| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Kazinczy pártfogoltjainak, levelező-partnereinek és ízléskövetőinek népes tábora alakult ki a mester fáradhatatlan buzgólkodása nyomán. Pesti triásza és Kis János mellett a költő-hívek közül Ungvárnémeti Tóth László (1788–1820) tisztelete Kazinczy iránt nem volt egyoldalú vonzalom. Kazinczy is megbecsülte a nagyműveltségű fiatal poétát, aki a sárospataki teológia után Eperjesre ment német nyelvet tanulni s itt ismerkedett meg Kazinczyval. Ungvárnémeti otthagyja a teológiai pályát s Bécsbe megy az orvosegyetemre. Kazinczyval élete végéig levelezésben állott, s Kazinczy nem rejti véka alá, hogy sokat vár fiatal barátjától. Bírálgatja, csiszolásra buzdítja, de mindig az elismerés hangsúlyával. Versei között néhányat – így Kazinczy – "csudálni kell. Érzés, elmésség, kivált pedig széles olvasás által szerzett mély tudomány karakterizálják". Versei 1816-ban jelentek meg. Az 1810-es években a Hazai Tudósítások segédszerkesztője lett Kultsár István mellett. Kitünően tudott görögül, verselt is a klasszikus nyelven, s kötetben is kiadta görög nyelvű verseit "magyar tolmácslattal" (1818). Pindarosz és Anakreón munkáinak elmélyült ismerője volt; tanulmányai a költői műfajokról és Pindarosz költészetéről nagy műveltségről tesznek tanúságot. Versei között a pindaroszi óda egyedüli magyar utánzatait találjuk. Nárcisz vagy a gyilkos önszeretet című tragédiája 1816-ban jelent meg. A verses tragédia "mint mesedráma, Csongor és Tündének, Árpád és Zalán cimű romanze-ja tárgyánál fogva Zalán futásának előzményei közé tartozik" (Horváth János). – Kazinczy legodaadóbb s a mester által leginkább méltányolt hívei közé tartozott Guzmics Izidor (1786–1839). A bakonybéli apát szolid tehetségű, nagy szorgalmú literátor volt. Költeményei nem tartoznak a kor maradandó értékei közé; többnyire alkalmi versezeteket ír Kazinczy és az ógörög költészet hatása alatt. Drámaírói kísérletei sem jelentősek. Viszont figyelmet keltett Kazinczy által is nagyrabecsült értekezése, A nyelvnek hármas befolyása (1822), s értékes műfordítói munkássága is, melynek főként görög művek kitűnő tolmácsolását köszönhetjük. Kazinczyval csaknem tíz esztendeig folytatott levelezése értékes kor-dokumentum. – Az említettek mellett "megcsudálta" Kazinczy Dukai Takách Judith (1795–1836) verseit is. Takách Judith elismert költőnője volt korának: 1817-ben ott volt a keszthelyi Helikoni ünnepségre meghívott négy költő között. Első költői kísérletein a népdalok hatása figyelhető meg, később – főleg Berzsenyi hatására – az ódák és elégiák vonzották. – A Kazinczy által megbecsült és buzdított Döme Károly (1768–1845) pozsonyi kanonok önálló költeményeinél jelentősebbek Metastasio-fordításai: 1802-ben tizenkét színjátékát jelentette meg a 18. századi olasz írónak. Később Kazinczy egyre keményebben bírálja a konzervatív Dömét, aki elfordul a széphalmi mestertől, viszont Napóleon bukása arra inspirálja, hogy megírja "sirversét" a "jacobinismusra". A kanonok erősebb volt benne, mint a költő. – Kazinczy híveinek táborába tartozott pályája első szakaszán Döbrentei Gábor (1785–1851), akit képességein messze túl értékelt Kazinczy, s akitől a húszas években már elfordult egykori patrónusa. Döbrentei a Conversations-Lexikon-i pörben játszott ellenszenves szerepet, Dessewffy Józseffel együtt (1771–1843), aki szintén Kazinczy méltányolt író-társai közé tartozott a század elején. Ka-{298.}zinczy táborának erőssége volt Helmeczy Mihály (1788–1852). Fiatalkori verseit Kazinczy nagyra becsülte: "Kevés írónk kezdte így a pályáját" – írta róla. Helmeczy azonban nem volt igazán eredeti tehetség, inkább műfordítói tevékenysége volt számottevő (Tasso, Matthisson, Schiller). Nevét nyelvújítási törekvései mellett elsősorban szerkesztői tevékenysége őrizte meg: 1832-től ő szerkesztette a Jelenkort.
