenc († 1565) tokaji kapitány, Balassi Menyhárt sógora, három zsoltárparafrázisában (XLIV, LXXVII, CXLV. Psalmus) jobb verselőnek bizonyul ugyan, versei azonban, szinte semmit sem különböznek a prédikátorok zsoltáraitól – talán mert Németi, mint a szakramentárius felekezet egyik legfőbb támogatója, maga is inkább közösségi, mint személyes indítékokból írta őket. Nem véletlen, hogy énekei nyomban bekerültek a gyülekezeti énekeskönyvekbe (1566, 1569).

Az 1560-as évek második felétől kezdve a személyes ihletésű istenes versek kezdenek megszaporodni, szerzőik között megjelennek a költőnők, s a versek formai igényessége is növekedik. Szinte mindegyikről megállapítható, hogy valamely evilági lelkiállapotból fakadnak. A Balassi-rokonsághoz tartozó Palatics György († 1603), aki a 80-as évektől kezdve a Báthoriak udvari embere volt, Budán a Csonka-toronyban raboskodva fohászkodott szabadulásáért (Uram, benned még az én reménségem ..., 1570); Zeleméry László († l573), Dobó István unokaöccse a II. zsoltárt alighanem valamely ellenségei iránt érzett indulatában dolgozta át lendületes magyar versekbe (Zúgolódik, dúl-fúl magában ez világ ...); a későbbi erdélyi fejedelem, Rákóczy Zsigmond (1544–1608) pedig 1587-re datált énekét (Régtül fogván támaszkodtam Uramra ...) talán egri kapitánnyá ez évben történt kinevezésének a hírére szerezte, s innen ered a vers bizakodó hangja, isten "jótété"-nek emlegetése, s a feladat-{439.}vállalás öntudata. A kor egy másik, híres törökverő főurának, a bécsi udvarban nevelkedett Homonnai Istvánnak (1543–1598) az egyik verse (Hozzád kiált, lelkem, örök életemnek Istene, magos menyben ...) már egyenesen vitézi fohász, melynek minden sorát áthatja a végvárak világának szelleme:

Minden seregeknek csak fölséged ura és vezérlő Istene,
Jámbor hadnagyoknak, vitézlő népeknek igyökben segétője,
Te vagy bátorsága, paisa és kardja, pogányoknak rontója.

Végül Báthori Boldizsár († l594), Zsigmond fejedelem ellenlábasa, majd a megbuktatására szőtt összeesküvés egyik vezetője – halált váró hangulatban – kivégzése előtt írta csonkán fennmaradt verses könyörgését.

Személyes indítékok késztethették szép istenes vers írására Móricz Lőrincet, Balassi egyik szomszédját és barátját (Mennyei felségnek ura és Istene ..., 1583), valamint a közelebbről nem ismert Kátai Ferencet (Könyörgésem Isten, fogadd kegyelmesen ..., 1585); s egyéni megpróbáltatások fakasztottak lírát az előkelő költőnők leikéből is. Ez utóbbiak közül az erdélyi Horvát Ilona fiatal özvegységét panaszolja (Én Istenem, hogy elvivéd az én szerencsémet ..., 1566); Dóczy Ilona, aki férjét, Batthyány Farkast (Orbán öccsét) Temesvár elestekor veszítette el, 1567-ben írt egy megindító hangú könyörgést (Dicsérlek tégedet, én édes Istenem, nagy kegyelmességedért ...); "keserves bánattal" írta Láss hozzám Úr Isten kegyelmes szemeiddel ... kezdetű igen szép versét Bocskay Ferencné Ládonyi Sára; Thököly Sebestyén felesége, a korán elhervadó Dóczy Zsuzsanna (1565–1596), Szárkándy Annának, Balassi Céliájának a mostoha húga pedig egy hálaadó ének (Dicsérem én az Istent minden időben ...) írásával adta jelét költői hajlamának.

Ez az alig több mint egy tucatnyi költemény az emberi érzések széles skáláját juttatja kifejezésre. Bár erősen érződik rajtuk a protestáns vallásos énekek hatása, felekezeti mozzanatok nem találhatók bennük. Mondanivalójuk keretéül – miként Balassinál is – gyakran egyes zsoltárok szolgálnak, az énekeskönyvek révén már elterjedt zsoltárparafrázisok terminológiája pedig szinte valamennyi énekben megfigyelhető. Batthyány Orbán verseihez viszonyítva az említett költemények egy része figyelemre méltó művészi fejlődésről tanúskodik: Palatics, Homonnai, Horvát Ilona énekei, ha kompozíciójuk széteső is, egységes hangulatúak, s a lírai vallomást egy-egy strófájukban igen szerencsésen tolmácsolják. Különösen sok belső finomság, szépség található Dóczy Ilona és Ládonyi Sára versében, melyek rövidségük folytán szerkezetileg is egységesebbek. Verselés tekintetében eleinte a reformáció korának epikus jellegű versformái a gyakoriak, a periódus vége felé azonban feltűnnek bonyolultabb strófaszerkezetek is (pl. Dóczy Zsuzsanna énekében).