A Tariménes utazása

Visszaemlékezés a bécsi időkre a vidéki élet pusztaságából, filozófia és annak görbe tükre, az egykori művelődéspolitikai program magasabb szinten való újjáértékelése, átfogóbb társadalomelemzés és elmélet keretében: a mű megírásának belső indítékait és tematikáját így jelölhetjük meg. Tizennyolcadik századi irodalmunk ez egyetlen eredeti, gondolatilag nagyszabású, helyenként művészileg is értékes és élvezetes regényéhez számos minta kínálkozott, Fénelon Télémaque-jától és Montesquieu Perzsa leveleitől kezdve Voltaire Candide-jáig és L'ingénu-jéig; általában minden olyan mű, amely a főhős utazása keretében nyújt filozófiai oktatást és főleg államtudományi elmélkedéseket. Voltaire nyilvánvalóan ösztönző, de korántsem lényegbe vágó hatása mellett szinte bizonyos, hogy Bessenyei nemcsak a regény neveit, hanem egyik-másik gondolatát is a 17. századi francia klasszikusoktól kölcsönözte. Állam- és társadalomfilozófiájában a francia felvilágosodás tanai erősen keverednek az osztrák természetjogi és államelméleti nézetekkel, anélkül, hogy vitássá tehetnék újszerű és izgalmasabb koncepciójának eredetiségét.

Műfaját tekintve a regény filozófiai tartalmú államregény, főhőse utazásának keretében folyó cselekménnyel. Ez a műfaj 1804-ben már korszerűtlen; amikor 1802-ben két kis passzusát elküldte Kazinczynek, a korszerű ízlést és stílust kereső literátor fanyalogva nyilatkozott Kis Jánosnak: "Voltairei románkákat firkál, s keféli a bolondokat. Minek az? ..." Voltaire ekkor már nem divatos, a felvilágosult gondolkozás helyébe lassanként az előrenyomuló romantika lép. Bessenyei nem is tudja a regényben megvalósítani klasszicista stíluselvét: társadalomkritikájának forrósága nemegyszer erőt vesz az erős irónián s a leíró művészet kristálytisztaságán, s ami valamikor gáláns érzékenység vagy kényeskedés volt írásaiban, az most melegebb szentimentális érzelmességgé lesz.

A mű csak 1804-re készült el, ezzel (s A bihari remetével) fejezi be életművét, elhallgatva, majd sírjába temetve mindazt, ami még bőven tellett volna tőle: a Tariménes ugyanis nagykoncepciójú s nagy vállalkozásokra kész, érett elmét s írói talentumot mutat. Kimerülésnek éppúgy nincs nyoma az 1804-es Bessenyeinél, mint bármiféle remetei elkomorulásnak, önemésztő elcsüggedésnek sem.

{50.} Világosításában teljes jóhiszeműséggel azt állítja, hogy "e munka Mária Theresia örök emlékezetire céloz". Előadja ugyan az uralkodó hibáit is e bevezetésfélében, de inkább dicséri erősen, főleg a kormányzása alatt élvezett béke miatt. Különben művének királynője legfeljebb külsejében hasonlít Mária Teréziához, sem uralkodói gondolatai, sem államának társadalma nem mérhetők a regénybelihez.

Ennek az államnak a neve Totoposz – s az utópiára emlékeztető név sejteti, hogy egyszerre lesz dolgunk társadalmi-állami utópiával s a valóság rajzával kritikájával. Totoposz királynője Arténis; nevét Bessenyei a 17. századi francia szalon-társaság életéből vette (ugyaninnen Tomirisnak, Tariménes szerelmének a nevét is). A totoposzi tisztségviselők s polgárok elnevezésében Bessenyei bizarr, groteszk ötletessége tűnik fel; Trézéni, a miniszter mellett ilyen nevű országbíró szerepel: Burdószkaradószposzi, s Bessenyei ironikusan megjegyzi, hogy Totoposzban szokás volt a főhivatalú embereknek hosszú neveket adni. A radikális polgárt Tenédinek hívják, a Hüroposzi, Falkánposzi, Lámaposzi, Kalifátulujposzi, Burdolon nevek mellett leghosszabb (s a jellemre is utaló) nevet a Nagy Gigásbangocibumbujpulujhurculujbüszkülüj-kikiriposzidoszi viseli. Dukaszvellériposzi a nemesség képviselője. Arténis ellensége Jajgádia királya, illetve zsarnoka: Buzorkám.

