A Margit-legenda

A domonkos apácák ájtatos olvasmányai között a Nyulak-szigeti szent királylány legendája lehetett a legnépszerűbbek egyike, magyarra fordítására is érthetően már korán, a 14. század elején sor került. A magyar szöveg pontatlanságai nem vallanak tudós fordítóra, talán valamelyik – némi latin tudással is rendelkező – apáca munkája. Alapjául a Marcellus-féle latin legendának az 1276. évi kanonizációs jegyzőkönyvek anyagával kibővített változata szolgált, az így keletkezett szöveget azonban a domonkos legendaírás újabb kívánalmainak megfelelően később (a 14. század második felében?) némileg átdolgozták. Ennek a modernizált változatnak egy kései másolata 1510-ből maradt ránk Ráskai Lea Nyulak-szigeti apáca kezeírásában (OSzK).

A latinban és magyarban egyaránt több átdolgozáson, alakításon átment legendának nincs egységes kompozíciója, négy különálló részre oszlik. Az első Margit kolostori életmódját tárgyalja, a második csodatételeit sorolja fel, a harmadik a sororok (apácák) vallomásait, az éppen megkezdett negyedik rész pedig különböző papok és világiak tanúságtételét adja elő. Ez utóbbi három inkább csak nyersanyagot szolgáltató "acta", a tulajdonképpeni legendának az első rész tekinthető. A "vita"-típustól ez már eléggé eltávolodott, a kronológiai tárgyalásmód helyett Margit erényeit, kolostori életmódját tárgy szerinti csoportosításban jellemzi. A legenda a misztikus szent eszményképeként mutatja be hősnőjét, de hamis idealizálás helyett hiteles, tárgyias leírására törekedett. A misztikus elragadtatottságban élő királylány legfőbb célja, hogy minél előbb egyesüljön "mennyei jegyes"-ével, s ezért nem ismert határt az önmegtartóztatásban, virrasztásban, örökös imádkozásban, testének sanyargatásában, fárasztó, nehéz munkák vállalásában. Ez a szinte légiessé váló {118.} aszkéta mégsem elvont sablonos figura a legenda ábrázolásában. Alakja azonnal valószerűvé válik, mikor ilyeneket olvasunk: "az sok térdeplésekért és az gyakorta való térdének meghajtásiért az ő térdének kalácsi megdagadtanak és megkeményedtenek vala." Alázatosságának szemléltetésére pedig elmondja, hogy mindig magára vállalta a mosogatást, a moslékkal való bajlódást, sőt a legundorítóbb feladatokat is. De eközben "az ő ruháját meg nem változtatja vala, akármely igen megnehezült is férgeknek, tetűnek miatta, sem fejét meg nem mosta." Mindez szinte már durva naturalizmusnak tűnne, ha a legenda összefüggésében nem az ilyen elemek alkotnák a szükséges ellensúlyt ahhoz, hogy a misztikus-rajongó Margit alakja, fantáziaszülte tünemény helyett, a földön mozgó és cselekvő – bár különleges – ember maradjon.

Reálisnak, emberinek, sőt olykor elég gyarlónak mutatja be a legenda Margit környezetét, társnőit, a kolostor egész belső életét is. A pontos leírások, megfigyelések mozaikjából kibontakozik ennek a különös közösségnek sajátos, zárt élete, melyben mégis jelen van, visszatükröződik a kolostorfalakon kívüli ellentétekkel telített világ lüktető valósága is. A legenda megismertet a kolostorlakók nem éppen harmonikus emberi kapcsolataival, elsősorban a Margit és különböző főnemes-lányok közötti feszültséggel. Királylánynak, főúri kisasszonynak a kolostorban is külön jogai voltak, nekik díszes edény, jobb ágy, jobb ruha járt, sőt férjhez is mehettek, ha előkelő vőlegény jelentkezett. Margit azonban nem tűrte a szavak és a tettek közti ellentmondást, s királyi származását szégyellve, a szegényekkel, nyomorultakkal tudatosan közösséget vállalva már puszta létével is szálka volt társnői szemében. A világtól való elvonulás számára nem a cellák csendjében való megpihenés volt; a kolostorban való önmagát-elepesztés nála a bűnös világgal való szembefordulást jelentette. Mint a legenda írja: "igen nagy méltósággal ékesült személyeknek is az ő gonoszságokat nyilván megutálja vala, azaz királynak, az ő atyjának és atyafiának, István királynak és egyéb uraknak, még ennek felötte egyházi fejedelmeknek, érsekeknek, pispekeknek gonoszságokat nyilván megutálá." Az ilyen sorok félreérthetetlenül tanúskodnak arról, hogy Margit "egész szemlélete, magatartása még a begina-mozgalomban gyökerezik. De nemcsak a hősnő, hanem életírója is ennek a szociális indítékú laikus áramlatnak vonalába tartozik: tiszteletet parancsoló hősének sokoldalú reális jellemzése és a kolostorbeli események társadalmi meghatározottságának akaratlan éreztetése által a Margit-legenda egy haladó tendencia sodrában keletkezett.

Írója, illetve magyarra átültetője az irodalommal szemben támasztott középkori tudós kívánalmak szempontjából nem alkotott jeles munkát. A legenda szerkezete nem elég átgondolt, stílusa sokszor nehézkes, mondatai nem mindig tudnak megküzdeni a latin sintaxis bonyolultságával. De éppen ez a darabosabb, iskolázatlanabb jellege, az élet közvetlen apró tényeitől való elszakadni nem tudása teszi ma is frissé, egy eltűnt világ hiteles tanújává. A magyar szöveg alkotója maga is minduntalan rácsodálkozik az általa elmondottakra, minduntalan meglepődik Margit tettein. Ezek a személyes megnyilatkozásai, meghatott felkiáltásai, az olvasókhoz intézett gyakori megszólításai naiv bájjal szövik ál nehézkes mondatait. Mikor hőse legpiszkosabb munkáit sorolja elő, egy az ellentétességet kifejező jámbor fölsóhajtásával egyszerre poétikussá tudja tenni előadását:"Íme, szerető atyámfia, magyeri királynak leányának gyenyerűséges élete!"