A falu jegyzője

Egy évvel nagy regénye megjelenése előtt jelenteti meg Eötvös Éljen az egyenlőség című vígjátékát, melynek helyenkénti szatirikus-ironikus hangja sok tekintetben A falu jegyzőjének hangját készíti már elő. Egyébként Eötvös korábban is írt már színműveket: 1833-ban a Házasulók című vígjátékot, 1834-ben pedig a Bosszú című szomorújátékot. Az Éljen az egyenlőségben azokat a "szabadelvű" nemeseket gúnyolja ki Eötvös, akik szóban hirdetik ugyan az egyenlőség elvét, de a gyakorlatban csak osztályuk előítéleteinek szellemében cselekednek. A gróf lányát egy "közönséges" alispán fia, az alispánét pedig az ügyész fia nem veheti feleségül; a hajdú alacsonyabb rangúnak tekinti magánál az inast, a kereskedő a szabólegényt, a gazdag ügyvéd a kis, vidéki fiskálist. Széchenyi nem egészen indokolatlanul tette szóvá naplójában a vígjáték unalmasságát. A helyzetkomikumnak, a vígjátéki fordulatosságnak azokat a remekléseit, melyekben a regény annyira bővelkedik, a színdarabban nem találjuk meg. Néha felcsillan itt a Házasulókban talán gyakoribb szellemesség, – de maga a leleplező szatíra háttérbe szorul a szerelmi idill mögött, mely végül is rokonszenves színben állítja elénk azokat, akikkel még az első jelenetekben éppen nem rokonszenvezik az író. {620.} A falu jegyzője (megjelent 1845-ben) szenvedélyes vádirat a feudalizmus ellen, melynek legtartósabb menedékét Eötvös a nemesi vármegyében látja. S hogy e menedék mennyire volt tartós, lemérhetjük azoknak a küzdelmeknek hevén, melyekkel a regény megjelenése után éppen száz esztendővel, a feudalizmus maradványai ellen még harcolnunk kellett. Elnyomás, kizsákmányolás, elmaradottság, igazságtalanság rendszerét őrzi a regény színtere, Taksony vármegye. Széttörhetetlenné összekovácsolt érdekszövetség dacol itt minden elégedetlenséggel, zendülő szándékkal, újító tervvel.

Vannak mégis a regényben, akik szembe mernek szállni a vármegyével. Két ilyen hőst állít elénk Eötvös: Tengelyi Jónás az egyik, a falu jegyzője, a kisnemesi értelmiségnek ez az elégedetlen, türelmetlen tagja, aki "mártírja", sőt "egész bolondja" az igazságnak. Viola a másik, a telkes jobbágyból lett betyár, akit Nyúzónak, a vármegyei önkény és kegyetlenség megtestesítőjének üldözése űz ki udvarából, az erdők és mocsarak közé. Tengelyi börtönbe kerül, s onnan megtörten, harci kedvétől megfosztottan tér vissza az életbe, Viola pedig üldözőinek golyójától pusztul el, hogy osztálya szenvedéseiről még meggyőzőbben valljon tragikus sorsa.

A regény tehát arról a látszólag eredménytelen harcról szól, melyet Tengelyi és Viola az egész vármegye ellen folytat. Annak, hogy ez a harc eredménytelen marad, magányos, elszigetelt volta az oka. A vármegye nem csupán politikai, de személyi érdekből is üldözi Tengelyit: intrikát sző ellene az alispánné, Macskaházy ügyvédnek, a vármegyei erkölcstelenség haszonélvezőjének segítségével. Ez az intrika éppoly veszélyes Tengelyire, amily végzetes Violára nézve. S mindkettejüknek egyaránt ellenségei: Nyúzó és segédje, Kenyházy, akinek kegyetlenségében és megvesztegethetőségében a vármegyei közigazgatás legtipikusabb vonásai testesülnek meg. Tengelyinek és Violának szükségképp ellenségei a jellemet rothasztó, lelket silányító vármegyei hatalom szolgái.

Szövetségeseik: a szegények, a kizsákmányoltak, a vármegye bástyáin kívülrekedtek. Asszony, gyermek, néhány cseléd aggódik sorsukért, meg az olyanok, mint Liptákné, Peti cigány és Vándory, a felvilágosult, de minden harctól visszahúzódó falusi lelkész. Kívülük még Réty Ákos és Kislaky Kálmán, ezek az eszményien ábrázolt, nemesi fiatalemberek nyújthatnak nekik segítséget.

