36. ESZMÉK ÉS IRODALMI IRÁNYZATOK


FEJEZETEK

A hetvenes évek története Európa-szerte a liberalizmus csődjéről tanúskodik. A párizsi kommün, a nemzetközi munkásmozgalom egyre erőteljesebb szerveződése s egyre hatékonyabb ideológiai kisugárzása tette a legvilágosabbá a liberális eszmék időszerűtlenné s tarthatatlanná válását. De ugyanerről tanúskodott, csakhogy a munkásmozgalmaktól megrettenő polgárság oldaláról, Nietzsche filozófiájának s a többi modern irracionális áramlatnak megjelenése, illetőleg előretörése is.

A kontinens liberális, polgári gondolkodása az idő szerinti két legjelesebb képviselőjének, Hippolyte Taine-nek és Ernest Renannak a munkássága a kommün bukása után retrográd irányba fordul. A radikális mozzanatok szemléletük külső köreire szorultak, színező szólamokká, emlékekké súlytalanodtak. Taine például A jelenkori Franciaország eredetei (Les origines de la France contemporaine) című nagy, sorozatosan megjelenő művében (1876-1899) keserű és görcsös makacssággal összehordott adatainak tízezreivel igyekezett igazolni: a bajok kútfejét a nagy forradalomban, a forradalom és a radikalizmus szellemében kell keresni. Renan pedig a társadalomnak bizonyos arisztokrata-paraszt keveredésű "vérfölfrissítéséről", megújításáról szőtt gyermeki álmokat. Az organikus társadalomfejlődés mítosza az európai polgári értelmiség soraiban egyre jobban hódított. Nem minden előzmény nélkül: az "eszményi" fejlődésű Anglia vezető polgári bölcselőjének, Spencernek elmélete a "társadalomnövekedés" szükségszerű "szervességéről" már a kommün előtt ezzel rokon eszméket népszerűsített annak a liberális polgárságnak a köreiben is, mely sok progresszív elemet őrzött még akkor gondolkozásában. A konzervatív törekvések és eszmék hívei táborában pedig már a század {407.} eleje, a jogtörténeti iskola tevékenysége, illetőleg a nagy francia forradalom óta szokásos volt az organikusság védelme mögé húzódni a forradalmi és radikális sőt, a liberális eszmékkel s törekvésekkel szemben is.

A tudományos kutatás különféle szakterületein a pozitivizmus, amely előbb Comte-nál, majd pedig a fiatal Taine-nél az egyetemességnek s a társadalomformálásnak még valamelyes igényét hordta magában, végképp most szürkült el egyoldalú, a darwini tanítást eltorzító biologizmussá és pszichologizmussá, mely az egymástól izolált tényeknek és törvényeknek csupán megállapítására, általánosítás és szintézis nélküli tudomásulvételére szorítkozott; és sivár természettudományos determinizmussá, mely az embert és társadalmát természeti folyamatok kiszolgáltatott produktumának tekintette csupán, továbbá a művészet, az irodalom történetével foglalkozó tudományok területén: a Scherer-féle irányzattá, mely megelégedett a tények puszta összegyűjtésével és kommentáló feldolgozásával, társadalmi értelmezésükről pedig eleve lemondott.

Az előretörő szocialisztikus mozgalmakkal és ideológiákkal szemben ez a filozófia máris alulmaradt, s így nem elégítette ki a polgárságot, mely 1870-71 után drasztikus elnyomást jogosító ideológiát kívánt. Különösen a hirtelen iparosodó, nagy proletártömegekkel rendelkező országokban, mindenekelőtt Németországban. Az ideológiák versenyében ugyanígy alulmaradt már a tömegeket a társadalmi tettről lebeszélő, passzív szemlélődésre buzdító schopenhaueri pesszimizmus is. Az ifjú Nietzsche, miután nevezetes tanulmányában, a Schopenhauer, a nevelőben (1874) köszönetet mondott mesterének, már az évtized derekán túl is lépett a schopenhaueri tanokon, s megtette az első lépéseket a modern irracionalizmus mostantól vezető válfaja felé.

