Prózai művek

Ebből az időszakból származik Petőfi egyetlen regénye, A hóhér kötele. A regény tárgya pontosan illeszkedik a korabeli epikus versekhez: itt a hűtlen baráton való bosszúállás motívuma fejezi ki legélesebben a költő indulatait. Andorlaki Máté és Ternyei Boldizsár iszonyatos bosszúsorozata a romantikus regény egész kelléktárát elvonultatja előttünk: gyilkosság, öngyilkosság, sírbontás, akasztófa szörnyűségei halmozódnak a regényben. A legeredetibb alakja Andorlaki barátja, a jóízű Hiripi Gáspár, ez a magyar életképekből lelkedzett figura, akinek Gvadányi-rajongása is erős couleur locale a regényben. De nemcsak egyetlen figura életszerű rajza jelenti a valóság ellensúlyát ebben a romantikus történetben. Valóságos élethelyzeteket tár fel a költői szemlélet; a szegénység és gazdagság élesen bemutatott ellentétei, a kivetettség képei, az emberi igazságtalanság megbélyegzései jól felismerhető gondolati párhuzamokat alkotnak Petőfi lírájával. Egyébként Petőfi itt sem tagadhatja meg költő-magát. Stílusa elragadóan lírai. S nemcsak a költői kifejezések vallanak a vérbeli lírikusra, hanem a szemlélet, az előadásmód érzelmi feszítettsége is.

A prózaíró Petőfit nem méltányolta eléggé az utókor, a zseniális lírikus mellett nem vették észre Petőfi prózai írásainak újszerűségét. A magyar prózai stílus reformkori nagy fordulata, az oldottabb, természetesebb, realisztikusabb elbeszélő modor térhódítása a korábbi stílus-feszességgel és dagályossággal szemben, sokkal többet köszönhet Petőfi prózájának, mint ahogy az általában ismert és elismert. Prózai stílusát a közvetlen beszéd természetessége, lírai heve járja át, gazdag egyénisége ott él prózája kemény határozottságában, a fogalmazás élességében és gyakran vonzó humorában, megejtő derűjében.

{763.} Különösen az Úti jegyzetekben (1845) és az Úti levelekben (1847) kap meg az erős, eredeti alanyiság. Nincs ezekben az úti beszámolókban semmi didaktikus merevség, stiláris szürkeség. Annál magasabb hőfokú bennük a lírai önkifejezés, a prózában is forró egyéniség nyugtalansága. Áradó szenvedély, humor és realisztikus pátosz, kedv és ború szivárványoznak írásaiban. A műfaj ilyen felfogásában hatott Petőfire Heine is (Utazás a Harzban, Útirajzok), de inkább csak ösztönzően: költőnk egyéniségének eredetiségével hódítja sajátjává ezt a műfajt is. Az önkifejezés nagy igénye Petőfi prózai írásaiban nemcsak sajátosan közvetlen lírai dinamizmust eredményez, hanem reflexióknak, utalásoknak, életrajzi emlékeknek, irodalmi és történelmi ítéleteknek, megfigyeléseknek gazdag tárházává teszi úti leveleit. Valóságos kalauzok ezek az írások, Petőfi életművében, költészetével egyenrangú, izgalmas prózai vallomások.

Gazdag terepe a próza a költő humorának. Különösen a szubjektív műfajokban (jegyzetek, levelek) csillogtatja ezt a készségét. A logikai játéktól a nyelvi-stiláris játékig, a humoros célzatú körülményességtől a humoros népi fordulatokig, a fesztelen tréfálkozástól a romantikus vagy konvencionális előadásmód és kifejezések parodizálásáig, a különböző érzetet keltő fogalmak egy sorba állításától a jelenetezésig: széles skálán ismerhetjük meg Petőfi humorát. Ez a humor "általában találkozik a polgárosult középnemesi értelmiségi kortársakéval, a humor forrásaiban és tartalmában azonban mindenki másétól különbözik. A plebejus értelmiség humorának szinte mindmáig egyedülálló kifejezője" (Martinkó András).

Petőfi elbeszéléseinek nemcsak a költő tekintélye biztosít megbecsülést. Helytállnak azok magukért, még ha az elbeszélő-Petőfi nem éri is el a költő Petőfi rangját. Három eredeti elbeszélése: három érdekes kísérlet az egyéni elbeszélő hang, modor és forma kialakítására. Formailag legzártabb az 1845-ben megjelent A szökevények. Anekdotikus kereksége Kisfaludy Károly elbeszéléseire emlékeztet. A korabeli irodalmi közvélemény szembefordult ezzel az elbeszéléssel. A társalgási nyelvet reprodukáló stílus, a szaggatottságával természetesen ható párbeszéd, a dagály, az álpátosz tudatos írói tagadása jelzik benne az új ízlés térhódítását. A nagyapa (1847) a leírás realizmusával tűnik ki. A korban divatos falusi történetek típusához tartozik, de éppen ott izzik fel benne az írói erő, ahol Petőfi túllép a műfaj sémáján, ahol fölébe nő a Dorfgeschichte-konvencióknak. A cseléd és az úrfi éles összeütközése, a parasztfiúban lobbanó indulat, majd nyugtató fölényének érzékletes ábrázolása: itt az elbeszélés igazi ereje. A konfliktust sűrítő jelenet realizmusát kiegészíti az elbeszélés néhány életképszerű mozzanata, mindenekelőtt a szegénylegények tanyájának leírása. A fakó leány s a pej legény (1847) témája (a testi rútságuk miatt kitaszítottak sorsa) szinte kihívja a romantikus látást. De Petőfi a rőtvörös kovácslegény és a fakóhajú parasztlány találkozásának történetét nem romantizáltan, hanem a valóság síkján, életszerű körülményekbe ágyazottan adja elő. A belső folyamatok rajza elnagyolt, vázlatos. Ám annál erősebb a leírások realizmusa; nincs a kor irodalmában jobb részegember portré, mint Csigolya Dánielé, s annak a jelenetnek is keresni kell a párját, amelyben a pej legény kiveri az ivóból a gúnyolódókat, vagy {764.} táncra kéri a falu szépeit. – Egy gazdag pálya mellékműfaja Petőfi életművében a novella. Elbeszélései színeket adnak a kor prózájához, romantikával színezett realista igényt képviselnek, frissítő, újszerű a stílusuk: ebben van történeti jelentőségük.

