Az Anjouk krónikásai

Károly Róbert és Nagy Lajos krónikásai – a jelek szerint – a ferences rend tagjaiból kerültek ki, a magyar királyok ugyanis már IV. Béla óta vonzódtak e rend tagjaihoz, s gyakran közülük választották udvari káplánjaikat, gyóntatóikat is. Míg Kézai nemesi hun-koncepciójában az udvari-főúri jellegű lovagi szemlélet háttérbe szorult, addig a 14. századi történetírók ezt minden eddiginél teljesebben juttatták érvényre. Elősegítette ezt a ferences történetírás naivabb, részletező, mesélő modora is, melyet az Anjouk krónikásai sikeresen állítottak a regényes lovagi elbeszélés szolgálatába. Lehet, hogy a ferencesek történetírói szerepével kapcsolatos a korábbi gesta megjelölés eltűnése, s helyette a krónika terminus elterjedése. De összefügghet ez azzal a jelenséggel is, hogy most már többnyire nem külön, monografikus jellegű történeti munkák készülnek, hanem összefoglaló "nemzettörténet"-ek, a magyarság egész múltját összegező krónikakompozíciók.

A legelső ezek közül, s egyben valamennyi 14–15. századi krónikaváltozat alapja, az 1330-as évek elején készült, s egy ismeretlen minorita (ferences) alkotása. A tudományos irodalom által Chronica Hungarorumnak nevezett munka, melyet a leghívebben a 15. századból való Sambucus-kódex őrzött meg, tulajdonképpen Kézai hun-történetének, valamint az 1270-es években összeállított krónika-kompozíciónak az egyesítéséből áll, kiegészítve az újabb események történetével. Kézai neve ugyan feledésbe merült, legsajátabb alkotása, a hun-történet azonban végérvényesen bevonult a magyar történet élére. Az Ákos mester-féle [?] magyar történeti összefoglaláson a minorita szerző nem változtatott, csupán a 13. századi sovány fejezeteket egészítette ki néhol érdekes részletekkel és megjegyzésekkel (pl. Bánk bán története, a flagellánsok).

Az 1272-től 1332-ig terjedő rész teljes egészében Károly Róbert minoritájának eredeti és jól sikerült alkotása. Szeretve az anekdotikus történeteket, szívesen örökít meg kerek jelenetek formájában olyan groteszk eseteket, mint mikor az ifjú Ottó király elvesztette a lova nyergéhez kötött szent koronát; vagy amikor a budai polgárok, a pápai megbízott elleni haragjukban, kiátkozták a pápát. A legszebb elbeszélést azonban Zách Felicián merényletéről, valamint Károly Róbertnek a románoktól elszenvedett vereségéről nyújtja.

{89.} A felbőszült Zách vakmerő kísérletének s az azt követő embertelen megtorlásnak a leírása tele van feszültséggel s az író döbbenetének hangulatával. A megbotránkozás nemcsak a király iránti hűséget, az egyik legfőbb lovagi erényt megszegő merénylőnek szól, hanem a királynak is, aki nem ismert mértéket bosszújában. Nem is titkolja, hogy a szerencse ettől kezdve elpártolt a nagy királytól, s sejteti, hogy a Bazarádtól elszenvedett vereségben része van az erkölcsi igazságszolgáltatásnak is. Szécsi Dezső önfeláldozó tettének, a királlyal való ruhaváltásnak s így a király megmentésének a kiemelésével viszont a hűtlen Zách ellenében mutathatta fel az uráért halált is vállaló hűség példáját. A névtelen minorita tudatos stílművész, kitűnő, szabályos ritmikus prózában ír, kedveli a frappáns hasonlatokat, képes kifejezéseket. Ez utóbbiak különösen a Bazaráddal vívott harc elbeszélésében sűrűsödnek össze (pl. "úgy dűlöngtek egymásra a válogatott vitézek, mint ringó, mozgó bölcsőben a kisdedek vagy a szél ingatta nádszálak"), s azt a gyanút keltik,hogy a tragikus végű hadjáratról talán epikus énekek is rendelkezésére álltak már.

