6. VALLÁSOS ELMÉLKEDŐ PRÓZA


FEJEZETEK

A reneszánsz világnézet és kultúra válságának egyik megnyilvánulásaként a 16. század utolsó évtizedétől kezdve szemmel láthatólag megnövekszik az érdeklődés a vallásos jellegű erkölcstanító és elmélkedő munkák iránt. Ezt az igényt részben még a 16. századi protestáns irodalom műfaji és stiláris hagyományait őrző írások elégítették ki; az egyik felvidéki nagybirtokos, Sóvári Soós Kristóf például szabályos postilla-gyűjteményeket szerkesztett és adott ki (Bártfa 1598, 1601) sztoikus-moralizáló színezettel és interkonfesszionális szellemben. A társadalom legfelső rétegei azonban jobban kedvelik már az olyan valláserkölcsi műveket, amelyek a manierista ízlés követelményeinek is megfelelnek, vagy pedig elmélyültebb érzelmi tartalmukban juttatják közvet{45.} lenebbül kifejezésre a kor válság-élményeit. Az érzelmesebb hangvétel és a manierista stílus intellektualizmusa természetesen nehezen egyesíthető. A két tendencia éppen ezért párhuzamosan jelentkezik: egyes művekben inkább a mondanivaló nagyobb érzelmi telítettsége, de ugyanakkor az egyszerűbb konvencionális stíluseszközök uralkodnak, másokra viszont az elburjánzó manierista szimbolika a jellemző, amely azonban bonyolult, tudós jellege miatt, ritkán tud egységes érzelmi hatást kelteni.

A vallásos elmélkedések és kegyességi iratok legnagyobb része fordítás; a szerzők, illetve fordítók pedig a főnemesek és a szolgálatukban álló prédikátorok közül kerülnek ki. A források között a német és cseh nyelvű manierista irodalom termékei mellett késő-középkori vagy középkori hagyományokat folytató 16. századi latin nyelvű munkák a leggyakoribbak, de előfordulnak más történelmi korszakok és irodalmak termékei is. A főnemesi szerzők vallásos tárgyú prózai műveikben rendszerint valamely családi csapásból, betegségből vagy politikai kudarcból eredő lelki válságukat igyekeznek feloldani– akárcsak a szubjektív jellegű, vallásos lírai költeményekben. A fordításokban a személyes élmény természetesen nem juthat közvetlenül kifejezésre, de az életrajzi adatok és a szokásos kísérő-iratok, előszók alapján rendszerint megállapíthatók a munka szubjektív indítékai. A papi réteghez tartozó szerzők többnyire mecénásaik közvetlen kívánságára és mindig a főnemes és patrícius rétegek tagjai, köztük az előkelő hölgyek számára írják manierista jellegű vallásos műveiket. A középkori apácák használatára készült kódexek után e korban jelennek meg ismét irodalmunkban a kifejezetten nők számára írt épületes művek.