Kazinczynak a kortársakról kialakított véleményein, kritikai megjegyzésein nagy erővel ütöttek át saját ízlésirányának, az ízlésbeli-nyelvi-irodalmi polgárosulásnak a normái. Az ő mértékrendszere elsősorban a programhoz való viszonyulást vette figyelembe, s csak másodsorban a hozzája tartozók táborán belüli értékkülönbségeket. Alapvető igazsága ezért gyakran súlyos elfogultságokba torzult, gondoljunk azokra az ítéleteire, melyeket az ő programjától akár részletkérdésekben is eltérő művekre osztogatott. Világosan látható Kazinczy harcának programszerűsége azokban a véleményeiben, amelyekben egyfelől a "leoninusi pattogás" "stíltelensége" ellen emel szót, másfelől pedig a kántori kádenciázást, a provinciális verselést, "lúdforma gágogást" támadja. Egyszerre védi a maga polgárosulási eszményeit a formalisztikus, öncélú vers-bravuroktól s a régies-nehézkes verseléstől. Kik voltak ezeknek a költői gyakorlatoknak a képviselői?
Elsősorban Édes Gergely munkássága érdemel figyelmet. (1763–1847). Nevét a szenvedélyes leoninus-szerzés tette hírhedtté, amiben Gyöngyösi János (1741–1818) különc kedvtelésének folytatója volt. A megrímelt antikos verselés zenei hangzása elragadta a költőt, s olyan tömegben készítette ezeket a versezeteket, hogy valamennyit meg sem tudta jelentetni nyomtatásban. Ez a formalista játékszenvedély vitte rá arra, hogy kedvet leljen az egyforma magánhangzókból álló verselésben, s ezzel a "bravúrral" gyarapítsa hírét. De Édes Gergely több volt, mint a leoninusai és rím-mutatványai. Kazinczy híveként egyre finomította, nemesítette ízlését, s költői képességeit e mutatványoknál szélesebb körben sikerült érvényesítenie. Fájlalta, hogy mestere nehezményezi Gyöngyösi János leoninusait. Sőt! Édes Gergelynek tudnia kellett, hogy Kazinczy nehezményezi az ő leoninusait, alkalmi verseit is, s hogy egyik levelére szántszándékkal nem válaszolt a széphalmi irodalmi vezér. Tisztában volt azzal, hogy nem tartozik a mester kegyeltjei közé. De józan érzéke győzött: hűsége Kazinczyhoz erősebb volt, mint hűsége a leoninushoz. Költői "enyelgései" és "danái", "iramatai" és "nyájaskodásai" a 18. század utolsó s a 19. század első évtizedében kedvelt olvasmányok voltak. Írt tankölteményt is (Természet könyve ... 1793), sokat fordított, kiváltképp a görög és latin költészetből (A teosi Anakreon versei; Horatiusból). Legismertebb műve azonban egy nép száján fennmaradt verse, A petri gulyás, amely a műköltői népdalnak egyik legkorábbi, sikeres példája irodalmunkban.
Kovács József (1780–1809) a rím-kovács nevet kapta kortársaitól öncélú rímjátékaiért. Többszótagos rímei, toldalékos rímelése verseinek értelmi világosságát gyakran elhomályosították. Pedig mozgott benne valami tehetség, amit Kazinczy is érzékelt. Horváth János szerint van benne "nem csúfolni {299.} való is: válogatott, újszerű érzékletek, festések, ízes, inyenc szavak, mikkel Csokonaira emlékeztet. De modorossága mindent elront." Kovács József a legnépszerűbb és legvégletesebb képviselője volt a korabeli református diákköltészetnek, amely sajátos stíluskeverék a rokokó, a népiesség és a szentimentalizmus elemeiből. Kéziratban hagyományozódva széles réteg ízlését formálta; főként református diákok, papok, tanítók, kántorok körében Csokonai hagyományát plántálta tovább. Bármennyire elparlagiasodott is, eléggé eleven maradt ahhoz, hogy hatást gyakoroljon Arany népiességére. A kopottabb nemesekhez című verse Petőfi A magyar nemesének előzménye. Versei csak halála után jelentek meg könyvalakban (1817). Különcségeiről híres alakját Jókai több regényében szerepelteti.
A debreceni kollégium neveltje volt Mátyási József (1768–1849). Amikor kötete megjelent (Semminél több valami, 1794), a széphalmi mester így sóhajtott fel: "Ó istenek, üzzétek el az elmék döghalálát!" A módos kecskeméti polgárrá gyarapodott Mátyási valóban nem volt csiszolt ízlésű tehetség, inkább versfaragó, mint költő. De rigmusait Csokonai is szívesen olvasta, s egyik népdalát országszerte ismerték:
| Böcsülöm a pásztori gunyámat, |
| Nem cserélném szűrömet, subámat |
| Tekintetes úr décbundájáért, |
| Se plébános reverendájáért. |
| Mikor látok fergeteg idejét, |
| Kigyűröm a süvegem tetejét, |
| Fel se veszem a felhőt alóla, |
| Mert a jég is visszapattog róla. |
| A paripám száz forintos Fakó, |
| Repül, szintúgy szikrázik a patkó. |
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |