20. A NEMESSÉG ÉS POLGÁRSÁG HELYZETE


FEJEZETEK

A 15. század közepétől a 16. század harmadik évtizedéig terjedő időszak a magyar kultúra és irodalom történetének egyik jellegzetesen átmeneti periódusa. Uralkodó arculata még középkori, de ezzel párhuzamosan megjelenik s egyre terebélyesedik már az új nagy korszak műveltsége, a reneszánsz is. A kései középkor és a korai reneszánsz irodalma ugyanannak a 80 évnek a terméke. Ezeket az átmeneti évtizedeket a későbbi magyar történelem alakulása szempontjából döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi folyamatok jellemzik.

Az uralkodó osztályon belül alapvetően megváltoztak az erőviszonyok. A középkori nagybirtokos oligarchia és a főpapság ugyan jelentős hatalmi pozíciókat tartott még kézben, a politikai hatalmat azonban kénytelen volt megosztani a nemességgel. Az ún. köznemesi rend kialakulása a 15. század derekán fejeződött be, s ezzel végbement a magyar királyság átalakulása rendi képviseleti állammá. A köznemesség ugyan osztályhelyzet tekintetében igen különböző rétegeket (a bárókéval vetekedő vagyonnal rendelkező gazdag nemességtől a szinte paraszt-színvonalon élő kisnemesekig) foglalt magában, a közös rendi érdekek alapján mégis egységes politikai erőként tudott fellépni, s számos döntő esetben (1458: Mátyás királlyá választása; 1505: rákosi végzések; 1525: Werbőczy nádorrá választása stb.) érvényesíteni tudta akaratát a bárókkal szemben.

Az erőviszonyoknak ez az eltolódása végre lehetővé tette, hogy a királyság függetleníteni próbálja magát az oligarchia befolyása alól, s megkísérelje az államhatalom centralizálását. Annál is inkább, mert a jobbágyság egy részének anyagi megerősödése, a paraszti osztályharc fokozódása s ennek 1437-ben már fegyveres felkeléssé való fejlődése, valamint a török hódítók egyre fenyegetőbb támadásai folytán átmenetileg az egész uralkodó osztály érdekeltté vált a centralizációban. Az oligarchia kénytelen volt eltűrni Hunyadi János hatalmának megerősödését, majd pedig fiának királlyá emelését; a köznemesség pedig teljes erővel támogatta is őket, saját vezéreit, osztályérdekeinek védelmezőjét látva, remélve bennük.

{126.} Mátyás állama (1458–1490) be is váltotta a nemesség reményeit: az uralkodó osztály számára biztosította a jobbágyság zavartalan kizsákmányolását, a töröktől megvédte az országot, a bárók és az egyház hatalmát korlátozta – ugyanakkor azonban jóval túl is akart menni a nemesség követelésein. A centralizált, abszolutisztikus monarchia megszilárdítása érdekében függetleníteni törekedett magát a nemesi rend ellenőrzésétől is, erőteljesen fejlesztette a királyi hivatalokat, állandó zsoldos hadsereget szervezett, támogatta a városok és mezővárosok törekvéseit s elviselhető helyzetet igyekezett biztosítani a jobbágyság tömegeinek. Bár végső fokon mindez az uralkodó osztály érdekében történt, a nemesek nem voltak képesek felismerni, hogy a kiváltságaikat korlátozó intézkedések az ő uralmukat voltak hivatva hosszú távon biztosítani. Mátyás erőskezű uralmával szemben növekvő elégedetlenségük végül oda vezetett, hogy a nagy király halála után a bárókkal versengve rombolták le a centralizáció vívmányait. A nemesség ezzel legfőbb politikai támaszát veszítette el, s a főúri-főpapi párttal – váltakozó szerencsével – folytatott Jagelló-kori (1490–1526) torzsalkodásai közepette hiába sírta már vissza egykori hatalmas vezérét.