A nyugatihoz képest erősen elmaradt magyar közgondolkozásba, polgáriasító nemesi-liberális eszmevilágba, 67 után, szinte egymásra tolulva áramlottak be az európai liberalizmusnak részint kommün előtti, részint már 1871 utáni válságából táplálkozó eszmeáramlatok, továbbalakítva egymást, a hazai viszonyoknak és igényeknek megfelelően. Természetesen, ez a megkésettség a hazai liberalizmus válságát elodázni is alig" tudta. A nemzeti-liberális eszmevilág rohamos bomlása, mely Nyugaton már 48 után hatalmas méreteket öltött, s melyre nálunk az időben még csak olyan kivételes gondolati érzékenységű alkotók, mint Madách, Kemény vagy Eötvös reagáltak: a hetvenes években Magyarországon is általánossá vált. Az ötvenes, hatvanas években az önkényuralom jelenléte még mintegy fölmentette a magyar liberális-nacionalista, polgárias nemesi uralkodóosztályt az alól, hogy szemlélete ellentmondásaival, a társadalom érlelődő válságával szembenézzen. A nemzeti lét megőrzésének ez időben vállalt magasztos célja a dekadenciától is megkímélte; a nemzeti ellenállás szervezésének nemesi módon fölfogott kötelessége pedig olyan erkölcsi tartást adott neki, amely a mulasztásoknak, az elmaradásnak is egyik forrásává, sőt, szemében: jogosítványává lett. Ez magyarázza, hogy a liberális-nacionalista, polgárias nemesi uralkodóosztály politikusai a polgárosodást programba vehették – s a megvalósítására teendő erőfeszítéseket s a következményeivel való szembenézést az elnyomás utáni időkre halasztották. Jellemző pl., hogy az abszolutizmus tizenhét esztendejében alig történt valamire való, a vezető réteg szélesebb köreinek tudatába ható, azt meggondolkoztató, belátásra bíró kísérlet a nemzetiségi {408.} kérdéssel való számvetésre, jóllehet köztudomású volt: ez a sokrétű, messze ágazó kérdéskomplexus már 48-ban is a liberális-polgári átalakulás egyik fő buktatójának bizonyult. Mert Mocsáry, Táncsics, Teleki, Kossuth vagy Eötvös tiszteletreméltó erőfeszítései nemcsak e vezető réteg szélesebb köreiben találtak tökéletes süketségre, teljes értetlenségre vagy ideges viszolygásra, hanem többnyire még elvbarátaik legszűkebb csoportjában is.

A 67-es állam így, alighogy megszületett, máris a meg nem válaszolt kérdéseknek, a megoldásra elő nem készített feladatoknak valóságos csődtömegével találta magát szemközt. S mert ezeknek reális megoldására a nemesi politikában sem elképzelés, sem hajlandóság nem volt, a megegyezés szülte megkönnyebbülés és remény szinte hónapok alatt változott át ideges aggodalommá, nyugtalan csalódottsággá.

S a csalódás bár különböző fokú, de szinte általános volt. A középnemesség a kiegyezés megteremtőitől hősiessége jutalmául, az ellenállás jutalmául Eldorádót várt: a "régi jó magyar világ" modernizált, "polgári" változatát, vagyis önnön gazdasági s politikai pozícióinak, vezetőszerepének megerősödését. A liberális vezetőcsoport vitathatatlanul magas erkölcsiségű, Eötvös-, Deák-, Csengery-, Horváth Boldizsár-féle egyéniségekből összetevődő magva viszont e nemességtől munkaképes parlamentet, reformokban gondolkozó törvényhozást várt, s óvatos, de határozott törekvést a tőkés mezőgazdaság s az ehhez szükséges ipar megteremtésére, valamint a közműveltség emelésére. E helyett azonban a parlamenti viták középpontjába már eleitől fogva közjogi kérdések kerültek; ezek pedig, bár a független magyar polgári államiság és nemzetgazdaság fejlődésének szempontjából nagyon is megvolt az alapjuk, jogosultságuk és szükségszerűségük, s bár egyes személyükben feddhetetlen középbaliakat valóban e szükségszerűség érzete mozgatott – mint a fejlemények hamarosan megmutatták –, a Tisza Kálmán-i politika, párt és réteg egészében csak eszköz voltak a hatalom megragadására, az államapparátus kisajátítására, s csak tizedrangúan, csak a vagyonos középbirtokosság igényeinek megfelelő fokon voltak egyben a szóban forgó szükségszerűség követelményei kielégítésének emeltyűi is.

