Petőfi költő-barátai

A negyvenes évek haladó szellemű lírikusai közül a tehetségesebbek egyike volt Vachott Sándor (1818–1861). Gyöngyösön született, régi nemesi családból; unokaöccse volt Kossuthnak. A reformeszmékkel már a családi környezetben megismerkedett. Korán árvaságra jutva, a sok tehetséget kibocsátó {727.} eperjesi kollégiumba került. Itt ismerkedett meg Sárosi Gyulával, Kerényi Frigyessel, Pulszky Ferenccel. 1838-tól az Athenaeum közölte Vachott verseit, Vörösmarty asztaltársasága tagjai közé fogadta, s hamarosan beválasztották a Kisfaludy Társaságba, ahol A külföld rabja című költeményével tartott székfoglalót. Versei gyűjteményét 1846-ban adta ki. Az 1843–44. évi pozsonyi országgyűlésen barátkozott össze Petőfivel, és sokat segítette nyomorgó költőtársát. A forradalom alatt Kossuth titkára lett; Világos után nagyrédei birtokára költözött. Itt tartóztatták le 1851 telén költőtársának, Sárosi Gyulának rejtegetése miatt. Az Újépület magánzárkájában gyenge idegrendszere felmondta a szolgálatot, s kiszabadulása után elmegyógyintézetben ápolták haláláig.

A költészetben Bajza tanítványa volt, lírája lágy, álmodozó, érzelmes. Ilyen volt alkata is, önmagát adta verseiben. Garay mellett egyik úttörője volt irodalmunkban a családi lírának, s amikor verset írt hugáról, nagybátyjáról, hitveséről, újszülött gyermekéről, az emberi intimitás új szféráit avatta költői témává, kitágította a líra határait. Az őstelek (1841) című költeménye a patriarkális nemesi életet örökíti meg nagybátyja, "György úr" alakjában. A családi együttlét meghittségét az alakrajz finom iróniája, anakronizmusának gunyoros átvilágítása színezi. Sikerült zsánerképet nyújt a György úrhoz (1842) című versében is; itt az irónia helyett a falusi élet s a gyermekkor emlékei utáni vágyódás szólal meg. György úr halálakor (1844) című versében nagybátyjának alakja Pontyi és Mokány figuráira emlékeztet.

A divatos, érzelmes költői stílus jegyei nem hiányoznak Vachott verseiből, de távol áll tőle az irodalmias szenvelgés; érzelmei hitelesek. Vachottnál szerényen szólal meg a csendes öröm és fájdalom, az elégikus hangulat, olykor a byronias világfájdalom halkabb, diszkrétebb változata, a harmónia tisztelete, az erények dicsérete. Vonzóan meghitt költészet ez; őszintesége különbözteti meg a divatos szenvelgőktől, ez emeli a kor lírai értékei közé néhány tisztán fogalmazott költői vallomását.

Midőn először mondád, hogy szeretsz,
Éltemhez újabb éltet nyertem én:
Két életem van, mindkettő tiéd,
Ha halni kell, csak a halál enyém –

olvassuk az 1840-ből való Esdeklésben. A merengőhöz címzett Vörösmarty-vallomással egy időben, 1843-ban, született Vachott verse, V. M. mátkájához. A két vers rokonsága nyilvánvaló:

Ne légy te más, mint egyszerű leány,
Kinek reménye: csöndes házi kör;
Ki hőn szeret s csak érdemet becsül;
Kit a hiú fény csábja nem gyötör.
S kívánni fogjuk, hogy jóságaért
Szíved jutalmul bő áldást vegyen;
Hogy éjhajadnak fürtein kívül,
A miglen élsz, más gyászod ne legyen.

{728.} Gyakran figyelhetünk fel Vachott verseiben olyan hangokra, amelyeknek rokon-futamaival a kor nagy költőméi találkozunk. Például a Jámbor szándék című Vachott-vers egyik motívumával Petőfinél:

A reggel is sötét,
Hát még az éjszaka!
Pusztán maradt az év,
Eltűnt virágszaka.
Egy van, mi mostan kedvet adna még:
Meleg szobában csöndes feleség.

