A Pályám emlékezete és a Fogságom naplója

Hogy a feltétlen tökéletességre törekvés a klasszicizmus korszerűtlenné válása idején inkább stílusbizonytalanságot eredményezett nála mintsem zárt műalkotást, inkább töredék-szépséget, mint befejezett művet, arra időtálló, máig élő prózai alkotásai közül az Erdélyi levelek című gyűjteménye a legjellemzőbb. Erdélyből hazatérve (1816) kezdte írni őket, s ettől a sorozatától várta a legtöbbet: "Originál munkám" – írta büszkén Kölcseynek. Részleteiben tényleg egyik legszebb alkotása. Erdélyt már az új, romantikus nacionalizmus számára fedezte fel benne. Nemzeti érzése ekkor színeződött át korszerűvé, áttörve a kozmopolita életfelfogás kereteit. Magyarság és műveltség ölelkezését csodálta Erdélyben anélkül, hogy a románságot lebecsülte volna. A kor legszebb, a felfedezői izgalomtól áthevült s mégis tárgyias tájleírásai, emberi s írói találkozások remek jelenetei telítik e művet; kerekségét, stílusbeli épségét azonban éppen a korrekció elvének túlzásba vitele rontotta szét. Nem tudott ellenállni az erdélyi s itthoni barátoktól meg cenzoroktól "nyert" toldások-foldások, javítások és helyesbítések romboló hatásának, s aztán már csak kesergett afölött, hogy a hetedszeri, nyolcadszori átdolgozásra a mű elvesztette egyöntetűségét, meleg közvetlenségét.

Egységesebb, s önálló koncepciójú, épebb művészetű alkotása a Pályám emlékezete. E könyve önéletrajzból emlékirattá s korrajzzá nőtt, s formailag érintkezik az irodalomtudományi műfajokkal (levelezés, írói arckép, bírálat). Eredetiség s a lélek figyelmének a múltra koncentrálása: legfőképpen ez a kettő kellett ahhoz, hogy a Pályám emlékezete létrejöhessen. Eredetiség-elvének megfogalmazása s a múlt élményeinek felidézése pedig 1808 és 1810 közé esett őnála (Fáyhoz ekkor írt levelében originalitásra buzdítja a kezdőt), ekkor kezdte rendszeresen írásba foglalni életének eseményeit. De már levelei-{282.}ben megirogatta életének fordulóit, találkozásait, vezérlő eszméit. Az irodalmi szinten megfogalmazott levél sűrítve, tipizálva szólt a benne foglalt eseményekről. A sűrítésnek ez első stádiuma után egységes s önálló kompozíciójú pályaképet s korrajzot kellett felépítenie a szétszórt adatokból, a már megírt részletekből.

Az élete végén is csak töredékesen megjelent Pályám emlékezete 1816-ban jórészt már készen volt. Szemerének s Kölcseynek nem kis szerep jutott e legkitűnőbb eredeti műve kisürgetésében. "Formális ángoly kert a kompozícióra nézve. Új meg új interessánt scének, és mindenik váratlanul jő, mindeniknél kedves a mulatás" – célzott ekkor Döbrenteinek a stílus hangulati csapongására. "Hol magamat festem, hol azokat, akiket csudáltam, példányaimmá tettem, hol a kort, hol a kosztümöt, hol a tudományok s iskolák állapotját, hol a nyelvét s literatúráét. A tón hol komoly, hol eleven, hol humoristisch." Helmeczynek azt is megírta, hogy e művében nem "chroniconi renddel megyen a dolog, hanem poétai öszvefűződéssel ..." Vagyis emlékiratának kompozícióját és stílusát nagy tudatossággal formálta.

A csak 1805-ig, házasságáig megírt pályakép minden diáriumi, naplózó egyhangúságtól ment, s a szinte csapongó emlékezés fonalán rendeződik össze. Nem a maga apológiáját akarta megírni, mint régebben jeles emlékíróink; Kazinczy előrehaladásunkat akarta festeni: "Érdemlik ezek az esetek a tudást, bár apróságoknak tetszenek, mert festik emelkedésünket s a múlt kort." Ez a cél megköveteli az írói tábor növekedésének az ábrázolását. Ragaszkodva – látszólag – az időrendhez, egy-egy íróval való találkozását akár évenként is jelezhette volna. De ha így írja meg könyvét, a lényeg sikkad el belőle: a véletlenek, az esetleges adatok tömegében, a fotografikus visszaadásban merült volna el. Kazinczy módszere más s éppen ehhez volt szüksége a levelekben megírt szövegekre. Amikor először találkozott az íróval, általában – nem mindig, mert néhány naggyal kivételt tett – az első találkozás leírásakor máris beolvasztotta az író jellemrajzába a később, máshol és máskor megismert vonásokat. Így nemcsak a kisebb írók portréja lett feledhetetlenül igazzá, elevenné, hanem az emelkedés, az ország gazdagodása jellegzetes írókban, költőkben, tudósokban is egyre szebben rajzolódhatott ki. A kisebb írók, tudósok statisztériája mint állandó s mozgalmas háttér került az egyre nagyobbak, a vezető alakok jelenetei mögé. Hogy élővé tegye alakjait, jellemrajzukat csaknem mindig külsejük leírásával kapcsolja egybe. Leíró művészete alakjainak termetéről, gesztusairól s arcvonásairól, ruházatáról és furcsaságairól rendkívül eleven képet ad, s a belső élet jellemzését is szolgálja; klasszicista módon realisztikus ábrázolásmódjára az jellemző, hogy a belső élet, a jellem képét nem a testi valóságtól függetlenül írja le, hanem mindig a külső körülmények rajzában rögzíti.

