18. DUGONICS ANDRÁS (1740–1818)

FEJEZETEK

1740-ben született Szegeden, dalmát kereskedő-iparos családból, ő maga azonban már nagy öntudattal vallotta magát magyarnak. Szegeden kezdte meg iskolai tanulmányait, itt lépett be a piarista rendbe 1756-ban. Próbaéveit Nyitrán, Nagykárolyban, Szegeden töltötte. Felszentelése után először a váci piarista gimnáziumba került tanárnak; tanított Erdélyben (Medgyesen), majd később Nyitrán. 1774-ben pályázat útján elnyerte a nagyszombati egyetemen a matematikai tanszéket. 1777-ben, az egyetem Budára költözésekor ő is a fővárosba költözött. 1788-ban megjelent Etelka című regénye híressé tette nevét; darabjait sikerrel játszotta az első magyar színtársulat. Megismerkedett Kazinczyval és Csokonaival, aki verssel köszöntötte a nagy tiszteletben álló szerzőt. 1801-ben Révaival együtt pályázott az egyetem magyar tanszékére, de sikertelenül. 1808-ban vonult nyugalomba és Szegeden élt 1818-ban bekövetkezett haláláig.

Írói pályája kezdetén Gyöngyösi modorában írt elbeszélő költeményekkel próbálkozott. Ókori szerzőktől (Homérosz, Vergilius, Ovidius) fordított, a kor szokásai szerint igen szabadon. Helyet kaptak e korai munkáiban a Szeged-vidéki népélet képei, melyek a megfigyelés élességével, pontosságával és frisseségével tűnnek ki. Történeteit kalandos, regényes szövevénnyé bonyolította (Trója veszedelme, 1774; Ulissesnek csudálatos történetei, 1780). Prózában is írt ókori témájú műveket (Argonauticorum ... libri, 1778; ezt később magyarul is feldolgozta A gyapjas vitézek címmel, 1794-ben). Korai művei között említésre méltó A tudákosságnak két könyvei (1784) című algebra és geometria tankönyve, egyike az első magyar nyelvű munkáknak e tudományágban.

Az irodalmi sikert első regénye hozta meg számára (Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony, 1788). Büszkén vallja, hogy eredeti alkotás. "Ezen könyvem írásának fő oka vala Magyarországnak akkori siralmas állapotja második József igazgatása alatt" – írta később magyarázatul. Kulcsregényt akart írni tehát, meg is magyarázza rendre, hogy könyvének melyik része mire vonatkozik, s hogy II. József igazságtalannak tartott rendeletei közül melyiket hol írta meg. Nem csekély öntudattal hivatkozik arra is, hogy művének nagy szerepe volt a nemzeti érzés erősödésében s az 1790-es évek politikai mozgalmai-{115.}ban. Dugonics a nemesi ellenállás indulatait erősítette hangoskodó hazafiaskodásával, s új érveket adott a nemzeti öntudatnak a nagyszerűnek festett ősmagyar kor felidézésével. Történetisége persze éppoly naiv, mint politikai gondolatai. Legmerészebb követelése is mindössze annyi volt – mint az Etelkának "kulcsa" magyarázataiból kitűnik –, hogy a magyarok ne oly szorgalmasan teljesítsék adófizetői kötelességeiket, ébresszék rá a császárt, hogy mit veszít a magyarokban; az uralkodó válogassa meg jobban tanácsosait; továbbá, hogy minden hazafi őrizze meg tisztán erkölcseit, ragaszkodjék nemzeti szokásaihoz, nyelvéhez és öltözetéhez.

Dugonics azt írja könyve előszavában, hogy a "régi magyarok" szokásának rajzát "nem ujjamból szoptam", hanem részint Bölcs Leo, részint Anonymus írásaiból kölcsönözte. Az 1746-ban fölfedezett Anonymus históriáit ő népszerűsítette először irodalmi műben; Sajnovics munkája nyomán a finnugor rokonság elméletét is elfogadja. 1773-ban jelent meg Sajnovics műve (Idioma Hunzarorum et Lapponum idem esse), s többnyire fölháborodást keltett, mert a kor magyarjai megalázónak tartották a lapp rokonságot. Dugonics megpróbálta összeegyeztetni Sajnovics kutatásait a Pray által hirdetett hun rokonsággal. Szerinte ez volt a magyarok első kijövetele az őshazából, melyet Sajnovics nyomán Karjelbe helyez. A voltaképpeni honfoglalást tehát, Dugonics szerint, a magyarság kettészakadása előzte meg: egy rész a mai Finnország területére vándorolt, a másik rész Álmos vezérlése alatt útrakelt a mai Magyarország elfoglalására a Kárpátmedence felé. A korabeli olvasó hitelt adott Dugonics naiv etimológiáinak, úgy vélte, "tudományos" igazolást kapott arról, hogy a magyar múlt valóban olyan nagyszerű volt, amilyennek elképzelni szerette.