Tengelyivel is, Violával is könnyen végez a vármegyei hatalom. Az egyiknek nemesi okmányait lopják el, és így rekesztik ki a vármegye kiváltságosainak közösségéből; a másikkal a pandúrok golyója végez. Viola meghal, Tengelyi gyümölcsfákat ápol a regény utolsó fejezetében, a vármegye bástyája pedig, mintha karcolás sem esett volna rajta, ugyanolyan maradandóan áll előttünk, mint az első lapokon. Ez a maradandóság Viola és Tengelyi lázadását már-már hasztalan és felesleges áldozatvállalásnak mutatja. Eötvös azonban nem valami pesszimista meggyőződést kíván kifejezni ezzel a véggel. Ellenkezőleg: kortársait széleskörű, harcos megmozdulásra serkenti, a megyei bástyák gőgje, állandósága ellen.

Eötvös szemléletének módosulását A karthausi óta leginkább egyik mellékalakján: a fiatal Völgyesyn mérhetjük le, aki az egész mű legszebben, legtisztábban megrajzolt jellemei közé tartozik. Az a föltevés, hogy Kölcseyről mintázta meg Viola védőjét, mindenképp indokolt. Nem is annyira testi hibája {621.} (a púposság), mint inkább erkölcsi indulatai, tiszta és nemes felháborodása az igazságtalanságon, bátor szembeszegülése a népgyűlölő táblabírákkal s főként jogot, igazságot követelő szenvedélye vallanak arról, hogy Eötvös ebben a regényalakban még maradandóbb emléket kívánt állítani mesterének, mint beszédében tette.

Eötvös vádirata a vármegye valóságának széleskörű, megrázóan realista bemutatásán alapozódik. Mondhatni, "enciklopédikus" teljességű ez a bemutatás, és a későbbi írók – főként Jókai és Mikszáth – megyeábrázolásai csak legjelentősebb lapjaikon mérkőzhetnek Eötvösével. Ez a bemutatás kiterjed a vármegye mindennapjainak legapróbb részleteire: tarokk-játszmák, tisztújítás, politikai tanácskozás, főispáni látogatás, zsivány-üldözés, házi intrikák, szerelem; a reformkori megyei élet teljességét foglalja magában a regény. Az alispán házától a tömlöcig, minden lényeges megyei színtér és környezet elénk tárul benne. Táblabírák, honoráciorok, cselédek s a falusi szegénység alakjai népesítik be ezeket a színtereket. A karthausi hiányosan megfigyelt szereplői helyett megannyi pontos, elmélyített ábrázolás.

A falu jegyzőjének szatírai valóság-ábrázolása túlhalad azokon a célokon, melyeket a centralista program fogalmazott meg. A program kevésbé hangsúlyozza a nép ügyét, mint maga a regény. Eötvösnek tudnia kellett, hogy a Nyúzók, a Macskaházyak, a Rétynék világát még nem törli el a puszta központosítás, a felelős kormány és a népképviselet. Eötvös valódi céljai még ezeknél is magasabban vannak, mivel tudja, hogy "a haladásnak még a lehetősége is megszűnt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túl menni nem mer, ha senki oly célokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetetlennek látszik". A falu jegyzője igaz, hű képet nyújt arról a Magyarországról, hol "kivévén a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb kereskedőket, stb. – tehát: a polgárságot és a népet – majdnem minden ember szabad". A regény megmutatja, miért embertelen és elviselhetetlen az olyan világ, hol "becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol büntető perben sokkal több függ attól, mit tett a vádlott ősapja, mint hogy mit tett ő maga, mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el". A falu jegyzője híven tartalmazza a Reform eszméit, de többet is még. Embereket mutat meg, kiknek érzéseiben, egymást támogató összefogásában a még ki sem küzdött polgári világnál igazabbnak, emberibbnek igénye, lehetősége rejlik.

