{30.} 4. A SZTOIKUS-MANIERISTA TUDÓS KÖLTÉSZET


FEJEZETEK

Balassi évtizedeinek virágzó udvari költészetével ellentétben a késő-reneszánsz poétáinak alkotásai nem líraiságukkal, hanem tudós voltukkal tűnnek ki. A reneszánsz udvari lírának az az átalakulása, amelyet Rimay költői pályája szemléltet, általánosnak mondható a kor igényesebb versszerzőinek egész táborában. A tudós jelleg kizárólagos eszménnyé válása egyúttal azt is jelenti, hogy – a korábbi periódustól eltérően – nem annyira a társadalmi környezet, hanem inkább a tudományban való jártasság, az antik és humanista poétika alapos ismerete és követése vonja egy táborba a költészet legfelsőbb rétegének művelőit. Bár az udvari, főnemesi kötöttségek a sztoikus-manierista tudós poézisnél is szembetűnőek, a szerzők között arisztokraták és előkelő nemesek, valamint a felső körök ízléséhez igazodó patrícius polgárok és udvari papok mellett a polgárias prédikátor-irodalom nem egy íróját is megtaláljuk. Ez utóbbiak azonban többnyire csak alkalmilag, más természetű és más összefüggésekbe tartozó irodalmi munkásságuk melléktermékeként járultak hozzá a tudóskodó költészet gazdagításához. A tudós ízlés jegyében a latin humanista költészet is újra hallatott magáról; a magyar nyelvű pedig részben a latin mintákhoz igazodott, részben a korábbi udvari ének-lírát fejlesztette tovább, egészében a Rimay költészetéhez hasonló ötvözetet mutatva.