A főhősnek, Tariménesnek (ez is 17. századi francia eredetű név) nincs sok tennivalója, pedig ő az az utazó, aki Kukumedóniással, szép, de "a vad manérnak rozsdája alatt" lappangó eszű, úriasan viselkedni nem tudó s ezért sok humoros helyzetbe kerülő "mesterével" elindul Menédiából, a hazai "ordas kastélyból". Az ifjú tanulni megy, kiszakad abból a vidéki kisúri társaságból, melynek jellegzetes alakjait Bessenyei finom kis portrék, csevegések keretében mutatja meg, még művészibben, mint A természet világában vagy Az értelemnek keresésében. Kecskehát és Kakasfalva közt (melyeknek lakói különféleképpen áldoznak isteneiknek) eljutnak Pucufalvára, Kantakucihoz (Kant neve sejthető ki a játékosságból), aki nőtlenül lakik egy kívül-belül komor omladékban, s amikor az utazók az igaz vallásról faggatják, szkeptikusan válaszol. "Vagy tévelyegned kell hát a sokasággal, vagy semmivel lenni magaddal ..." Kantakuci: az öregedő Bessenyei karikatúrája, Tariménes: a fiatal, világba induló Bessenyei idealizált képe.

Totoposz és Jajgádia rajza tele van oly elemekkel, melyek Bessenyei jelenéből nyomulnak be a felidézett emlékképekbe. Az emlékező szürke falusi magánya különös feszültséggel tölti meg a ragyogó világ képeit. Mennél ragyogóbb az emlék, annál élesebben hasítanak bele minduntalan a "közboldogságra" vonatkozó, az "ország számosabb részét" érdeklő kérdések; mint megannyi nyers kiáltás, szakadnak fel a városi és falusi szegénység, a "gubás, bundás, szűrös lakosok" gondjai a fényes, élveteg, mulatozó udvari élet jelenetei közepette. A Tariménes mondanivalóját, eszmei tartalmát éppen az osztálytársadalom kritikája adja meg: mélyebben s keserűbben a vadember, a kirakades ajkán, aktuálisabb korszerűséggel s ugyanakkor több realitással a miniszter, Trézéni szavaiban.

A regény esztétikailag értékesebb, lebilincselő első része a kiindulópont társaságának s tájának ábrázolása; a második rész: Kantakuci Don Quijote-i realizmussal lefestett Kutyakaparó-világa; a harmadik rész (s a legnagyobb irodalmi és eszmei teljesítmény) annak a hosszas vitának helyenként igen {51.} művészi előadása, mely a vadember s Trézéni között folyik. A kirakades igen éles szemmel fedi fel az osztálytársadalom komikus, groteszk, komor és tragikus ellentmondásait. A vadember a "gyapjas" totoposziak anyagi helyzetéről, az őket elnyomó és jogtalanul képviselő "fényesbőrűekről" ad fel a miniszternek olyan kérdéseket, melyekre nem jöhet válasz. A gazdagok, jobbágyvédő szólamaik ellenére, csak maguknak harácsolnak.

Nincs Bessenyeinek olyan kortársa, aki ily eleven színezéssel, ennyire szenvedélyesen, ilyen komikus-szatirikus ábrázolással tudta volna feltárni az osztálytársadalom visszásságait; ám Bessenyei jól tudja – megírta már A bihari remetében –, hogy nincs visszatérés az ősállapotokhoz. Ezért nemcsak a kirakadesnek kell belesimulnia az osztálytársadalom rendjébe, – megfogja, leköti, harcba viszi őt is a magántulajdon, melyet a királynőtől kap –, hanem Trézéninek is igaza lesz annyiban, hogy az osztálytársadalmon keresztül, még ha ellentmondások árán is, magasabbra visz a fejlődés. Ezt fejti ki okosan, megvesztegetően is, a hallgató Tariménes jelenlétében.

Sok mindent ebben a Trézéni-féle – az osztrák államelmélettel rokon – értelemben old meg az országgyűlés; heves vitáin azonban, melyekben a radikális polgár is megnyilatkozik, nemcsak az alkotmányos uralom szilárdul meg, hanem a Bessenyei koránál messze előbbre mutató törvényekről is gondoskodnak: a jobbágy személyét szabaddá teszik, eltörlik az úriszéket, a papságot alárendelik az államnak, a papok vagyonát államosítják, korlátozzák a nagybirtok terjeszkedését s elrendelik a kötelező katonáskodást. Amikor megkérdezi Tenédit, a radikális polgárt: "Mit teszen a parancsoló méltóság, ha az erőszak a szófogadást eltörli?" (ez a parasztlázadással vagy a forradalommal számoló ember szava) – gyorsan elhallgattatják.