A Vachott-vers dátuma – 1843 – jelzi, hogy nem Petőfi-utánérzés a költemény.

Hazafias verseivel aratta legnagyobb költői sikereit. Lovassy László szenvedéséről szól A külföld rabja (1843) című költeménye. A spielbergi fogoly sorsát gyöngéden, mégis lázító szellemben mutatja be. Epigrammáiban Kölcsey és a Bánk bán szerzője előtt hódol. 1849 után a hazafias fájdalom és a kétségbeesés érzelmeit meglepően indulatos, káromló-panaszos hangon szólaltatja meg (Emléklapra, Vidéken, Gyászdal, Szótlan ország). Fogságában írott versei közül kiemelkedik a Magányos börtönömben című; legszebb strófáit a távoli hitves ihleti:

Áldom jó lelkedet,
   Gránit-szilárd hited,
Arany szerelmedet,
   Gyémánt könyűidet.

Kései lírájának egyik legszebb darabja az Egy ifjúnak, ki messzi útra kelt című, melyet Kerényi Frigyesnek Amerikába való távozása ihletett.

Vachott Sándor érzelmes költészetével rokon Kerényi Frigyes (1822–1852) lírája. Kerényi jómódú eperjesi kereskedő fia volt; tizenkét éves korában még nem tudott magyarul. Az eperjesi kollégium önképzőkörében vált nyelve és szíve magyarrá. Első verseit Bajza közölte az Athenaeumban. 1840–41-ben nagyobb utazást tett a Felvidéken. Ennek az élménynek hatására keletkezett lengyel tárgyú ciklusa (Lengyel hang, Lengyel temetkezés stb.). 1844-ben adta ki első verseskönyvét (Költemények), két év múlva Újabb költeményei kötetét. A kritikai fogadtatás mindkét esetben hideg, hatására Kerényi felhagy a költészettel, és csak Petőfi őszinte barátsága nyújt néki vigaszt. Életének nem ez volt az egyetlen kudarca; nagyobb tragédiát hozott számára a szabadságharc bukása: az átvonuló idegen csapatok tönkretették gazdaságát, ezért 1850-ben kivándorolt Amerikába. 1852-ben, New-Buda-i farmján váratlanul meghalt. Tompa, Vachott, Szász Károly szép elégiákban siratták meg szeretetreméltó társuk szomorú sorsát.

A szelíd érzelmesség, lágy dalszerűség jegyében indult Kerényi költészete. Reflexív dal: így lehetne meghatározni jellemző műfaját. Valamely látvány képét vázolja fel röviden, s ehhez társulnak a reflexiók, dalszerű könnyűséggel. Hazaszeretete szinte vallásos rajongássá fokozódik egyik-másik költeményében. Kerényi cselekvő, reformszellemű hazafiságot hirdet. "Tettre hí a kor" – írja Boldog világ című versében. A reformkori társadalom fejlődésének len-{729.}dülete számos költeményét inspirálta (Sylvesteréjben, A Lánchíd alapkövének letétele alkalmából stb.). Másutt megbélyegzi, támadja az elnyomó hatalmat, a zsarnoki önkényt. Mély részvéttel élte át a lengyel hazafiak tragédiáját. Kárhoztatja a nemesség "ősi gőg"-jét (Mikor?); az úri körökből a néphez, a kunyhók lakóihoz vágyódik (Fenn és alant); a szabadságot a jobbágyságra, a "szegény nép"-re is ki akarja terjeszteni (Pórgyermek keresztelésekor). Elvek tekintetében Kerényi méltó társa volt Petőfinek, lírájának azonban nem adatott meg a nyelvi fantázia, az ihlet szárnyalása, hiányzik belőle a vallomás sodró ereje, a költői szubjektum szenvedélyessége. Ezt csak az utolsó verseit kiváltó tragikus élmények – a számkivetettség, a magány keserűsége – hozták meg számára. Kerényi ekkor, pályája végén válik igazi költővé. Kései alkotásaiban megrázó hangon szólal meg a szívszorító honvágy, az "eltapodt haza" utáni sóvárgás (Szellő suhog ...),a régi szabadságharcos elszántság (Dicséritek), a búcsú feledhetetlen emléke (Vidám valék ...). Utolsó verse, a Pákh Alberthez intézett költői levél szomorú iróniával panaszkodik "új budai boldogságá"-ról.

