Hazafias jeremiádok

A vitézi buzdító versek annak reményében keletkeztek, hogy a magyarság a tizenötéves háború során felszabadulhat a török megszállás alól. Mint ismeretes, ez a remény szertefoszlott, és a harcok során rengeteg szenvedés, pusztulás érte a magyarságot. Ennek hatására keletkeztek az ország sorsát panaszoló énekek, melyekből jóval több maradt fenn – a szomorú események tanújaként –, mint az optimizmust árasztó katonaénekekből. A kesergő énekek hagyományos elemeket tartalmaznak, egyrészt a históriás énekek, másrészt a protestáns vallásos költészet, különösen a jeremiádok hangját folytatják. A históriás ének hatása nyilvánul meg például abban, hogy az énekek kezdősorai emelkedett hangvételűek és szépen ütik meg azt a hangot, mely a versekben végig uralkodik. "Sírva vesziköl mast szegín Magyarország..." így kezdte egyik énekét Tinódi, s ehhez hasonló kezdősorokat találunk a századvégi kesergő énekekben is: "Pusztaság, kárvallás egész Magyarországon.."; "Gyászban öltözék szegény Magyarország ... "A keserves panasz hangja mellett az énekek többsége elmélkedő részt is tartalmaz. E részekben a 16. században kialakult protestáns szemléletnek megfelelően a szenvedéseket isten jogos büntetéseként tüntetik fel. Az istenhez való könyörgés a pogányok eltávoztatásáért összevegyül a reformáció során kialakult zsoltáros hanggal; megjelenik az istennel való szembenállás és alku:

Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket,
Hogy nem fordítád ránk az te szent szemeidet ...
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket,
Nem lészen itt helye az te áldott igédnek.

E jeremiádok szerzői kivétel nélkül prédikátorok, némelyiknek név szerint is ismerjük szerzőjét: Egri Miklós nagyszőllősi prédikátort (Az magyarországi ekklézsiának keserves panasza, melyet tött az tatár ellen, 1594); Gyarmati Imre tiszántúli prédikátort (Gyászban öltözék szegény Magyarország ..., 1596); a gyülekezeti énekei kapcsán már említett Debreceni Szőr Gáspárt (Dorgálásodnak súlsága ..., 1596) és Hegyi Pált (Magyarországnak panasza és siralmas könyörgése az Úristenhöz).

A panaszversek közül a legsikerültebb egy Lőrinc keresztnevű erdélyi "ifjú" éneke (Cantio az Erdély veszedelméről), melyet 1602 áprilisában szerzett "Zsigmond király városában", vagyis Nagyváradon. A költemény Básta György erdélyi vérengzéseinek egyik visszhangja. Nem általánosságban kesereg a magyarság romlásán, hanem személyes élményt önt versbe: az ellenség elől bujdosnia kellett. Szép líraiságú énekében kevesebb a sablon, és sikerültebben fejezi ki saját sorsának és élményeinek leírásán keresztül az ország hangulatát, mint egy egész község vagy akár az egész Magyarország {541.} nevében beszélő prédikátorok. Néhány sora különösen szép zeneiségű, nyolcasaiban még bizonyos jambikus lejtés is bujkál:

Lefüggesztettem fejemet,
Bánatnak hajtám szívemet,
Nagy szomorúság testemet
Elepesztette lelkemet ...
Úristen tőlem színödet
Elfordítád szemeidet ...

Az ének hangja a végefelé emelkedik a legmagasabbra, akkor, amikor az ellenség pusztításainak részletezése után szeretett szülőföldjét siratja vissza:

Jaj meggyek és hová legyek,
Jaj mert bujdosnia megyek ...
Jaj szép hazám, mikor látlak,
Jaj bő földő édes hazám,
Jaj szép Erdély mint megromlál,
Jaj ím mely pusztán hagyatál.