Amíg a nagy vita folyik a vadember s a miniszter közt, meg az országgyűlés korántsem regénybe illő, de gondolatilag izgalmas beszédei elhangzanak, s a törvénycikkelyek megfogalmazódnak, Tariménes személye némileg háttérbe szorul. Ismét előlép azonban a kirakades története végeztével, amikor Tomiris iránti szerelme fellobban. Ez a szentimentális, a lány fölényét mutató, szép és kissé bánatos szerelmi történet egy időre félbeszakad a háború miatt. Jajgádia zsarnoka (a porosz II. Frigyes) megtámadja Arténis országát, de a háborúban Totoposz, a felvilágosultabb, igazságosabb rendű ország győz, sőt fel is szabadítja Jajgádia elnyomott lakosait. Bessenyei a hódító háború rajzát arra használja fel, hogy a gyarmatosítás bűneit megbélyegezze.

A háború befejeztével Tariménesnek, hogy feleségül vehesse Tomirist, át kell térnie a katolikus vallásra. Bessenyei a saját esetére gondol vissza s tollat valósággal epébe mártja, hogy mindennél élesebb szatíráját írja meg a katolikus egyház módszereinek.

Tariménes egybekel Tomirissal. Trézéni utoljára még oktatásban részesíti, emberszeretetre s jó cselekvésre intve őt, Kukumedóniás pedig (aki a háborúban levágott fél füléért vagyonban részesült) a regény s az élet különös, kiszámíthatatlan fordulataira célozva, ezt mondja: "Ki hinné emberkorának eseteit, ha életének gyermekifjúságában jövendölnék meg néki? ... Az idő húzza magára eseteinket és nem mi az időt eseteinkre."

Esztétikailag nagyon egyenetlen mű a Tariménes. Gondolati gazdagsága páratlan Eötvösig; jellemrajza s főleg cselekmény-bonyolítása azonban igen fogyatékos. A nagy szatíra leginkább a kirakades tapasztalatainak {52.} előadásában s vitájában közelíti meg az egyenletes művészi alkotás szintjét. A szatíra alsóbb régióiban vagy a környezetrajzban Bessenyei főleg a leírások, portrék és tájképek eszközeivel él, gyakran mesterien. Stílusa olykor azt a lelki feszültséget fejezi ki, amely a jelen valósága s a múlt emlékképei között támadt benne a regény írása közben. Nyelvére természetesen rányomta bélyegét az a küzdelem, melyet a bonyolult filozófiai gondolatok kifejezéséért, pontossá tételéért kellett vívnia. Emiatt többnyire nehézkes és bonyolult.

Bessenyei 1804-ben utolsó műveit is befejezte s letette a tollat. A cenzúra visszavetette munkáit, állam és egyház elleni izgatást látott bennük, s valóban: a Tariménes Bessenyeije ellensége volt a fennálló rendnek. Töretlen gerinccel, önsorvasztó pesszimizmus nélkül búcsúzott el az irodalomtól: "Napjaimnak kevés óráit, melyekkel még rendelkezem, a természet igazságának áldozom fel. Az emberi ítéletet nem rettegem!"

Még hat éve volt hátra. A magányos gazdálkodást s olvasgatást néha-néha rokoni látogatások elevenítették meg. Derűs maradt mindhaláláig. Néhány évvel halála előtt hozzáköltözött húsz évvel fiatalabb unokahúga, Anna. Ebben a művelt, irogató nőben kedves társra talált élete végéig.

1811 februárjában halt még. Meghagyta környezetének, hogy egyházi szertartás nélkül kertjében hantolják el, kedves almafája alá.

Hatott Báróczira, Barcsayra és Ányosra, Virágra is, közöttük ő volt a vezéregyéniség. Batsányi melegen emlékezett meg róla a kassai Magyar Muzeum első kötetében (1787): "Illendő az ilyen nagyérdemű hazafiakhoz tartozó háládatosságunkat az egész nemzet előtt kinyilatkoztatnunk." Csokonai az ő példájából merített erőt, a maga bátorításául Bessenyeire hivatkozott, aki "Bakonszegen a mi horizonunk elsetétedését úgy nézi mint a földünk golyóbisa alá fordult, de ezért teremteni meg nem szűnő nap" (1801). Kazinczy a Der Amerikaner fordításával kezdte felvilágosult írói pályáját. A magyar felvilágosodás minden nagy írója tisztelgett előtte s elismerte elsőbbségét, gondolati fölényét s hazafiúi áldozatát. Nyomába a kisebb tehetségek egész sora lépett, Péczelitől Révaiig. Így került át műve, már a hagyomány által fémjelezve, Toldy Ferenc s Gyulai Pál rendszerezéseibe, mint a magyar felvilágosodás korszakának legfényesebben ragyogó jelensége.