A protestáns prédikáció

A legkorábbi nyomtatásban is kiadott prédikáció-kötetek, Huszár Gál, Melius Juhász Péter és Dávid Ferenc kiadványai, voltaképpen beszéd formában írt teológiai traktátusok voltak, melyek nem annyira a hívőknek, mint inkább a hittani kérdések iránt érdeklődő magasabb iskolázottságú olvasóknak készültek. A prédikáció-forma ilyen célra való igénybevételére, 1570 után, a vitairatai kapcsán már említett Károlyi Péter szolgáltatott még példát. Az egy igaz Istenről (Debrecen 1570) és Az apostoli Credonak prédikációkban való magyarázata (Debrecen 1584) című köteteiben az antitrinitáriusok által vitatott hittételeket igyekezett igazolni, e periódusra azonban már nem ez a prédikáció-típus a jellemző.

A kor igényei az év minden vasárnapjára és ünnepére szóló olyan átfogó beszédgyűjteményeket, postillákat kívántak, melyek a keresztény vallási és erkölcsi tanítások teljes és jól érthető kifejtését tartalmazzák. E téren a kezdeményező Bornemisza Péter volt, az ő prédikációi azonban – noha kötetei már a század utolsó harmadában jelentek meg – inkább az előző periódus harciasabb, ostorozó stílusát, illetve a reneszánsz egyéniség személyesebb és a világi dolgokra sokoldalúan figyelő magatartásának jegyeit viselik magukon. E kötetlenebb prédikációfajtának Decsi Gáspár tolnai református prédikátor személyében akadt újabb művelője. Az utolsó üdőben egynéhány regnáló bűnökről (Debrecen 1582) címen kiadott négy prédikációja közül az első a bűnről általában, a második a részegségről, a harmadik a paráznaságról, a negyedik a táncról szól. Beszédei ugyan bibliai textusokból indulnak ki, de a szerző ezektől meglehetősen függetlenül adja elő mondanivalóját a 16. századi polgárság szigorú erkölcsi felfogásának szellemében. Könyve, tendenciája révén, Heltai dialógusával hozható rokonságba; a világi eredetű exemplumok bő alkalmazása pedig Bornemisza modorára emlékeztet. Legfőbb értéke az a sok művelődéstörténeti adat, mely a mereven elutasított világi szórakozásokról, énekekről, táncokról, mulatságokról olvasható benne.

{502.} Az egyházi felfogásnak megfelelő, mintaszerű prédikáció szerkezetét, jellegét hivatalos előírások szabályozták. Melius egyházi rendtartásának X. cikkelye például előírta, hogy "össze nem férő dolgokat, a bibliából felvett szöveg mellőzésével, ne tanítsanak, hanem a szöveg rendjével, a vonások, pontok és versek sorrendi szerint tárgyaljanak és magyarázzanak; és midőn a szöveget felvették, adják elő a beszédnek summáját, azután rendben magyarázzák meg a szöveget és nyújtsanak a népnek a szövegből hasznos tanúságokat. És egy órán túl ne nyújtsák a beszédet, nehogy unalmat szüljön." A református és evangélikus egyházak papsága az ilyen elveknek megfelelő beszédek gyűjteményes kiadását tartotta kívánatosnak, hogy azok a kevésbé képzett prédikátoroknak mintául, az érdeklődő világiaknak pedig tanulságos olvasmányul szolgáljanak.

Ennek az igénynek Kulcsár György († l577), alsólendvai lutheránus lelkész, Bánffy Miklós udvari papja tett először eleget Postillájával (Alsólendva 1574). Műve, mely a század folyamán még kétszer megjelent (Bártfa 1579, 1597) és a 17. század első felében is népszerű maradt, minden tekintetben megfelelt a szabályos postilla-típusnak: beszédmintát nyújt az év valamennyi vasárnapjára és ünnepére, módszeresen magyarázva az előírt bibliai igéket. Ezek tanulságait a templomi ékesszólásnak külföldön is követett s nálunk is általánosan elismert szabályai szerint vezette le. Szigorúan egyházias szemlélete ellenére beszédeinek tartalma nem egyoldalúan dogmatizáló jellegű; a különböző felekezetek között vitatott hittételek helyett inkább a mindenki számára elfogadható erkölcsi tanulságokra helyezte a súlyt. Stílusa a humanista iskola retorikai képzése jóvoltából kultúrált és kiegyensúlyozott; beszédei a Bornemisza által is használt egyházi példatárak illusztráló anyagát – mértéktartással bár – szintén felhasználják; a feltűnő egyéni színek azonban művéből teljesen hiányzanak.

Nyugat-Magyarországon működött a kor másik jeles protestáns prédikáció-írója, Beythe István (1532–1612) is. A botanikai munkássága kapcsán már említett szerző 1576-tól Batthyány Boldizsár udvari papja volt Németújváron, majd 1585-ben a még egységes nyugat-dunántúli protestáns egyházkerület püspöke lett. Az evangélikusok és reformátusok között bekövetkezett szakítás során e tisztéről 1595-ben lemondott, a kálvinistáknak azonban továbbra is püspöke maradt. Főművének, négy kötetes prédikáció-gyűjteményének (Németújvár 1584) első kötete a vasárnapi evangéliumok, a második a vasárnapi szentlecke szövegéül szolgáló apostoli levelek, a harmadik a szentek ünnepeire rendelt evangéliumi részletek, a negyedik a fő ünnepnapokra való epistolák magyarázatát tartalmazza. Szemléletmódja a Kulcsáréval rokon, de stílusa, módszere amazénál valamivel primitívebb, ami részben talán abból adódik, hogy Beythe nagymértékben igyekezett alkalmazkodni az egyszerű olvasók igényeihez. Prédikáció-gyűjteményének bizonyos mértékig archaikus jellege (pl. a szentek ünnepeinek megtartását bizonyító kötet) sok középkori eredetű hagyományt is őriz.

Nagyszabású prédikáció-gyűjtemény létrehozására az unitáriusok között is megvolt a törekvés, Enyedi György több kötetnyi magyar nyelvű prédikációja azonban kéziratban maradt (Kolozsvár, 3. sz. Akad. kt.). Beszédeinek tartalma lényegesen változatosabb, mint más felekezetű társainak prédiká-{503.}cióié, gyakori bennük a pogány bölcsekre való hivatkozás, s a kevésbé kötött tartalommal töretlenebb esztétikai megformálás is párosul.