A centralizált államhatalom tartós fennmaradásának legfontosabb feltétele egy erős polgári osztály lett volna. A polgárság, a klasszikus abszolutizmusokhoz hasonlóan, anyagi erőforrásokat, szakembereket s a nemességet ellensúlyozó társadalmi-politikai erőt biztosított volna az uralkodó számára. Mátyás nagyszerű kísérlete jórészt azért nem járt sikerrel, s a későbbiekben azért nem ismétlődhetett meg, mert éppen ez a feltétel hiányzott. Pedig a magyarországi városok a 15. század derekán erejük teljében voltak, kézműiparuk biztatóan fejlődött, sőt kivételes esetekben már tőkés vállalkozásokra is sor került. Megindult a városok szervezkedése és egy polgári rend kialakulása, s maga Mátyás is mindent megtett Zsigmond városfejlesztő politikájának folytatása érdekében. A városi fejlődés ütemének a nyugati országokhoz viszonyítva mutatkozó hátránya azonban – noha a lemaradás mértéke egyre csökkent – éppen ebben az időszakban vált végzetessé.

A városi ipar további fejlődéséhez már nagyobb koncentrációra, a manufakturális termelésre való áttérésre lett volna szükség. Az ehhez nélkülözhetetlen nagyobb készpénzvagyonok a nagy haszonnal járó külkereskedelmi vállalkozásokban halmozódhattak volna fel, a magyarországi külkereskedelem legjövedelmezőbb ágai, a nagyarányú posztóbehozatal és nemesfémkivitel azonban a dél-németországi nagy kereskedőcégek kezében volt, s haszna az augsburgi bankházakat, elsősorban a Fuggereket gazdagította. A magyar városok tőkeerő hiányában pedig nem léphettek rá a fejlettebb ipari termelés útjára, nem válhattak nagyvárosokká, nem növelhették piacaikat, sőt az importált iparcikkek versenye miatt a meglevők egy részét is elveszítették. A városi ipar 1450 körül kezdődő stagnálása, majd lassú visszafejlődése következtében a század második felében a városok lakossága is csökkent, s ezen belül különösen a polgárság leghaladóbb elemének, az iparűző lakosságnak a létszáma lett kisebb. A céhszervezet, mely eredetileg fontos szerepet játszott a kézműipar fejlődésének elősegítésében, kicsinyes védekező intézménnyé vált, melynek összes rendszabályai, szokásai konzerváló, a termelés növekedését gátló s ezzel egyes céhpolgárok meggazdagodását akadályozó tendenciát árultak el. Az ipar hanyatlása leghamarább a német tőke nyomá-{127.}sát leginkább megérző nyugati városokban (Sopron, Pozsony, Nagyszombat) jelentkezett, a 16. század elején azonban már a Balkánnal folytatott kereskedelem révén előnyösebb helyzetben levő erdélyi (főként szász) városokban is megmutatkozott. Megindult ezzel párhuzamosan a városok agráriasodása: a vezető patrícius réteg igyekezett pénzét földbirtokba fektetni s szemléletében a nemességhez idomulni.

A polgári fejlődés letéteményesei így – jobb híján – az alacsonyabb színvonalú mezővárosok lettek. A mezőgazdasági termelés és az agrárviszonyok fejlettsége jóvoltából a mezővárosok ekkor már jelentékeny gazdasági erőt képviseltek, számuk 800–1000 körül mozgott, lakosságuk pedig az egész jobbágyság 20–25%-át tette ki. Erőteljesenfejlődött a mezővárosok kézműipara is, s ennek köszönhető, hogy az ipari termelés a városok hanyatlása ellenére sem esett vissza. A mezőgazdasági árutermelés hasznának jó részét kézben tartó s kereskedelemmel, iparral is foglalkozó mezővárosi gazdagparasztság így határozottan megindulhatott a polgárosodás útján. A földbirtokosoknak alávetett s a városi fejlődés kezdeti fokán álló oppidumok azonban lendületes fejlődésük ellenére sem pótolhatták a nagyvárosok hiányát s egyelőre csak ahhoz voltak elegendők, hogy konkurrenciájukkal maguk is hozzájáruljanak a városi ipar elsorvasztásához.

