A nemzeti ábránd és csalódások könyvei

Az 1862-ben megjelent Az új földesúr Jókai legtöbbet vitatott munkája. A legtöbb gáncsra a közelmultban is az osztrák lovag átalakulása adott okot, pedig az Ankerschmidtek megmagyarosodásának hirdetése a korabeli asszimilálódó polgárság gyors megerősödését szolgálta, s még illúziós túlzásaiban is az elnémetesedéstől fenyegetett nép életösztöne szólalt meg. Több fenntartással nézhetjük a passzív ellenállásról adott képet. Jókai derűlátása itt csakugyan mértéktelen, s szembe állítható más műveinek (Politikai divatok) meggyőzőbb ábrázolásával is: az elnyomó rendszer már-már veszélytelennek tűnik, a rezisztencia szívós harc helyett szomorkás idill, a nemesi középosztály soraiban nincsenek életidegen álmodozók, renegátok is alig. E szemlélet jellegzetesen az 1861-i esztendő gyümölcse: a forradalomtól és elvfeladástól egyaránt őrizkedő deáki politika, az alkotmányos nemzeti mozgalom erkölcsi sikere az országgyűlésen annyira magával ragadja Jókait, hogy a közelmúlt egészen megszépül előtte. Gyulai, Tolnai, Vajda sokkal kevesebb önáltatással ítélték meg társadalmukat az önkényuralom alatt, azonban az önvád náluk néha már átcsapott a reménytelenségbe. Másrészt Jókai lobogó bizakodását nemcsak a birtokos osztályba vetett kritikátlan hit táplálta, hanem a magyar történelem s nép ismerete is. Ez utóbbit Az új földesúr számos jelenete is bizonyítja, kivált az árvízzel kapcsolatosak.

Esztétikai értékei vitathatatlanok: meseszövése ötletes, törésekre, egyenetlenségekre nem akadhatunk benne, stílusbeli és hangulati egysége egyenest ritkaság Jókainál. Szatírája nem mar, de azért nem erőtlen. Garanvölgyi meg Kampós alakja humorban, tréfában gazdag. Rontja azonban a hatást Jókai sokoldalú hangulati és érzelmi világának leszűkítése: az ifjú Garanvölgyi csaknem közömbös menyasszonya hűtlensége láttán, új szerelme is csupán kedves enyelgés marad. Ankerschmidt – akinek figuráját csak a megrögzött felületesség azonosíthatja Haynauval – minden belső bonyodalom nélkül szakad el régebbi politikai nézeteitől.

A Schmerling-éra kezdetén írt Politikai divatok (1862–63) a szerkesztés és motiválás sok gyengeségét mutatja. Az irodalomtörténet érdeklődésére azonban nagyon is rászolgált, mint szerzője érzelmi életének és önszemléletének eredeti kifejezése. Petőfi és Jókai barátsága plasztikusan áll előttünk lapjain, míg az 1849 utáni Petőfi költött sorsa arra figyelmeztet, hogy az író olykor összetévesztette barátját Lisznyaival meg Sárosival, a kor két eltorzult, bohém poétájával. Nagyon erősen ráfestette Petőfi portréjára a Felhők-korszak világfájdalmas vonásait is. E regényében Jókai megalkotja a maga családi legendáját anyjáról és feleségéről, s rejtjelekben még Szendrey Júlia iránti ellenszenvének is hangot ad. Mindez mégsem csak a család és a barátok {296.} szűk köréhez szólt: a hitvesi hűség s a baráti áldozatkészség látomásaival először akarta regényben megörökíteni a szabadságharcot.