Eötvös reformprogramjának valamennyi tétele megleli a regény egy-egy alakjában a maga igazolását. Nyúzó főszolgabíró láttán lehetetlen egyet nem értenünk a megyei, feudális adminisztráció gyökeres átalakításával; az önkormányzat reformjának szükségéért Réty alispán alakja és megválasztásának körülményei kezeskednek; a zsidók emancipációjáért: az üveges zsidó; a polgári jogrend bevezetéséért: a rabok s őreik; és még Tengelyi magányos különc volta is Eötvös programjának egyik tételét példázza: az átalakítást intézményesen kell megoldani. ("E hazának átalakítása nem oly feladat, melyet a tiszaréti jegyző magának kitűzhetne ...") A regény kétségtelenül agitációs fegyver, Eötvös reform-elveinek kivívására.

Tengelyi Jónás személyében Eötvös azt az értelmiségi réteget mutatja be, melynek csak egy utolsó lökésre lenne szüksége, hogy a forradalom útján {622.} elinduljon. Igaz, annak az értelmiségnek idősebb nemzedékét képviseli Tengelyi, mely későn született már ahhoz, hogy a Martinovics-mozgalomban részt vehetett volna, s korán ahhoz, hogy 48 harcainál jelen lehessen. Ezért is van alakjának némi Don Quijote-jellege, ezért marad magányos, ezért fejezi be gyümölcsfák ápolásával az életét. De indulatai, az igazságtalanságok láttán támadó felháborodása, bátor szembeszegülése az egész vármegyével: mindez azt bizonyítja, hogy tudatában már ott fészkel a forradalom szükségének felismerése, még ha e felismerés egyelőre nem juthat is szóhoz. Tengelyi azon emberek közé tartozik, akik nem tudnak többé a régi módon élni, akik gyűlölik a régi világot, s hiszik, áhítják az újat. A Tengelyihez hasonlók szívében fogamzik meg az ország átalakításának nagy vágya, a hozzá hasonlók lelkesedéséből táplálkozik majd a tűz, mely Kossuthot is hevíti.

Eötvös fölismerte a nép osztályharcának igazságát, s ennek az igazságnak műveiben is helyet adott. A falu jegyzőjében a jobbágyi osztályharc igazságát, jogosságát Viola alakja testesíti meg. Magyarország 1514-ben című regényével Eötvös még messzebbre hatol: együttérez a parasztforradalmat létrehozó szenvedésekkel és indulatokkal, habár művének végtanulságaival inkább a forradalom elkerülésére szólít fel.

A falu jegyzője számos típust elevenít meg, számos emberi érzést, szenvedélyt hoz felszínre. De igazán művészivé ez a mű Viola alakja révén válik. Viola sorsa ad mélységet, gazdagságot a regénynek. Ez a sors kerekíti teljessé azt a világot, melyet Eötvös A falu jegyzőjében bemutat. Viola sorsának ábrázolása új árnyalatokkal bővíti az író hangját, mely a vármegye embereinek ábrázolásában következetesen éles és szatirikus, Violáról azonban elérzékenyülve és meghatottan szól. A bírálat s az ostorozás keménysége mellé társuló líra lágyságában gazdag, változatos összhangba rendeződik az egész mű hangulata. Honnan? hová? – ezekre a kérdésekre felel Viola sorsa éppúgy, mint Tengelyié. Elárulják a sorsok, miféle múltból minő jövő felé fejlődik az 1848 előtti magyar társadalom.

Tengelyi és Viola története, a nemesi vármegye bírálata korszakot zár le Eötvös életében. A fölvilágosodott, tulajdon osztályával szemben elfogultan arisztokrata magatartásából, az érzelmes-filantróp reformer szemléletéből kilépve, komoly, sőt hálátlan harci feladatot vállal, s a feudális viszonyok helyébe a polgári forradalom eszméin épülő, új társadalmat kíván fölépíteni. Igaz, forradalom nélkül kívánja, de abban az időben Kossuth sem gondol még forradalomra, sőt, távol akarja tartani az országtól a jobbágyfelkelést, mely szerinte csak a reakciónak használhatna. A fináncburzsoázia Franciaországából kiábrándult Eötvös azt szeretné, ha az új világban a Tengelyi-típusú értelmiségé lehetne a döntő szó. Azt szeretné, ha a Völgyesyek, a Tengelyiek világa következnék el.