Dugonics eredeti műnek vallja könyvét, de ezt természetesen a kor fogalmai szerint kell értenünk. A regény forrását még nem sikerült eddig pontosan kideríteni; nyilván arról van szó, hogy Dugonics több német kalandos román hatására alkotta meg művét, fölcserélve a neveket, a környezetet, bele-beleszőve II. József korának aktuális kérdéseit meg az ősmagyar korról és a rokonnépekről értekező terjedelmes jegyzeteit. Dugonics maga megjelöli, Barclay magyarul is megjelent Argenisében, egyik forrását. Az Etelka meséje azonban, noha vannak benne az Argenishez hasonló fordulatok, a maga túlbonyolított, kalandokat, félreértéseket, udvari intrikákat, váratlanul kiderülő rokoni kapcsolatokat kuszáló szövevényével, Árpád-kori díszleteivel és 18. századi problémáival: akkor fogalmai szerint eredeti alkotás. S mindenekelőtt érdekfeszítő olvasmány; a korabeli olvasó izgalmas kalandokat, hangoskodó hazafiságot találhatott benne.

A kor irodalmának úgyszólván minden sajátossága és írói módszere fellelhető Dugonics művében. Az érzelmes hősök, akik szenvednek a sors kényétől, a szentimentális irodalom kedvelőinek nyerték meg tetszését, a szülői akarat előtt meghajló engedelmesség s a tiszta erkölcs magasztalása is rokonszenvre talált a közvéleményben. De több szál kapcsolja a regényt a felvilágosodott szemléletű irodalomhoz is. A történetiség teljes alárendelése a kor problémáinak, a jelen visszavetítése a régmúltba: a felvilágosodás írásaiban gyakori sajátság. Az uralkodóban népének atyját tisztelő alkotmányos lojalitás, hibáiért a tanácsosokat kérdőre vonó vádaskodás Bessenyei drámájának és más felvilágosodott iratoknak is motívuma volt. Többször elhangzik a regény-{116.}ben, hogy nem a származás az igazi érdem, Álmos nemzetsége is "erkölcseit tekintvén" választatott vezérré, "mivel a köz-jóra iparkodott inkább, mint tulajdon hasznára": ezek a nézetek is a felvilágosodás közhelyei. Dugonics művének szemléletét mégis főként a nemesi felfogás alakítja, ennek jegyében ábrázolta nemzetének múltját és saját korának problémáit.

A regény fogadtatása nem volt egységes: Kazinczy és a "fentebb stil" hívei elmarasztalták ízléstelenségeit, "póriasságát", lélektani képtelenségeit és kusza meseszövését, bár ők is elismerték érdemét a "régiségek", a hagyományok felelevenítésében és megszerettetésében. E múltidézésnek valóságos történeti értéke nincs, de hitelesen őrizte meg Dugonics regénye a korabeli népi szokásokat, közmondásokat, tájnyelvi fordulatokat, népdalokat (mindezt visszavetítve a múltba, jószándékú naivitással azonosítva a magyarost a népivel, s a népit a régivel). A regény gazdag tárháza a Szeged-vidéki népnyelv formuláinak, népszokásoknak és ismert daloknak. Már a kortársak rendszerezőkedvét is munkára serkentette: 1800-ban jelent meg Pozsonyban Etrekarcsay Georch Illés válogatása Dugonics művéből (Etelkából kiválogatott remekje a helyes magyarságnak).

Dugonics későbbi munkássága, noha új műfajokkal is kísérletezik, egyre színtelenebbé és érdektelenebbé válik. Regénye eleven társadalmi mozgalomhoz kapcsolódott, a nemesi-nemzeti ellenállás érzelmi alapját erősítette, Dugonicsnak azonban csak nemzeti öntudata és hazafias érzelmei voltak, korszerű politikai programja nem. Nézetei változatlanok maradtak, s bármely műfajban kísérletezett később, első nagysikerű regényének kipróbált receptjeit ismételgette, de már annak társadalmi jelentősége nélkül. A politizálásról tudatosan lemond; Az arany perecekben (1790) programszerűen vallja, hogy nem az országnak, hanem csak "egy különös nemesi háznak zürzavarjaiba" avatkozik. E regényében a kalandos-fordulatos és bonyolult történet kötötte le olvasóit. Cselekménye Barcsai Ákos fejedelem udvarában, Erdélyben játszódik. A gonosz tanácsos itt is megjelenik, de nem országos érdekű ügyeket bonyolít, hanem a Macskási-családot sodorja tragikus helyzetekbe és izgalmas kalandokba. (Még 1790-ben másodszor is megjelent e műve, s Erdődy János 1792-ben színpadra is átdolgozta Macskási Julianna címmel.)