Mátyás uralma alatt a mezővárosok védelmet és támogatást élveztek, a Jagelló-korban azonban súlyos veszéllyel kellett szembenézniük. A nemesség, felszabadulva a királyi hatalom korlátozásai alól, megkezdte kitartó törekvését a paraszti árutermelés hasznának megszerzésére, kisajátítására. A főúri-főpapi és a köznemesi párt teljes egyetértésben igyekezett gátat vetni a mezővárosok további erősödésének. Kiváltságaikat korlátozta, növelte a jobbágyság szolgáltatásait, s törvénytelen úton, nyílt erőszakkal is mindent megtett, hogy a parasztot megfossza munkájának minden gyümölcsétől – a végsőkig kiélezve ezzel a feudalizmus két alapvető osztályának az ellentéteit. Az egész uralkodó osztály és az egész jobbágyság osztályharcában a köznemesség felső, leggazdagabb rétege, valamint a vagyonos mezővárosi parasztpolgárság volt a legérdekeltebb. Elsősorban közöttük kellett eldőlnie a mezőgazdasági árutermelés hasznáért vívott gazdasági, jogi, politikai és katonai küzdelemnek. A Dózsa-féle 1514. évi parasztháborúban is nagy része volt ennek az ellentétnek, s bár az uralkodó osztály egyesített erejének sikerült diadalmaskodnia, a küzdelem még nem dőlt el, sőt a következő korszakban újult erővel folytatódott.

A centralizált államhatalom felszámolásával, a mezővárosok visszaszorításával és az egész parasztság gúzsbakötésével az uralkodó osztálynak sikerült az országot annyira védtelenné tennie, hogy az nem tudta tovább kivédeni az ereje teljében levő török birodalom támadásait. A mohácsi csatavesztés, az azt követő kettős királyválasztás, a Habsburg-függés kezdete s az ország három részre szakadása végleg maga alá temette a középkori Magyarországot. Ennek legfőbb ideológiai és kulturális támaszát, a katolikus egyházat pedig, mely az előretörő reneszánsszal és humanizmussal szemben már a 15. század közepe óta defenzívába szorult, szervezetileg is csaknem elsöpörte az átmenetileg diadalmaskodó reformáció.

A késő-középkor és a korai reneszánsz évtizedeinek a kultúrája és irodalma ennek az időszaknak a társadalmi változásait tükrözi. Míg az irodalom alap-{128.}vető osztálybázisa eddig az oligarchia volt, addig helyéi most a nemesség foglalta el, még egy utolsó lendületet adva az egyre korszerűtlenebbé váló s a 15. század elején már csaknem felbomló középkori kultúrának és irodalomnak. A fejlődésében ugyan megálló, de már jelentős fejlettséget elért polgárság is ebben a periódusban tudott nagyobb arányú művészeti és irodalmi tevékenységet kifejteni, amely – konzervatív szemléletéből következően – egyelőre szintén középkori jellegű maradt. A középkori kultúra bázisát szélesítették a mezővárosok is; lassan kialakuló, még igen szerény művelődésük magasabb szintre ekkor még nem emelkedhetett.

A késő-középkori kultúra és irodalom, a korábbi előzményeket folytatva, vallásos és világi rétegre tagolódik. Vallásos ága ekkor is kolostori jellegű, világi szárnya azonban a korábbi udvari és lovagi szellemű kultúra helyett értelmiségi, deákműveltség lett. A polgári, mezővárosi elemek jelentkezése mindkét területen számottevő, döntően azonban a nemesség szemlélete nyomta rá mindkettőre bélyegét, A nemesség megváltozott helyzetének azonban ekkor már nem a középkori, hanem az új reneszánsz, humanista műveltség felelt volna meg, a humanizmus egyes elemei be is szüremkedtek már mind a kolostori, mind a deák-irodalomba; – évtizedek kellettek mégis ahhoz, hogy a nemesség az igényeivel és érdekeivel adekvát reneszánsz kultúrát és humanista irodalmat megismerje és elsajátítsa. A 15. század második felében ez utóbbiakat még csak a királyi udvar és a hozzá kapcsolódó elvilágiasodott főpapság ápolta, s csupán a Jagelló-korban kezdődött meg nemesség és humanista műveltség egymásratalálása.