Az említett Deák-Csengery-Eötvös-féle magas erkölcsiségű, szűk liberális csoportnak minden parlamenti vita s minden választás: tévedéseik újabb számláit nyújtotta be. Az a réteg, amelyre politikájukat alapozták, a választásokon sorra buktatta meg legjobb erőiket. Súlyukból ugyanők a párton belül is rohamosan s egyre többet veszítettek, szemben a Tiszával rokonszenvezőkkel, a konzervatívok felé hajlókkal, főképp pedig a politikai-közéleti erkölcs tekintetében éppen nem feddhetetlen, Lónyay-féle napi politikus, sivár prakticistákkal szemben; ezek befolyásukat a pártban rovásukra folyvást növelték. A régi liberálisoknak nem volt lehetőségük a megújulásra; tévedéseik további sorozata korábbi koncepciójukból, társadalmi bázisukból és tájékozódásukból logikusan következett. Deák például abba az Andrássy Gyulába vetette bizodalmát, mondván őt "providentialis" ("gondviselés küldte") államférfinak, akit néhány év múltán már az Ábrányi Kornél méretű publicisták is a "junker és táblabíró" Tisza Kálmán főnemesi párjául tekintettek, akinek magatartásában, egykori forradalom-kori erényeivel szemben, most végképp osztályának hibái, korlátoltságai, érdekmozzanatai uralkodtak el, s akiről közszájon forgott, mily büszke volt rá, hogy "úri {409.} ösztönéből" fakadó ítélőképességét, "huszáros" tettrekészségét és biztonságérzetét nem rontották meg a könyvek.

A bajok tehát egyre szaporodtak, az államigazgatási anarchia egyre nőtt, a kormány és az országgyűlés pedig az új államberendezéssel együttjáró sürgős teendők nagyrészét csak elodázta. Híven jellemezte a helyzetet Toldy István; ő hetvenkét olyan fontos törvényjavaslatot sorolt föl röpiratában, melyeket az első parlamentnek a második törvényhozási időszakban kellett volna tárgyalnia, melyek azonban – Tiszáék obstrukciója következtében – napirendre sem kerültek (Öt év története, 1872). Ehhez járult még a nemzetiségi mozgalmak felélénkülése s a 73-ban tetőző nagy európai gazdasági krízis. Kormányválság kormányválságot követett: az évtized derekára a dualizmus rendszere a csőd felé közeledett.

Bekövetkezett a Deák-párt s a Tisza Kálmán-i balközép fúziója, melybe a régi liberálisok maradékai azzal a reménnyel vagy önámítással mentek bele, hogy a maguk polgárosító szabadelvűségéhez hasoníthatják az ellenpártot. Erről azonban szó sem lehetett: hisz a maguk pártját sem tudták áthatni szellemiségükkel, erkölcsiségükkel; pártjuk szellemisége, erkölcsisége rokonabb volt Tiszáékéval, mint az övékével. Így, miközben Tiszáék meghódoltak a közjogi pusztulátumok tekintetében, ők Tiszáék szelleme előtt kapituláltak: maguk hasonultak azoknak s a maguk pártja többségének álliberalizmusához. Mint előbb Eötvöséit, Deák utolsó esztendeit is mély kedvetlenség töltötte el.

Mikor Deákék-Csengeryék megkötötték a kiegyezést, a benne rejlő lehetőségek közül a lehető legjobbat szerették volna megvalósítani. Tiszáék a lehetőségek legrosszabbikát váltották valóra. Az egyesülés, a hasonulás azonban megtörténhetett így is; a végcél azonos volt: a magyar hegemónia mindenáron való fönntartása, s ami ezzel szükségszerűen együttjárt: a földbirtokos osztály vezetőszerepének biztosítása. Deákéknál a hangsúly az előbbire esett, az utóbbiban inkább csak eszközt láttak. Tiszáéknál éppen fordítva volt: nacionalizmusuk és sovinizmusuk a nemesi, a birtokosi osztályuralom megőrzésének volt eszköze. A kiegyezés tehát 1875-ben, a fúzióban telítődött meg végképp és visszavonhatatlanul reakciós tartalommal. Hiába ámította magát a kapituláció miatti szégyenében Gyulai Pál: "Mily komikai kép, ha nem volna olyan szomorú. Végre mind a két párt leteszi a fegyvert, győzőnek, egyszersmind győzöttnek vallja magát, de ami tulajdonképp győzött, az egy eszme, a kiegyezkedés, az újabb magyar közélet egyetlen államférfiúi nagy eszméje" (Jókai mint hírlapíró, 1875). Persze, bizonyos tekintetben igaza volt Gyulainak: a kiegyezés eszméje csakugyan győzött – de, társadalmi következményeit illetően, Tisza Kálmán értelmezésében. S a legyőzött a polgáriasító szabadelvűségnek maradék kevéske progresszivitása volt.

Az uralkodó osztályok liberalizmusa így nálunk is átadta helyét egy, az osztályérdeket agresszívebben védő szemléletnek; nálunk az álliberális nacionalizmusnak, vagy mint Beöthy Zsolt eufemisztikusan meghatározta: "a pozitív alapokon nyugvó konzervatív liberalizmusnak" (Konzervatív liberalizmus, Ath 1874. február 5.). Ennek a felfogásnak a nyugati liberalizmus válságát követő fejleményekhez, pl. Nietzsche eszméihez és általában az irracionalista irányzatokhoz képest egyik legfőbb jellemvonása az, hogy nem mondta magát nyíltan történetietlennek. Sőt, "történetiségével" hivalkodni {410.} igyekezett. Bölcseleti, társadalom- és történetszemléleti alapvetésében azonban ez a koncepció is az állam- és társadalomfejlődés titokzatos, önmagát megvalósító organikusságának mítoszához, a romantikus jogtörténeti iskolához fordult. Miként nyugaton, ezt modernizálták nálunk is, a polgári tudomány és bölcselet divatos (eredeti jelentéséből többnyire kiforgatott) tételeivel, érveivel. Beöthy – Tiszáék majdani ideológusa és irodalmi helytartója – idézett programcikkében rendkívül szemléletesen állítja elénk ennek a "konzervatív liberális" elméletnek hazai értelmezését, illetve születését. "Comte Ágostonnak – írja – az emberi szellem fejlődési fokaira vonatkozó hármas felosztása teljes erejében áll az ember politikai eszmekörének fejlődésére is" – "theológiai, metafizikai és pozitív" korszakok következnek egymásra. A valódi "pozitív" korszakbeli magyar magatartás és feladat pedig az, hogy a francia forradalom s a radikális liberalizmus céljain és eszmevilágán – amelyek "csak átmeneti fokot képeztek", s hivatásuk "abban állt, hogy lerontsák a középkorból maradt és elavult intézményeket" – mi is túllépjünk. Mert "ezen, az egyest az összes rovására legyező atomisztikus iránytól pozitív alkotás nem származhatott, s józanabb fölfogásnak kellé helyébe lépni, hogy a szerencsétlen kísérletekbe belefáradt népek a jogállamban lelhessék fel jogaik és szabadságuk biztosítékát". Csak egy ilyen, a hagyományokra épülő, s a vallással harmonizáló államot igazolnak a tudományok "ma, midőn a világot mozgató törvények egysége bebizonyíttatott s a szerves és szervetlen közti űr csaknem betöltetett, [s midőn] egy Darwin, egy Dubois Raymond, egy Agassis, egy Herbert Spencer az emberi ismeretek végességének tudatában meghajlanak az istenség eszméje előtt ... " Ezért szükségszerűen lépett "a jog terén is az észjogi doktrína helyébe a történelmi iskola", s így "az állam ma ... hatalmas és tetszés szerint nem módosítható törvényeken alapuló szervezetnek ismertetik el". Egy efféle "pozitív állambölcselet konstruktív politikáját" megvalósító "hathatós és nem nominális" magyar kormányzat feladata az, hogy – szakítva "a divatos álliberalizmussal", a "tagadó természetű liberalizmussal", a "doktriner liberalizmussal" – "az anyagi érdekek által vezetett társadalommal" szemben megvédje "az állameszmét", s "maradjon keze az erkölcsi érdekek védelmére", s biztosítsa "a magyar nemzetiség fennmaradását és fennhatóságát". "Ezt azonban az eddig követett úton [vagyis a régi liberálisokén], mely az állam centrifugális elemeinek a szabadság hamis jogcímén szabad fejlődést engedett, sohasem fogjuk elérni. Konstruktív, nem pedig az államhatalmat a társadalommal szemben megkötő politikára van szükségünk ... A magyar nemzet csak e lobogó alatt győzhet, mert csak az államtól várhatja fennmaradásának biztosítékait, nem pedig az indusztrializmus által mindinkább korrumpált társadalomtól." Hogy mindez éppenúgy megtagadása, megcsúfolása volt az egykori, a haladó liberalizmusnak, mint Taine vagy Renan 1870 utáni törekvései is, látnivaló; persze, emezekéhez képest alacsonyabb szinten, a polgári helyett félfeudális felfogásban.

A magyar uralkodóosztályok egészének, vagy legalább döntő többségének s a szűk, szellemi vezető réteg nagy részének is asszimilálódása ehhez az ideológiához Tisza Kálmán győzelmével indult meg rohamosan, s lett nyilvánvalóvá; teljessé pedig Tisza stabilizációjának sikere tette a hetvenes, nyolcvanas évek fordulójára. Szellemi-irodalmi zárókövéül e folyamatnak Beöthy {411.} Zsolt tragikum-koncepcióját tekinthetjük (A tragikum, 1885); ezt bátran vehetjük Beöthy világszemléleti, sőt: társadalomelméleti program-művének is.