Az iskoladráma elmagyarosodása és elvilágiasodása

A hazai iskoladrámának a protestáns színjátszás jóvoltából voltak ugyan magyar nyelvű és világias hagyományai, a rendi-jezsuita barokk uralma idején ezek az értékes kezdeményezések azonban teljesen elsorvadtak. Újabb fejlődés kiindulópontjává ezért csak a század első felében virágzó, szigorúan vallásos-morális célzatú és latin nyelvű iskoladráma válhatott; ennek megújulása és elmagyarosodása jelentette a magyar dráma történetének elkésett újrakezdését.

{582.} A vezető szerepet ebben a munkában az a két szerzetesrend játszotta, amely az előző periódus latin iskoladrámáját felvirágoztatta. De míg akkor a jezsuiták hegemóniája érvényesült, addig most a piaristák kerültek az élre; a jezsuita rend feloszlatása után pedig ők vezették tovább az iskoladrámát a világi színjátszás kapujáig. Az általános fellendülés kiterjedt azonban a többi szerzetesrendre is, sőt ennek sodrában az egykori protestáns színjátszás és népies komédiázás (közjátékok) szintén felelevenedett.

Teljes magyarnyelvűségről – az irodalom más területeihez hasonlóan – természetesen itt sem beszélhetünk: több jónevű drámaíró (Illei János, Dugonics András stb.) még latin darabokat is szerzett, s a divatnak megfelelően Geiger Mátyás (szül. 1720), a nagyszombati konviktus, majd a soproni nemesi nevelőintézet igazgatója 1765–1773 között francia darabokat írt, adatott elő és nyomtattatott ki. Ha azonban teret vesztett is a latin a magyarral szemben, a modern idegen irodalmak és a magyar között még fontos közvetítő szerepe volt: francia, olasz, német darabokat gyakran deák fordításban mutattak be, vagy pedig ez szolgált alapul a magyar változathoz. Megkezdődött és idővel túlsúlyra jutott azonban a modern nyelvekből való átdolgozás gyakorlata, sőt eredeti magyar nyelvű darabok is megjelentek.

Még kevésbé lehet szó teljes elvilágiasodásról. a drámaírók egyházi kötöttségei folytán. Az allegorizáló, heroikus-mitológikus barokk dráma magyar utódaiban a vallásos és erkölcsi célzat azonban háttérbe szorul a szórakoztató javára, az igényesebb szerzők pedig lehetőleg koruk és közönségük új ízlésének megfelelő világi darabokat szemelnek ki átdolgozás végett. Ez utóbbiak között szerepelnek ókori írók művei, leginkább Plautus vígjátékai, elsősorban azonban a 17. századi francia, valamint a 18. századi olasz és német színműirodalom termékei voltak népszerűek. A kastélyszínházak műsorán oly gyakran szereplő Metastasio jó néhány magyar iskoladrámának lett mintája; a francia klasszikus dráma – különösen Molière – szintén ekkor jelent meg a magyar színpadon; a németből magyarított drámák forrása pedig többnyire Gottsched híres vállalata, a hatkötetes Deutsche Schaubühne (Német játékszín), (1740–1745), mely eredeti német darabok mellett más nemzetek drámáinak, különösen a dán klasszicista Ludvig Holberg (1684–1754) műveinek német fordításait is tartalmazta. A világirodalom e kiváló alkotásait a magyar drámaszerzők jelentékeny mértékben leegyszerűsítették, kiiktatták belőlük a női szereplőket, s minden olyan mozzanatot, mely az egyházias morállal, illetve előírásokkal ellenkezett. Így miközben a jezsuita barokk drámát világias irányba fejlesztették, addig a profán színműirodalmat a késő-barokk félig vallásos, félig laikus erkölcsi szemléletéhez szelídítették.

Hasonló s az előbbivel jórészt egybevágó kettősségnek lehetünk tanúi a magyar iskoladrámák stílusa, irodalmi jellege vonatkozásában is. Bár e tekintetben a bemutatott darabok meglehetősen széles skálán helyezkednek el, nagyjából megkülönböztethető egyfelől az értelmiség új, deákos ízlésének megfelelő irány, másfelől a korábbi barokk dráma vulgarizálódott, alacsonyabb szintre szállt továbbélése. Az előbbi csoportot képviselik természetesen az antik, rokokó, klasszicista világi darabokból készült átdolgozások, de nem hiányzik a jezsuita-típusú dráma klasszicizáló folytatása sem; az utóbbi {583.} rétegbe viszont elsősorban az előző periódus termésének elvilágiasodott leszármazottai, illetve a régi protestáns színjátszó hagyomány felújulásának szülöttei tartoznak. A latin nyelvű barokk iskoladrámából tehát egy mondanivalójában és stílusában egyaránt igényesebb drámairodalom, valamint egy avultabb, konzervatív ízlésű, már-már népies színjátszás egyaránt kibontakozott. A két, egymástól lényegesen elütő típus együttesen adja meg a kor iskoladráma-irodalmának összképét, és még ugyanazon szerző életművében is egymás mellett foglalhat helyet. A piarista Benyák Bernát latinból készült Metastasio-fordítása (Joas, 1770) például az új divat terméke, két évvel később írt Megszégyenült irigysége (1772) viszont egy 1726-ban írt latin dráma (Ambitio vindicata) átdolgozása, s a maradi stílust követi. Gyakoribb azonban a drámaíróknak a két irány szerint való megoszlása: a deákos darabokat általában a jezsuiták és a piaristák írják művelt nemesi közönség számára; a népszerűbbek szerzői viszont a pálosok, ferencesek és protestánsok közül kerültek ki, akik inkább városi, polgári publikumot tartottak szem előtt.

A magyar nyelvű iskoladrámák, mint az élő színi élet szövegkönyvei, néhány jezsuita darabtól eltekintve nem jelentek meg nyomtatásban; ebben is különbözve az előkelő szerzők olvasmány-drámáitól. A szövegek jelentékeny része ezért elkallódott, vagy lappang; az ismertek közül is csupán kevésnek van modern tudományos kiadása. A magyar nyelvű iskoladráma gazdagságáról ezért még megközelítően sem adható teljes áttekintés.