Dugonics az 1790-es években főként drámákat ír, saját bevallása szerint azért, hogy ne terheljen senkit az átdolgozás fáradalmaival. (Etelkáját Etédi Sós Márton dramatizálta A megszomoritott ártatlanság címmel 1792-ben.) Négy drámája Jeles történetek gyűjtőcímmel jelent meg Pesten 1794-ben. Az Etelka Karjelben című dráma mintegy folytatása regényének, és Shakespeare Viharjának távoli hatását mutatja a meseszövésben, a környezet rajzában: valószínűleg egy olyan német darab nyomán készült, melyre Shakespeare műve hatott. Szó esik itt is az őshazáról és nyelvrokonainkról, de mindez csak keret a kalandos, valószínűtlen történet számára. Etelka, leánya és egy rosszindulatú tanácsadó társaságában tizenhat esztendőt tölt el egy lakatlan szigeten, alaptalan és igazságtalan gyanú miatt, míg végül váratlanul rájuk találnak, és a félreértések is tisztázódnak. A darab legfőbb "eszméje" Etelka állhatatosságának és erkölcseinek dicsérete. – Dugonics történelmi drámáinak csak a személy- és helységnevek adnak nemzeti színezetet. Toldi Miklós siránkozó gyenge akaratú hőse egy intrikus-drámának, melyet Christmann {117.} Der Statthalter von Corfu című szentimentális drámájából magyarított. A Kun László Bertuch Elfridája nyomán készült. Forrását meglehetős pontossággal követi, de egyéni leleménye két új szereplőt is felléptet: Mize nádorispánt és Kun Uzor "irász"-t, a jó és rossz tanácsosok hagyományos ellentétpárját, minden különösebb drámai funkció vagy történelmi jelentés nélkül. A darabot Berényi Jolánta címmel elő is adták. Legsikerültebb műve, a Bátori Mária című szomorújáték, szintén német minta nyomán készült. Forrása Soden Ignes de Castro című darabja. Könyves Kálmán korában játszódik, de minden történeti színezet nélkül. Az eredeti darab különben jó drámai helyzeteket kínált. Az apa tiltakozása fia szerelme, majd titkos házassága ellen, az udvari intrika, az apa és a lány találkozása megannyi alkalom drámai helyzetek teremtésére, melyekben közélet és magánélet konfliktusai bontakozhatnának ki. Dugonics ezeket kiaknázatlanul hagyta, s a tragikumot érzelmesség helyettesíti művében. Ezt a darabot különben még a múlt század harmincas-negyvenes éveiben is sikerrel játszották; Erkel hasonló című operája is Dugonics drámájának szövegén alapul.

Az Etelka-mesekör utolsó, legterjedelmesebb darabja 1803-ban jelent meg, Jolánka, Etelkának leánya címmel, két kötetben, másfélezer lapon. Etelka leányának és Gyula vezér fiának kalandos történetéről szól, főként Gyulafiról, aki képtelen kalandokba bonyolódva végigbolyongja Magyarországot, Karjelt s egy Honvár nevű birodalmat, ahol szintén magyarok élnek. A műnek egyetlen jelentősége, hogy számos korabeli népdalt és műdalt őrzött meg; némelyiknek itt található az első lejegyzése. – A szépirodalom terén még egy próbát tett Dugonics az 1800-as évek elején: Voltaire Zadigját magyarította egy német átdolgozás nyomán, természetesen úgy, hogy a mű eszméiből, szellemességéből semmi, csupán egy fantasztikus kalandokat halmozó "román" maradt a megmagyarosított főhős szerelméről, arábiai bujdosásáról és viszontagságairól (Cserei, egy honvári herceg, 1808).

Ebben az időben Dugonics már felhagy a szépirodalommal, és történeti búvárlataiba merül, történelmi műveket ír, mint mondja, azért, hogy a "román-irodalom" káros hatását ellensúlyozza, s az ifjúság figyelmét a valóban nemes erkölcsi világ felé fordítsa. E célzattal írt munkái: Római történetek (1800), A magyaroknak uradalmaik, mind a régi, mind a mostani időben (1801), Nevezetes hadivezérek (Plutarkhosz és Cornelius Nepos nyomán) (1817). A legnagyobb gonddal a Szittyai történeteken (1806) dolgozott. E kétkötetes műben elbeszéli a magyarok történetének kezdetét, az őshazában töltött időket, a vándorlások korát, majd a honfoglalás eseményeit. Tudatosan lemond arról, hogy hozzászóljon korának politikai eseményeihez, ehelyett megpróbálja rekonstruálni állami életünk és törvényeink kialakulásának korát, úgy, hogy a nemesi előjogok, valamint a Habsburg-ház örökösödési jogát biztosítsa vele. Dugonics e művei Horvát István délibábos történelemszemléletének voltak ösztönző előfutárai. Hatása kimutatható Csokonai, Pálóczi Horváth Ádám és több kisebb jelentőségű író (Etédi Sós Márton, Perecsényi Nagy László) munkásságában. Haláláig dolgozott legmaradandóbb munkáján, a Magyar példabeszédek és jeles közmondások című gyűjteményen. Halála után két esztendővel, 1820-ban jelent meg Szegeden a becses munka.