A falu jegyzőjét politikai irányzatossága avatja a magyar kritikai realizmus egyik legjelentősebb alkotásává.

Az 1848 előtti Magyarország megyei élete bőségesen, gazdagon tölti be a regényt. Izgalmas valóságanyag ez, még ha Jókai színei, kuriózumai kevéssé jellemzik is. Ám a részleteknek, az arcoknak még ez a sokasága, a tájaknak, színtereknek ez a változatossága, a megfigyelésnek és a jellemző erőnek ez a kapcsolata, a szatírának még ez a következetes alkalmazása sem lehetne elegendő arra, hogy a regényt fölemelje a "tételesség" szintjéről, s élő, a való-{623.}ságot művésziesen tükröző, kritikai realista alkotássá avassa. Hisz az olyan regények, melyeknek csak a "szócső" szerepe jut, sohasem képesek a valóságot a maga mozgásában, fejlődésében, gazdag dialektikájában bemutatni.

Eötvös regényének dús nyersanyaga azonban nem merevedik állóképpé, s ezt az író egy nagyarányú intrika kibontásával éri el. Ez az intrika Tengelyi és Vándory ellen irányul, s fő mozgatója Rétyné, az alispán felesége. A regény valamennyi szereplőjét ennek az intrikának bonyodalmai indítják cselekvésre, ezek a bonyodalmak váltják ki belőlük a tiszta, önzetlen, haladó vagy a rothadó, hanyatló embertelen vonásokat. Ez az intrika élezi ki a megyei viszonyokat, ez állítja két, ellentétes arcvonalra az embereket, ez leplezi le a megyét, ez hoz felszínre gonoszságot és erényt. Ennek az intrikának menetéből derül ki a Réty–Macskaházy–Nyúzó–Ciffra-típusú emberek érdek-azonossága, s ez az intrika indokolja a nép és a haladó értelmiség, Viola és Tengelyi szövetségét, melyhez a reformkor fiatal nemzedékének képviselői, Vilma, Ákos és Kálmán is csatlakoznak. De ez intrika ellen támadnak fel az összetartásnak, az. emberiességnek, a szeretetnek azok a lelkesítő, szép erői, melyekkel a nép az elnyomás ellen védekező osztályharcát vívja.

A megyei viszonyokra, a feudális világ egész korhadtságára sajátos fényt vet a körülmény, hogy ennek az intrikának szövője, mozgatója, lelke egy asszony, becsvágytól gyötrött és kielégületlen, gőgös és kicsinyes, meddő és hisztérikus asszony: Rétyné. Végső fokon az ő alakjában ölt testet az egész vármegye jelleme.

Rétyné intrikája nem csupán mozgatja a regény cselekményét, hanem egységbe, szilárd szerkezetbe fogja is össze. A falu jegyzője a magyar irodalom legerősebben megszerkesztett művei közé tartozik. Látszólagos terjengőssége tiszta, nyugodt arányokat takar; a fordulatok gondos előkészítését, a drámai helyzetek feszültségének gazdaságos kiaknázását, fokozását. Néhány naivabb helyzet (kihallgatott beszélgetések stb.) kivételével nincs egy henye, elsietett lapja, s Eötvösnek szemére vethetjük stílusának helyenkénti bőbeszédűségét, de a felületességet, a sémaszerű ábrázolást úgyszólván soha.

A falu jegyzője úttörő lépés a magyar kritikai realista regény kibontakozása felé. Maga is e kritikai realizmus első, jelentős, időtálló példája. Komoly méltánylást érdemel az a teremtő, kezdeményező erő, mellyel Eötvös a kritikai realista művészet külföldön kialakult technikáját, módszerét a hazai viszonyokhoz idomítani törekszik. Talán a nyelve és a stílusa, melyet a Kazinczy– Kölcsey hagyomány szellemében alakít ki, ez a körmondatos, helyenként száraz túlterhelt nyelv és stílus jelentik számára a legsúlyosabb akadályt. Ábrázoló művészete miattuk nem tud elbeszélő művészettel is társulni. Miattuk hiányzik művéből a lebilincselő könnyedség, az elbűvölő színesség, habár az eszmeiség, a társadalom- és a jellemábrázolás mélysége kárpótolhat ezekért.