A gyűlöletnek és az életszeretetnek, a kétségbeesésnek és a jövőbe ívelő szabadságvágynak egyidőben való jelenléte Petőfi ekkori lírájában és prózájában: nem feloldhatatlan ellentmondás. Világgyűlölet című versében (1846 április vége) már a költő fogalmazza meg a két szenvedély egységét azokkal szemben, akik divatszerűen, kicsinyes egyéni sérelmek miatt "vágnak Byronképeket", akiknek gyűlölködése nem az élet szeretetéből fakad:

Szerettetek-e, fickók, valaha,
Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok
Az emberiség boldogságaért,
Hogy most lehessen átkozódnotok?

Oszlik már a sötét eszmék hollóserege. A lelki gyógyulás jelei mutatkoznak (Elhagytam én a várost ..., Erdőben ..., Mint felhők a nyári égen ...), s hamarosan felcsendül az új hang Petőfi lantján: a tettvágy, az alkotó életszeretet, a forradalmi szenvedély hangja (Sors, nyiss nekem tért ..., Dalaim, Száműztem magamat ...).

1846. május 22-én írta Levél Várady Antalhoz című költeményét. Határköve ez a vers Petőfi új pályaszakaszának. Gondolkodására hatottak a korabeli szocialiszikus nézetek is – elsősorban talán Saint-Simon tanai, melyek a legismertebbek voltak nálunk a francia utópista tanok közül. Heinét olvasva is közelebb kerülhetett Petőfi Saint-Simon nézeteihez, hiszen a nagy német számára a saint-sinionizrnus jelentette az előiskolát a Marxszal kötött barátsághoz. De kaphatott ilyen indítékot Béranger-től is, nem is szólva a korabeli sajtóismertetésekről. A világforradalom gondolata nem mint elvont, a magyar viszonyoktól független teória lép be Petőfi költészetébe. Éppen a Levél Várady Antalhoz című költői levél az egyik bizonyság arra, hogy a világforradalom eszméjéhez a nemzeti viszonyok vezetik el a költőt, hogy az európai demokratikus áramlat nagy gondolatát Petőfi a magyar valóság vérkeringésébe kapcsolja. Humoros baráti dorgálással indul e költemény: könnyelmű párbajért feddi meg barátját Petőfi. Az élet értékéről szól évődve, majd egyre komolyabb, egyre emelkedettebb hangon. A barát és a szerető lányka iránti kötelességre inti pajtását, s a gondolatsor csúcsán jelenik meg a haza iránti felelősség mementója:

S van még egy ... a hon! vagy már elfeledted,
Feledhető-e, amiről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. –
Látod barátom, élted míly becses,
Azt a világhoz mennyi lánc köti ...

{765.} A .,kétes jövendő", "mely álmainknak legkedvesbike", a haza sorsának jobbrafordulását sejteti sokat ígérően, s ez az a "jövendő", mely a költemény zárósoraiban majd világforradalmi vízióvá tágul. A haza holnapjának gondja kigyújtja a verset; itt, ettől lobban bele először a költői vallomás lángja az episztolába: "A szenvedésnek lángjában szivem | Szét fog pattanni, mint a porcelán, | De, mint a jégcsap, szétolvadni nem! ..." A vers következő része izgalmas gondolati párhuzamot ad az előzővel. Derűs szigorkodásba fordul a költő hangja, amint közelgő pesti útjáról beszél, majd – mintegy ráfelelve az első résznek azoknak a soraira, amelyekben a haza jövőjét feszegette – a haza jelenéről szól, gúnyos, kíméletlen hangon kárhoztatva a magyar oblomovizmust, helyesebben: pató-pálizmust. Amint az első részben a haza sorsán felrajzó gondolatokat követte a forró vallomás, úgy következik a második részben is a felujjongó lírai megnyilatkozás: "Újjászülettem! ... Nem gyűlölöm mint eddig a világot." A nemzeti lét nagy kérdései s a költő belső világának forró lírája áramlanak a versben; erről az objektíve és szubjektíve oly jelentős gondolati és érzelmi alapról magaslik fel a befejező nagy vízió és tanúság-tétel:

... hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejöket,
S végig menydörgik a föld kerekén:
"Legyünk rabokból ismét emberek!"
Ez nagyszerű, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen! ...

A forradalmi szellemű kiegyensúlyozottság jellemző 1846 tavaszának verstermésére. A korábbi Petőfi-versekben oly gyakori dinamikus verskezdés, határozott expozíció most újra visszatér (Sors, nyiss nekem tért); a fontos és változatos funkciót betöltő refrén most véglegesül (Dalaim); a csapongó, zilált verseket harmonikus, egységes szerkezetű, nagyívű költemények követik.