Az udvari dráma

A magyar udvari világ számára – saját bevallása szerint – Balassi Bálint írt, illetve fordított először drámát: a szerelmi tárgyú Szép magyar komédiát (1588). A reneszánsz udvari dráma hamar népszerűvé válhatott: a főnemesi udvarokban lakodalmakon és más ünnepi alkalmakkor bemutatott magyar nyelvű "komédiákról" ugyanis a 17. század első felében több feljegyzés is megemlékezik. Ennek a reneszánsz udvari színjátszásnak azonban csak egyetlen szövegemléke maradt fenn Balassi remekművén kívül: a Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekről írott komédia. Sem szerzőjét, {446.} sem pontos keletkezési idejét nem ismerjük. A szövegét megőrző egyetlen kézirat bejegyzései alapján csupán annyi állapítható meg, hogy 1648-ban másolták, s az 1660-as években kézről-kézre járt a Draskovichok, Batthyányak, Erdődyek, Zrínyiek horvátországi és nyugat-dunántúli udvarában. A mű stílusa, jellege azonban jóval korábbi időre, feltehetően a 17. század elejére utal.

16. századi drámairodalmunk valamennyi emlékére jellemző a prózai nyelv, még akkor is, ha verses idegen dráma átdolgozása, továbbá a szigorúan kötött, 5 felvonásos kompozíció, s a bizonyos realitással rendelkező, tehát a földön lejátszódó és nem pusztán allegorikus jellegű cselekmény. A Constantinus és Victoria szerelméről szóló komédia hosszú időre az utolsó olyan dráma irodalmunkban, amely megfelel e kritériumoknak. Az antikizáló motívumokkal rajzolt, képzeletbeli környezetben lejátszódó, fordulatos cselekménybe a szerelem istenei, Venus és Cupido többször is közvetlenül beavatkoznak.

A tárgy tipikusan udvari jellegű szerelmi történet: Constantinus, a szerény vagyonú, de gáncsnélküli lovag Antigonus tesszáliai herceg leányáért epekedik. A leány először hallani sem akar a szerelemről, de Cupido, hogy megmutassa hatalmát, nyilát a büszke szűz szívébe repíti, s most már az is lángoló szerelmet érez Constantinus iránt. A szerelmesek boldogságát Pamphilia és Mauritia hatalmas hercegének követei fenyegetik, akik uruk számára Victoria kezét kérik Antigonus hercegtől. A leány fél, hogy apja házasságra kényszeríti a pamphiliai herceggel, és szökést javasol. Constantinus és Victoria a tengerentúlra menekülnek, Antigonus és felesége, Hecuba keservesen bánkódnak leányuk eltűnésén, s tudomást szerezve Constantinus iránti érzelmeiről, beletörődnek Victoria választásába. Constantinus titokban visszatér Tesszáliába, hogy szerelmese szüleinek szándékait kipuhatolja, s amikor már a kedvező hírt viszi Victoriának, hajója viharba kerül, majd partra szállva, kimerülten elszunnyad. Victoria Ariadné módjára siratja a tengerparton elhagyatottságát, s már éppen öngyilkosságra készül, amikor Cupido felrázza az alvó Constantinust, hogy az utolsó pillanatban megmenthesse kedvesét. A szerelmesek most már boldogan térnek vissza Tesszáliába, s hogy semmi kétség ne férhessen ahhoz, hogy a darabban csak a házasságot célzó tisztességes szerelemről esett szó, egybekelésük előtt Victoriának még fel kell keresnie Diana oraculumát, ahol az istennő tesz bizonyságot arról, hogy szüzességét szerelmesével való bujdosása idején is megőrizte.

A dráma forrását valószínűleg az olasz irodalomban kell keresnünk, de közvetlen mintaképét ma még nem ismerjük. Stílusa a reneszánsz udvari ékesszólás gazdagon díszített retorikus körmondataival pompázik, s magán viseli már a 17. század elején uralkodó manierista ízlés jegyeit is. A komolyabb szereplők emelkedett beszédmodorának szándékolt ellentétét a dráma cselekményében egyébként organikus szerepet nem játszó antik eredetű komikus típusok, a hetvenkedő Aiax és nagybélű szolgája, Gastrodes jeleneteinek alacsonyabb stílusa képezi.

*

E most bemutatott udvari reneszánsz szépirodalom Balassi Bálint életművében érte el magasrendű összegezését. A reneszánsz szerelmi és istenes lírát ő emelte klasszikus művészi színvonalra; a szerelmi komédiát ő teremtette {447.} meg. Verses epikai műveket – talán megérezve a históriás forma és a novellisztikus-regényes tartalom közti ellentmondást – nem írt, a hazai epikus költészet eredményeit, elsősorban az Eurialus és Lucretia fordulatait azonban bőségesen kamatoztatta. A Balassit megelőző és körülvevő udvari irodalmi légkör nélkül művészete nem bontakozhatott volna ki, zsenialitásával azonban annyira felülhaladta költő-kortársait, hogy úgy járt előttük, "mint az sas az több apró madarak előtt" (Rimay).