Beöthy László

Beöthy László (1826–1857) nevét elsősorban mint regényíróét emlegeti az irodalomtörténetírás, holott novellái és humoreszkjei között kiforrottabb alkotások akadnak. Olyan rövid ideig élt, hogy különösebb eredményt nem is várhatunk tőle: harmincegy esztendő a legtöbb prózaírónál csak arra elegendő, hogy a zsengék megszülessenek, s egy-két részletben felcsillanjon az eredeti mondanivaló. Jókai ugyan már huszonnyolc éves korában megírta az Egy magyar nábobot (1853–54), ám Beöthy művészi képesség dolgában messze esett tőle, noha kettejük életpályája és élményvilága sok szembeötlő párhuzamosságot mutat. Beöthy László is komáromi nemesház sarja – unokaöccse Beöthy Zsolt, aki 1881-ben majd kegyeletesen megjelenteti nagybátyja kéziratban maradt Menyasszony című regényét. Iskolái: Pozsony, Pápa, Kecskemét–ugyanazok, mint Jókaié, még principálisuk is azonos: Asztalos komáromi prókátor, a nagy író első szerelmének édesapja. Beöthy olyan népszerű szülővárosában, hogy a Magyarország és Erdély unióját előkészítő 1848-as kolozsvári országgyűlésre is őt küldi tisztelgő delegátusnak Komárom megye. A szabadságharcot végigküzdi, Komárom feladásakor főhadnagy hadbíróként szerel le. Tanácstalanságában felcsap vándorszínésznek, de hamar megunja a kóborlást és visszatér szüleihez. Korábban is nyomdafestéket látott már tőle valami, s most a Világost követő döbbent némaságban nem nehéz egy kis népszerűségre szert tennie. Nagybátyjának, a győri novellista Kovács Pálnak s Jókainak pályája mellett ez is arra buzdítja, hogy Pesten telepedjék le s egészen az írásnak éljen. Közkedveltségében nagy része volt szeretetreméltó egyéniségének, amivel kivált a divatos "sírva-vigadások" alkalmával hódított híveket magának. Látszólag könnyűvérű legény, a bolondos Lisznyai Kálmánnak való korhely cimbora, kortársai szerint mégis sok benne a mélázásra, érzelmességre való hajlam. Írásaiban is feltör ez, de erő és eredetiség nem párosul vele, hidegen hagyja az olvasót.

Műveinek legnagyobb része vicc és humoreszk, amelyek csaknem ugyanoly gyorsan megfakultak, amily gyorsan kiperdültek fürge tolla alól. Inkább viccel, mint anekdotázik, jobbára kozmopolita színezetű, közel áll a német {323.} humoristákhoz, főként a bécsi Saphirhoz. Tőle és a magyar Saphir-tanítványoktól, pl. Nagy Ignáctól, tanulta stílusát is, amelyre igen jellemző a szójátékok és a meghökkentő, badar hasonlatok kedvelése, effélék: "lábai vékonyabbak voltak az idétlen sikoltásnál". Nem veti meg a két- sőt egyértelműségeket sem (Obsitos, kötetben: 1858).

Egyes elbeszéléseiben háttérbe szorul a folyamatosan élcelődő stílus, nagyobb szerep jut a jellemzésnek, környezetleírásnak, emberi tanulságnak. Skálája ezekben sem széles, bohémei, ifjú óriásai, kártyásai, kikapós menyecskéi minduntalan visszatérnek, de néhányszor már eredeti magyar figurákra, hangoskodó táblabírákra, naiv, vaskalapos professzorokra is felfigyelhetünk nála (Egy telivér angol, 1850; Első szülött, kötetben: 1858). Az effélék megalkotásában Jókai a mestere, aki egyébként a legnagyobb hatással volt rá a magyar kortársak közül, sokszor még humoros stílusfordulataival is.

Nem humoros elbeszéléseinek (Comoedia, tragoedia, 1855; Ördög Róbert, 1851) legsikerültebb lapjait olyan zsánerképek teszik, amelyek Jókai olvasására vallanak, de erősen érvényesül bennük a francia romantika, kivált Sue hatása. Beöthy azonban francia mintaképeit követve sem jut el a bűnügy, kaland és borzalom olyasfajta szélsőségeihez, amilyenekre a negyvenes évek regényíróinál, Kuthynál és Nagy Ignácnál bukkanhatunk. Tisztult, józanodott időközben az ízlés, író és olvasó nem kapott már annyira a hátborzongatón. Csakhogy hiányzik Beöthyből Kuthyék reformer szándéka is, sőt Jókai liberális nemzeti irányzatosságában sem osztozik.

Kevés olyan írója van a Bach-koszaknak, akinek munkái annyira mentesek lennének a hazafias törekvésektől, mint övéi, s ez a megállapítás regényeire (A puszták fia, 1857; A kék macskához, Goldbach & Comp. fűszerkereskedése, 1858) is ráillik. Míg az előbbi (folyóiratban: 1853) Pugacsovnak sekélyesen romantikus bemutatása, nyilvánvalóan minden Puskin-ihletés nélkül, második regényében jelentős lépést tesz a kisvárosi polgárok hétköznapjainak bemutatása felé. Az első fejezetekben Dickensen iskolázott realizmus érezhető. A nagy példakép hatására aprólékosan humorizálva festegi a jámbor alőrsi fűszeres előkelőnek szánt ünnepi vacsoráját. A kortársi magyar prózához képest feltűnő biztonsággal ír gyermekszereplőiről, s ez szintúgy Dickens-követés. Csakhogy ezt a kicsiny realista szigetet hamarosan elöntik a legszabályosabb sue-i romantika hullámai, s a regény lapjain csak úgy kavarognak a bigámia, börtön, szélhámosság, perditává-züllés, találkahely untig ismert motívumai. Mindennek ekkor már fejlődéstörténeti jelentősége is vajmi kevés, hiszen a korábbi mesterek s Jókai kiaknázták a szélsőséges francia romantika minden valamirevaló értékét a nagykorúságért küzdő hazai regény számára.