A Pályám emlékezete megragadóan tárja fel Kazinczy íróvá nevelődésének, szellemi és erkölcsi gazdagodásának folyamatát. Elsősorban a szerző nagy erkölcsi erejét, mély humanizmusát. "Nem merni, amit merni kell, gyalázat" – mondja egy alkalommal. Az erkölcsi helytállásban irodalmi és művészeti kultúrája is támogatta. Számos külföldi ismeretsége mutatja érzékenységét a nagyvilág és a politika iránt. Otthonos volt a költészet és a zene területén. Apró emlékfoszlányokat kitűnően tud rögzíteni valamely érzéki benyomás segítségével. Csapongva emlékei közt, még az egymástól merőben más tárgyúak között is {283.} hangulati egységet teremt. Sterne-fordításai kamatoztak leginkább a csapongás és egység e stílusának megteremtésében.

A harmadik könyvben, tekintettel a cenzúrára, úgy adja elő börtönben töltött éveit, mintha külföldön utazgatott volna. Ez a rész valódi stílusremeklés. Az elbeszélés, a drámai párbeszéd és a külső leírás eddig is alkalmazott módszereihez szaggatott, rövid, de érzelemmel telt helyzetrajzok társulnak. Különösen szuggesztív várbörtönének leírása. Sehol sem említi a per, börtön, fogoly, fogság szavakat, a figyelmes olvasó azonban kiérzi stílusa bújkáló hevületéből a rabság fájdalmaira való visszaemlékezés feszült-fojtott hangulatát.

Még a Pályám emlékezete részleteinek megjelenése idején, 1828-ban hozzáfogott fogsága történetének megírásához. Az utókor számára készítette; tudatában volt élményei történeti jelentőségének. Kéziratát úgy adta át Toldy Ferencnek, hogy tartsa meg, s ha halála után úgy találja, hogy gyermekei meg tudják becsülni, adja át nekik.

A Fogságom naplója tartalmi és stilisztikai szempontból a Pályám emlékezetével vetekedő remekmű, politikai hitvallásának foglalata. Hajnóczyt végig magasztalja, Socratesének nevezi, s Martinovicsot sem tagadja meg, noha emberileg nem szerette. Leírja, hogy Martinovics "képzelhetlen hatalommal" vágta bírái szemébe, hogy nem a haza, hanem a király ellen esküdött össze. Nem hiányzik tehát a könyvből a nyílt politikai állásfoglalás, bár az egész inkább azoknak a magatartásformáknak lélektanilag hiteles, finoman árnyalt előadása, elemzése és megelevenítése, amelyeket a hatalom s a börtön nyomásával a kiváló ember makacsul, életét s önbecsülését védve, mindig szembe tudott szegezni.

A napló írott forrásai azok a "rövid jegyzések" voltak, melyeket börtöneiben készített s később is megőrzött. Az élet, az alakok mozgása e könyvében jóval gazdagabb, mint a Pályám emlékezetében. Előkelők és egyszerű emberek, bírák és katonák, felügyelők és rabtársak, nők és kakaskodó férfiak: nincs Kazinczynak s korának még egy műve, mely – ha tömören, röviden is – ily változatos képét nyújtaná a kor minden rendű embereinek. A könnyelmű Novák kapitány, a részeges-bratyizó Aubert, a nők után leselkedő s pórul járt Chipault – megannyi éles, klasszikus tisztaságú jellemkép. Fogsága alatt Kazinczy mindinkább visszahúzódott a börtönben is nagyurat játszó társaitól, főleg Szlávytól, s érdeklődéssel közeledett a szerény, cseh-német felügyelőkhöz, akik emberségesen viselkedtek: róluk is egész sor remek portrét kap az olvasó.

A műnek nem válik kárára kompozíciójának lazasága, hogy részben szaggatott, szűkszavú napló, részben folyamatos elbeszélés, részben pedig (valószínűleg később megformált) anekdotikus betoldások sorozata. Még kevésbé bántó az, hogy alakjainak minél realisztikusabb ábrázolása kedvéért Kazinczy éppúgy él az idegen nyelv (latin, szlovák, német, francia) és a komikusan rosszul ejtett idegen nyelv jellemző hatásaival, mint a drasztikus leírással. A leíró bemutatáson kívül, melynek Kazinczy itt is mestere, különösen két, újszerű művészi vonása van stílusának. Az egyik a drámai feszültségnek akár a külső alakrajzzal, akár a belső, lelki várakozásnak leírásával való jellemzése. Az előbbire az 1795. május 18-i jelenetsor (az ítélethirdetésé) jellemző, az utóbbira a munkácsi rabságról szóló részben a kiszabadulásra várakozás fojtott feszültsége. Ilyenkor – helyenként – balladás tömörséget mutat, variálva {284.} ismételgető nyelvi formába öltözik stílusa. Másik jellegzetes művészi vonása a jelentős pauzáknak, a sejtető hangulatiságú záradékoknak használata. Kontraszt-érzés, borzalom és feloldódás egyszerre van bennük. "Tizenként dzsidás ulánus által kísérve ... Újhelybe beértem ... éjfél vala, midőn Újhelyen a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállítatám. A hold oly tisztán világíta, mint ködös időben a nap." Vagy a vérmezei tragédiának ismert, remek lezárása: "Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban."