Pálffy Albert

A magyar századközép kisebb romantikusai lelkületüket tekintve egyáltalán nem voltak romantikusak: valamiféle meghasonlottságot csak Beöthy hordozott magában, a kalandvágy – még a képzelet kalandjainak sóvárgása is – erősen hiányzott belőlük. Pálffy Albert (1820–1897), a sokgyermekes gyulai nemescsalád sarja tán a legszárazabb egyéniség mindük közül, igaz, a leglogikusabb, legfölényesebb is.

Kortársai szerény, szótlan, de a maga polgári vagyonát és életstílusát céltudatosan építő embernek írják le: háza volt a Sándor utcában, élete végén bankpénztárosként működött. Pálffy, aki 1848–49-ben a legbaloldalibb a legkérlelhetetlenebb újságnak, a Marczius Tizenötödikének volt szerkesztője, radikalizmusából később ugyancsak engedett: a kiegyezésnek fáradhatatlan hírlapi pártolója volt 1867-ben, ám citoyen ellenszenvét a nemesi kiváltságokkal és kasztszellemmel szemben mindhalálig megőrizte.

Az írói munka inkább kedvtelés számára, mint vérévé vált hivatás. Pályáját hosszú hallgatások tagolják: először a negyvenes években fog tollat, majd a Bach-korszak utolsó éveiben, a politika kedvéért azonban a forradalom alatt éppúgy otthagyja a múzsát, mint 1867-ben. Túl hatvanadik évén, Gyulai ösztönzésére kap ismét kedvet az íráshoz; legtöbb regényét, köztük a legjobbakat is ekkor alkotja.

Mint a fiatal nemzedék többi tagja, ő is a francia romantika olcsóbb változatával kacérkodik a szabadságharc előtt. A hátborzongatót vadássza a Magyar millionaire-ben (1846) és A fekete könyvben (1847); nincs bennük más egyéni, mint a stílusa, amely száraz, rövid mondatokban fut előre, ugyancsak különbözve Kuthy vagy a fiatal Jókai dagályától és hosszú tirádáitól.

Az önkényuralom alatt nem jelenik meg figyelemreméltóbb műve, a változás azonban szembetűnő pályáján: felismeri, hogy sem a korszellem, sem {326.} önnön hűvös, fantáziában szegény egyénisége nem kedvez a romantikának, így főképp Jósika, illetve az angol realisták felé, s Jókai zsánerképei irányába tájékozódik. Jósika-követését kivált A fejedelem keresztlánya (1856) című regénye tanúsítja, míg kisebb elbeszéléseiben már kibontakoznak erős oldalai: a részletező korrajz és a jóízű tréfálózás.

Élete alkonyán keletkezett regényeiben (Esztike kisasszony professzora, 1884; Egy mérnök regénye, 1885; Anya és grófné, 1886; A régi Magyarország utolsó éveiben, 1894) jobbára enyhén romantikus szerelmi töréneteket nyújt, amelyek alaprajzukban alig különböznek egymástól s jól besorolhatók prózánk Jókai és Mikszáth nevével jellemzett történelmi vonulatába. Pálffy és Jókai egyes anekdotikus, realista alkotásai alapvető erkölcsi, esztétikai célkitűzéseikben nem esnek messze egymástól, de művészi képességek tekintetében hatalmas különbség van kettőjük között. Sovány vigasz Pálffy csekély leleményéért, egyhangú elbeszélő modoráért, hogy Jókai egyes könnyelműségei és következetlenségei nála nem találhatók meg! Fonák dolog a zseniális, de fegyelmezetlen és egyenetlen alkotó fölé emelni a kiegyensúlyozott átlagírót: Gyulai így járt el a két kortárs megítélésében a nyolcvanas évek közepén, s ezzel saját kései kritikai irányának hitelét is erősen csökkentette.

A polgári munka dicsőítésére Pálffy is felvonultatja a maga tudós és mérnök hőseit, kapzsi vagy hóbortos anyjukkal dacoló, demokratikus érzésű baronesszeit. Alakjai mindennapibbak a Berend Ivánoknál, de fakón, tetthíjasan járnak-kelnek, lelki átalakulásról, vívódásról pedig alig beszélhetünk velük kapcsolatban. Pálffy elfogadja az eszményítés immár két évtizedre elterjesztett tanításait; a nyomorról, az ösztönök világáról, a tragédiákról nem tud, s befejezéseiből általában nem hiányzik a költői igazságszolgáltatás. A századvégen már elég kétes értékűnek számított a Mikszáthtól kapott dicséret is: "regényei csupa kedves, vonzó olvasmányok, amelyeket az anyák bátran adhatnak serdülő leányaik kezébe" (Pálffy Albert, 1904).

Míg emberábrázolásáról és meseszövéséről kevés jót mondhatunk, korrajzát, környezetfestését inkább elismerhetjük: a kitűnő publicista itt árulja el magát. A nyolcvanas években még inkább csak a felszínen jár, igaz, sokoldalúsága már ekkor is felötlik. Szellemes írói kommentárt, világnézeti-politikai vitát, epizódalakot változatosan használ fel céljai érdekében. Utolsó műve (A régi Magyarország utolsó éveiben, 1894) lapjain a korfestő részek szinte teljességgel függetlenek a regény cselekményétől. E hibáért nagyrészt kárpótol a 48 előtti esztendők széles távlatú megjelenítése. A részletek plasztikus felidézésével itt már a történelmi lényeg megmaradása is együtt jár: Pálffy meghatottság és nosztalgia nélkül beszél egy elsüllyedt világról, az önkény, korlátoltság, lomhaság, mandarin-rendszer paradicsomáról. Azt sem titkolja, mennyire "fontolva haladó" volt a liberálisok jó része is ez idő tájt. A hazai konzervatívokat, sőt, a magyar konzervativizmust Eötvös óta kevesen állították oly könyörtelen reflektorfénybe, mint ő.