2. BESSENYEI GYÖRGY (1747?–1811)


FEJEZETEK

Az ő könyveiről igazán elmondható: habent sua fata. Saját korában (s azon túl is egy ideig) csak művelődési programjának s egy vígjátékának volt igazi, történelmileg jelentős hatása. Mindaz az írói s gondolkodói erőfeszítés és eredmény, ami e programnak alapja s tartaléka volt, jó időre szinte nyomtalanul elsüllyedt. Ő maga csak az 1930-as évektől kezdve, de főleg az újabb kutatások eredményeképpen nyerte el méltó helyét művelődésünk s irodalmunk történetében, bár nem egy fontos műve máig kiadatlan.

Élete különben két izgalmasan éles fordulaton kívül semmi feltűnő vonást nem mutat; ő maga nem váltott ki engesztelhetetlenül szenvedélyes és hosszantartó csatákat – bár személye körül összeütköztek réginek és újnak szembefeszülő erői –, csupán megírt műveinek igazsága nyomult előre a tudatban egyre szívósabban. Már a 19. század legelején látni kellett, az ő fellépte új korszak kezdete.

Rendkívüli tehetség és energiaforrás volt. Tehetsége tízegynéhány év alatt érlelődött ki teljesen s még a vidéki magányban sem sorvadt el: a cenzúra, a ferenci reakció csak műveinek kiadatását gátolhatta meg több mint húsz éven át, gondolkodó- és alkotókedvét azonban nem. Valami a szubjektív alkotói kedvnél vagy a monomániás önkifejező vágynál sokkal erősebb impulzus kellett ahhoz, hogy töretlen kedéllyel írjon s csak írjon továbbra is, bízva a "maradék"-ban.

A nemzeti történelem akkori létkérdéseinek felismerése s ezeknek izgató hatása volt az, ami az egyéniség energiáit és készségeit oly nagy erővel pezsdítette fel s árasztotta szét oly sokféle ágba. A polgári nemzetté válás elemi követelményét – a nemzeti nyelv kiművelését – egyesíteni a haladó tartalmú közműveltség megteremtésének korántsem elemi, hanem fejlett igényével: olyan program volt, mellyel Bessenyei udvar és nemesség, nemesség és parasztság újból éleződő ellentétei idején a haladás és nemzetté válás kulcskérdését ragadta meg. Úgy határozta meg azonban a nyelvében nemzeti irodalom funkcióját, hogy egyetemes emberi érdekeltségét mindig nyíltan hangsúlyozta, a nemzeti irodalom szociális bázisát és tartalmát pedig a nemességnél és a polgárságnál szélesebb körre kívánta kiterjeszteni. Ezért is maradt Bessenyei gondolata – kora kötöttségein túlszárnyalva – mind-{23.}máig aktuális. Ezért is érezhette gondolatainak jó részét idegennek magától az a magyar nemesség, mely alig indult még el a "világosodás" útján.

Ez a tettvágytól felajzott, gondolatilag csordultig telített, azonnali közlésre és hatásra törekvő íróegyéniség érthető módon a röpiratban, a tervezetben, a kisebb tanulmányban találta meg a neki legmegfelelőbb műformát, amelyben személyes lehetett töprengés, vívódás nélkül, tárgyias lehetett nehézkesség, bonyodalmasság nélkül. Ebben a műfajban irodalmunk egyik klasszikusa. De éppígy otthonos ő a röpke, ironikus, tréfás-enyelgő stílusba rejtett melankólia, a szivárványos kedélyhullámzás prózai dialógusaiban és azokban a kisterjedelmű, La Bruyére-i klasszicista jellemképekben, amelyeknek mozgalmasságát, leleplező erejét, szemléleti pontosságát kevés magyar író értette kívüle. Leginkább talán Csokonai. Plasztikus tájleíró, természetfestő is, a rokokó-klasszicista stílus színeit, villanó gráciáját gyakran olvasztva össze sötétebb tónusokkal. S mindezen derűs, vidám, sokszor iróniára s öniróniára hajló kedélye, a groteszket kedvelő humora uralkodik – ebben szinte egyedülálló a 20. századig. Okossága és szíve, kedélye nagyobb volt, mint gondolatrendszert alkotó ereje s lírai és drámai kifejezőképessége.

Filozófiája azonban nem új eredményei vagy rendszere miatt becses számunkra is, hanem azért, mert az egész újabbkori haladó filozófiát – Descartes-tól d'Holbachig, Montesquieu-ig, Helvétiusig, Voltaire-ig, Rousseau-ig – szenvedélyes problémaérzékenységgel sajátítja el. Elsőként épített ki magyarul egy a fideizmustól és az osztrák államelmélettől fokozatosan elszakadó, deisztikusan materialista bölcseletet és társadalomelméletet. A változás, mozgás princípiumainak dialektikus keresése és politikai hangsúlyozása, a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés első megfogalmazása az úttörő értékei nálunk az ő elméleti munkásságának.

Az utókor testőrírónak könyvelte el; ő A filozófus rokonlelkű hősével minősítette magát poligrafusnak. Irodalmi programja is e poligráfiának része, bár szorosabban művelődési programjához csatlakozik. Költőiskolát tehát ő, a minden irányban szétszóródó, nem alapított, noha klasszicista tanítása – franciás, de horatiusi elveket is őrző poétikája – több kortársának mutathatott példát az írói tudatosságra.

Tőle számítjuk egész újkori irodalmunk kezdetét, a felvilágosodás megindulását. Noha vannak előzményei, programjának összetettsége és "elkötelezettsége" e határjelölést teljesen jogossá teszi.