Nem bontakozott ki teljesen Pap Endre (1817–1851) költői tehetsége sem. Elszegényedett nemesi családból született, Zsarolya községben, Szatmár megyében. Joghallgató korában lépett fel verseivel a pataki diákok Parthenon című zsebkönyvében, majd Kölcsey jurátusa lett, akit haláláig eszményképének tekintett. Ügyvédi vizsgája után megyéje politikai életében vett részt az ellenzék oldalán, és a centralista Pesti Hirlapnak küldött cikkeket. Barátságot kötött Petőfivel, aki ha Szatmárban járt, házában szállt meg. A forradalom alatt közoktatási tanácsos, majd országgyűlési követ lett. Összegyűjtött költeményei és prózai munkái csak korai halála után jelentek meg Csengery Antal és Kemény Zsigmond kiadásában (1852).

Pap Endre szentimentális panaszait, elvágyódó hangulatait, akárcsak mesterénél, Kölcseynél, a hazai állapotokkal való elégedetlenség váltotta ki. E dalok szerzője rosszul érzi magát a feudális Magyarországon, polgárosultabb környezetbe kívánkozik. Pap Endre melankóliája tehát valóságos, átélt érzelem, bár ez a korabeli sápadt lirizmus sablonjaiban fejeződött ki. Egyébként Pap nem kedvelte kortársai finomkodó, érzelgős költészetét, műfájdalmaikat epigrammákban (Hullonyok) gúnyolta ki. Ő maga a római polgárerény sztoikus nyugalmában keresett rezignált vigaszt, és bár ars poeticája Petőfi barátjához méltó (Dal a költőről), kevés közéleti verset, inkább elmélkedő-reflexív dalokat, heinei típusú, bölcselkedő epigrammákat írt. Ezek egyikében (Eötvös Carthausijára) a fennálló renddel szemben érzett fájdalmas elégedetlenség kap hangot, egy másikban (Heine Henrik) a forradalmi eszmékkel rokonszenvező költőt ünnepli ("Az égig ér feje; rá hold s csillag ragadt, | Lába meg a földön gázolja a sarat."). A pór sírja című epigramma ezeknél is világosabban vall Pap Endre világnézetéről: a verset átható irónia mutatja, hogy amit a jobbágyok iránt érez, az több részvétnél, az már demokratikus meggyőződés. Petőfivel való szoros barátságának szép emléke a Petőfihez jegyváltása után című verse.

Költeményeinél értékesebb Kölcseyről írt esszéje, mely a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben jelent meg (1851). A magyar értekező próza egyik legszebb alkotása ez. A politikus és nemzetnevelő Kölcsey alakját rajzolja meg, a szónokot, a közéleti embert, a gyémánt jellemet. A világosi {730.} katasztrófa után az első politikai tartalmú írások egyike Pap Endre műve volt: Kölcsey emléke, erkölcsi nagysága fényt sugárzott szét a nemzetet körülvevő éjszakában.

Petőfi baráti köréhez tartozott Samarjay Károly (1821–1894) és Lauka Gusztáv (1818–1902) is. Samarjay többnyire csak szólamszerűen tudta megfogalmazni költeményeiben demokratikus politikai nézeteit, hazafias lelkesedését (Szabadság- és csatadalok, Temesvár, 1848), Lauka versei humoros hangvételükkel, az érzelmesség ironizálásával tünnek ki. (Értékes emlékirata: A múltról a jelennek, 1879).