Károly Róbert utolsó és Lajos első évtizedeire vonatkozóan a különböző 14–15. századi krónikaváltozatok, illetve másolatok több érdekes fejezetet (pl. Károly Róbert temetésének színpompás leírását) őrizték meg. Stílusuk alapján különböző szerzők írásairól van szó, s egyelőre nem állapítható meg, hogy csak a Chronica Hungarorum kiegészítései-e, vagy nagyobb kompozíciók kiszakadt részei. Csupán egy esetben következtethetünk önálló történeti műre: az 1345–1355 közötti évek történetéről, a 15. század végi Dubniczi krónikában olvasható hosszabb elbeszélés esetében. Ez egy nagyobb krónika összefüggő töredéke, melyből a szerző személyére vonatkozóan is vonhatunk le bizonyos következtetéseket. Szintén minorita volt, Nagy Lajos szűkebb környezetéhez tartozott, hozzáférhetett bizalmas kancelláriai iratokhoz is, társadalmi helyzete azonban nem lehetett különösebben előkelő. A kutatás különböző személyekkel próbálta már azonosítani. A legtöbb valószínűség Kétyi János ferences szerzetes mellett szól, aki elkísérte a királyt hadjáratain, 1358-ban az anyakirálynő káplánja volt, 1361-ben provinciális (tartományi rendfőnök) lett, mely posztról két év múlva korrupció miatt elmozdították.

Lajos király minorita krónikása nem volt koncepciózus szerkesztő, a részletek kidolgozásához viszont annál több érzéke volt. Sikeresen egyesítette a lovagi epika elemeit a ferences történetírás anekdotizáló hajlamával, s az előbbinek fennkölt lovagi eszmeiségét az utóbbinak népiesebb, vaskosabb modorával. A történet elején a Nápolyban meggyilkolt András elsiratásának leírásával kelt hangulatot, mintegy érzelmileg indokolva az értelmetlen nápolyi hadjáratot, majd valóságos seregszemlét ad a felvonuló csapatokról, de a hadjáratot magát azután epizódok, kalandok, egyéni fegyvertények, párviadalok sorozatává lazítja szét. A szépírói ambíció szinte mindenütt előtör művében; a legszebben talán akkor, midőn leírja, miként segítette meg a sírjából kikelő, halott Szent László király Lackfi Andrást a tatárokkal vívott csatájában. E méltán híres, legendás történet, melynek forrása talán lovagi ének lehetett, szemléltető példája a magyar lovagkor László-kultuszának. Lajos minorita krónikása, elődjétől eltérően, nem alkalmazza a művelt körökben kötelező prózaritmust, hanem a népies ferences hagyományoknak megfelelően szívesen él a már rég korszerűtlen prózarím stílusékítményével.

{90.} Nagy Lajos korának szelleméhez hozzátartozott a törekvés egy reprezentatív magyar történet létrehozására, melyben nyomatékosan kifejezésre jut a magyar uralkodóknak a hun Attilától az Árpád-házon át az Anjoukig való folytonossága, s melyben középponti helyre kerül a nagy eszményképnek, Szent Lászlónak az alakja. Egy ilyen kompozíció létrehozására vállalkozott 1358-ban egy komoly teológiai képzettséggel rendelkező ismeretlen egyházi személy, – talán magának a királynak a megbízásából. Az uralkodó kezdeményezését annál inkább feltételezhetjük, mert az így keletkezett krónika-kompozíciót másoltatta le és illumináltatta az 1360-as években. Ez a könyv a híres Képes krónika, a középkori magyar miniatúrafestészet remeke. Megygyesi Miklós képeinél nem kevésbé értékes azonban a mű szövege, noha eredeti részeket alig találunk benne.

Az ismeretlen kompilátor (az az elterjedt hiedelem, hogy a szerző Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok lett volna, csupán félreértések sorozatából eredt) a Károly Róbert-kori minorita szerző művét vette alapul, igyekezett azonban az abban található ellentmondásokat kiiktatni, valamint azt más régi gesták alapján kiegészíteni. Szerencsére kezébe került a teljes Gesta Ladislai regis, valamint a III. István kori gesta szövegének nagy része, s így ezeket beleszőtte az 1330-as évekből való Chronica Hungarorum megfelelő helyeire. A Képes krónika összeállítójának ezek az interpolációi a 11–12. századi gestairodalom legszebb lapjait őrizték meg az utókor számára. A Szent Lászlóról szóló gestának – a korábbi krónikások által lerövidített vagy elhagyott – teljes fejezeteit átmentve sikerült László király személyét a reprezentatív középkori magyar történet centrumába állítania, s terjedelmileg is a legnagyobb részt az ő tetteinek biztosítania.

A Képes krónika összeállítója munkája prológusában, bibliai idézetekkel sűrűn megtűzdelt, valóságos kis államelméletet fogalmazott meg. Az isten által kiválasztott bölcs király eszményét helyezve a középpontba, számos bibliai citátummal erősítette azt a tételét, hogy az istent félő uralkodók győzedelmesek és országukat felvirágoztatják. Szerinte ez az igazság teljesedett be Magyarország királyaiban. Mikor azokat a királyokat emlegeti, akik "Magyarország népeit a békesség gyönyörűségében, s bőséges nyugalomban megőrizték", a lovagi királyeszményt kívánta kortársai és az utókor elé tárni.