Bár Jókai alapjában optimista lélek, munkásságában a derű, a bizakodás váltakozik a rezignációval. Lehangoló hatást tett már a Politikai divatokban is Petőfi (Pusztafi) kettétört pályája. Mégis, a céltalan, kudarccal megvert vagy meggyőződést cserélő szereplők csoportja igazában a Mire megvénülünk (1865) s a Szerelem bolondjai (1869) fejezetein át vonul be a Jókai-oeuvre-be. A megváltozott életérzés legkézzelfoghatóbb oka a közéleti csalódásokban kereshető (Schmerling-éra, elégedetlenség a kiegyezéssel), de a Mire megvénülünk esetében számot kell vetni Jókai súlyos anyagi helyzetével s betegeskedésével is. Minderre az új évtized elejéről – a hősiesség és a jövőbe vetett hit írói vallomásai után – majd Az arany ember (1872) melankóliája felel. A három regény közül a legkorábbit és a legkésőbbit fűzik össze a legszorosabb szálak. Nemcsak a búskomorság eluralkodása közös bennük, hanem a bensőséges lélekrajz, a nemzeti irányzatosság hiánya, az öngyilkosság kérdésének felvetődése is. Persze, Az arany ember jóval tökéletesebb alkotás regény-testvérénél: míg Tímár Mihály életuntsága körülményeinek következménye, Áronffy Lórándról nehéz elhinni, hogy pusztán adott szavának megtartásáért eleget tenne az amerikai párbaj előírásainak. A Mire megvénülünkben fölösleges, sőt zavaró kinövésnek számító bűnügyi motívumok is jóval természetesebben illeszkednek be Tímár Mihály történetének szövetébe. És mégis, lehetetlen nem érezni milyen jelentős kezdeményezések feszülnek itt: majd egy harmada a könyvnek a fiatalabb testvér visszatekintése az ifjúság nagy megrázkódtatásaira: az apa agyonlőtte magát, a két fiú előtt feltárult a család nemzedékek óta öröklődő szörnyű öngyilkosság-sorozata – később pedig Pozsonyban az országgyűlési ifjak mozgalmának és bukásának részesei mindketten. A Jókainál oly ritkán használt első személyes alak módot ad a fiúcska lelki életének friss és bensőséges felidézésére, s egészen más stílust tesz lehetővé, mint az anekdota vagy a franciás romantika. Dezső lírai, apró pillanatfelvételekhez tapadó naplóját joggal mondhatjuk a századforduló impresszionizmusa előjátékának. Dezső múltja sokban Jókai múltja is, e lírai impresszionizmust az emlékezés forrásai táplálják: Jókai szintén korán elveszítette édesapját, meleg érzéssel ragaszkodott bátyjához, meglepődve figyelt fel a pozsonyi burgerok idegenszerű szokásaira és nyelvére. Eredeti a regény népiessége is, amely elsősorban a szerelem babonáinak felsorolásában nyilatkozik meg. A Szerelem bolondjai végső tagja az abszolutizmus alatti művek sorozatának; fejlődéstörténeti súlya nem csekély. Nemcsak a Mire megvénülünk s Az arany ember mellé állítható keserűbb alaphangjánál fogva, egyszersmind híd az önkényuralom alatti pályaszakasz meg a következő között. Mellékcselekménye a gazdálkodó kisnemes portájára vezet, a régi világ patriarkális életrendjét idézi a Kedves atyafiakhoz hasonlóan; majd Az új földesúr egyes motívumait fordítja visszájukra: az ottani hazafias helytállással szemben bemutatja a renegát apát, a kezdetben cinikus és semmittevő fiút, a gerinces hazafiakra váró anyagi romlást, a hagyományos paraszti erkölcs felkavarodását. Azonban a panama, fényűzés, élvezethajhászás, politikai megalkuvás {297.} festése már a későbbi regényeknek, a Fekete gyémántok (1870) s az Enyim, tied, övé (1875) légkörének is preludiuma. Kétségtelen: összekötői szerepét ez a regény sokkal magasabbrendűen is betölthette volna. A kitűnő korrajz s a főalakok egyéni sorsa között nem elég szoros a kapcsolat. Hartert és Malvinát főként a szerelem vezérli életútjukon, de érzelmi életüket elmélyülés nélkül és önkényesen bontja ki a történet. Gyulai bírálatát: "Majdnem azt hiszi az ember, hogy Jókai feladatul tűzte ki, oly regényt írni, melyben a fő személyek eltitkolva szenvedélyük mivoltát, minden lelki fejlemény nélkül hajtsanak végre egy érdekes cselekvényt" (Jókai legújabb művei, 1869), ebben a tekintetben ma is találónak érezzük.