Liszti László

Az előbbiek epikus kortársa, a már Zrínyi hatásától is megérintett Liszti László (1628–1663), karintiai eredetű, de elmagyarosodott főúri családból származott. Nyugat-magyarországi birtokain, jórészt Köpcsényben élt. Hamarosan szörnyű bűneinek híre (méregkeverés, gyilkosságok, sodomia, fekete mágia) híre járta be az országot, Liszti azonban főrangú rokonsága – főleg Nádasdy és Wesselényi – segítségével sokáig kikerülte az igazságszolgáltatás kezét, mígnem Bécsben hamispénz veréséért elfogták és lefejezték.

Költői munkásságának termékei Magyar Márs avagy Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete (Bécs 1653) című kötetében maradtak ránk. A kötet túlnyomó részét Liszti főműve foglalja el: a mohácsi csatáról szóló, s külön Clades Mohachianae (A mohácsi vész) címet viselő hosszabb elbeszélő költemény. Valószínű, hogy az 1651-ben nyomtatásban megjelent Szigeti veszedelem adott számára ösztönzést magyar történeti tárgyú epikus mű írására. "Az nemes Magyarország statusihoz" intézett ajánlólevelében kijelenti, hogy históriát szerkeszt, nála azonban ez nem jelent eposzt, mint Zrínyinél. A 13 részből álló hosszú költemény egyetlen komolyabb formai mozzanata sem utal eposzra, nincs például csodás gépezet, noha az elesetteknek Mária kér örök üdvösséget; nincs meg a nemzetközileg elismert eposzi kánon más eleme sem, mint a propositio, bár a múzsákhoz intézett segélykérés felbukkan. Mohács nem is volt alkalmas eposzi tárgy, földíszített verses krónikát azonban lehetett róla írni. Liszti műve jellege szerint inkább vallásos-hazafias elmélkedés, amelyet az imitáló költészet technikája szerint különféle betoldásokkal ékesít és tesz tudós alkotássá. A tárgyat Brodarics István Mohácsról írt latin történeti művéből (1527) veszi; ezt ugyan nem említi, egyéb történeti (Bonfini) és {200.} költői (Ovidius, Vergilius) forrásaira azonban buzgón hivatkozik a költeményhez fűzött jegyzeteiben.

Szerkezetét tekintve lazán fűzött, sőt széteső alkotás a Lisztié. Az I. rész bevezető 67 versszaka például a következő tárgyakat érinti: a jó hír dicsérete, a római diadalmenet, híres hősök, ismét a hírnév, a régi magyar hadi dicsőség, a hét múzsa (11 versszakban!), a költő lantja. Csak ezután tér a tárgyra, amelyet egyébként Zrínyit utánozva, isten büntető haragjának és Szulimán dühének elbeszélésével indít. Az egész III. rész (99 versszakban) Magyarország és Erdély leírását adja. A IV. rész Ovidius-utánzattal kezdődik a világ négy korszakáról, majd a költő minden átmenet nélkül tér Szulimán szávai átkelésének festésére. A VIII., IX., X., XII. részt hosszú elmélkedés vezeti be (összesen 123 versszakban!), magáról az igazi tárgyról, az ütközetről, a XI. rész szól, s ez mindössze 108 versszakot tesz ki. A stílus minden ízében a vallásos-hazafias reprezentáció szolgálatában áll: a hősökről, különösen Lajos királyról, csak felsőfokban tud szólni, a nemesi erények, az ősi vitézség dicsőítése elárasztja a nehezen haladó elbeszélést. Az epikus előadást a különc módon elbeszélő versformaként alkalmazott Balassi-strófa is akadályozza. Pedig Liszti jó költői technikával dolgozik, a reneszánsz versformát nagy könnyedséggel kezeli, az önmagába záródó Balassi-forma azonban menthetetlenül tovább aprózza az amúgy is lazán összefogott történetet. Balassi-reminiszcenciák, vitézi verseinek fordulatai a költemény stílusában is gyakorta felbukkannak. (Pl. "Mint mezőt virággal, ily nagy sok jószággal, Isten őket áldja meg.")

Zrínyi hatását láthatjuk abban, hogy terjedelmes epikus műve mellé lírai költeményeit is hozzá csatolta. Szerelmi verseket természetellenes hajlamai folytán nem írhatván, lírája – kiáltó ellentétben sötét életével – a katolikus-rendi barokk vallásos-hazafias ideáljainak hirdetésére korlátozódik. Ezt a célt szolgálják a magyar vezérekről, királyokról és kormányzókról írt verses jellemzései, melyeket eredetileg talán a Nádasdy által később kiadott Mausoleum (Nürnberg 1664) metszetsorozata alá szánt. Kötetét végül három jellegzetesen barokk témájú vers zárja le: A szerencsének állhatatlanságárul; A boldogságos Szűz Máriához, Magyarország patrónájához; A nemes Magyarország címeréhez. A sors forgandóságának élménye, a Patrona Hungariae gondolata s a rendi Magyarország szimbóluma a katolikus udvari barokk irodalomnak mindvégig fontos elemei.