Az irodalmi élet fő vonásai

A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján, midőn a Tisza teremtette nemzeti egységnek s Tisza politikájának gazdasági, társadalmi, szellemi arculata már teljesen kialakult, indult meg azoknak az elemeknek erőteljes mozgolódása, melyek kívül álltak ez "egységen", vagy csak perifériáján álltak annak, vagy belétartoztak ugyan, de látókörüknél, tisztességüknél fogva végül mégsem találták a helyüket benne. A Reviczky-, Komjáthy-, a Palágyi-félék, a Vajda körül tömörülők egyik oldalon, a Gyulai-, a régi liberálisok köré csoportosuló Péterfy- és Riedl-félék a másikon. S hozzájuk a Mikszáth-szerű egyéniségek, akik fönntartással fogadták ezt a félfeudális nemzeti egységet s a félfeudális állam ideológiai védelmét.

E gyors hasonulási folyamat idején bizonyos cezúra, bizonyos megtorpanás keletkezett az irodalmi életben. Ennek ellenére az 1875-ig terjedő időszak éppen nem volt híjával a mozgalmasságnak, az értékes vagy a legalább fejlődéstörténetileg érdekes munkáknak, illetve kísérleteknek. A próbálkozások, az egyéni útkeresések időszaka volt ez. A nyugtalan, folyvást átcsoportosuló közélet és politikai mozgalmak álltak az érdeklődés homlokterében; az írók egyre inkább politikai csoportokhoz, árnyalatokhoz és lapokhoz szegődtek. Írók ritkán kértek részt oly hevesen a közéletből, sőt a pártpolitikából, mint éppen akkoriban. Ha a hatvanas évek elejét az élclapok öntötték el, a hetvenes évek első felét a röpiratok. Toldy István egymaga tucatra valót tett közzé, Asbóth János vagy Ábrányi Kornél sem sokkal kevesebbet. Annyira a közéleti-politikai felhívás bélyegét viseli magán ez a szakasz, főképp a fiatal nemzedéket illetőleg, hogy gyakran egy-egy mű sem más, mint irodalmi formájú röpirat. A hunok harca, ez a líraivá, ez a poémává hevített proklamáció lehet rá a példa, de lehetne az induló Ábrányi Emil, az ifjú Darmay Viktor vagy a fiatal Benedek Aladár jó néhány költeménye is. S a közéleti, politikai-társadalmi fogantatás, célzat és eszmeiség oly világos volt a nem szorosan vett irányzatos művekben is, mint máskor alig az irodalom történetében. A liberalizmus értelmezéséről, védelméről, továbbfejlesztéséről vagy megtagadásáról volt tehát szó az irodalomban is mindenütt. Mégpedig oly módon, hogy e korszak irodalma többségében ellenzéki volt a Tisza-féle társadalmi közszellemhez, társadalmi magatartáshoz képest. Jellemző, hogy a fiatalok között csak Beöthy, az öregek soraiban meg csak Jókai az egyetlen tehetség, aki a bihari földesúr oldalán állt. A szélsőbalnak, természetesen, voltak bőven hívei (pl. Vajda János, Darmay Viktor, Szemere Miklós, Benedek Aladár stb.), a nagyobb részt azonban a deáki liberalizmus valamely változatához vonta rokonszenve.

S amint a politikai-társadalmi eszmeiség tekintetében a liberalizmus öröksége és válsága körül folyt a küzdelem, az irodalom tekintetében a liberalizmus vetületének, a "népnemzeti" iránynak értelmezése, védelme, továbbfejlesztése vagy megtagadása körül. Mert, hogy a népiesség válaszútra és válságba jutott, azt ekkoriban csak a Tóth Kálmán- s az Abonyi Lajos-szerű {412.} elmék nem érezték. Különben érezte ezt már Arany János maga is, s már jóval korábban, ha nem is oly világosan, mint most. A népiesnek nem mondható Madách általa való lelkes fogadtatása nem utolsósorban volt ennek következménye.

Arany valójában elégedetlen volt. "Én meg nem énekellek", mondotta a kiegyezésről – de elégedetlensége sokkal inkább szólt a kiegyezés utáni helyzetnek, "a szabadságot rend nélkül" követelőknek, a hazug Tisza-demagógiának, mint a "deáki tettnek", hiszen a kiegyezést, mint Arany László írásai világosan tanúsítják: az ő baráti körük időlegesnek, a nemzeti megerősödéshez elengedhetetlenül szükséges időnyerésnek tekintette. Arany László fejtegetését a hagyományos, a lelkesítő nemzeti költészet elhallgatásáról (A magyar politikai költészetről, 1873) Arany János álláspontjának is tekinthetjük. Csakhogy Arany László nem a költészet, az egész költészet elhallgatásáról beszélt; sőt, éppen ő a szatirikus, ironikus és kritikai hangnemű költészeti ágaknak fölvirágzást jósolt; esztendővel előbb pedig maga is a leghatékonyabban hozzájárult e fölvirágzáshoz (A délibábok hőse, 1872). Arany Jánosban a szatirikus véna éppen nem hiányzott, s mint ekkori kifakadásai igazolják, a hozzávaló élményanyag sem; Arisztophanész-fordítása, mondhatni, fölerősült szatirikus ösztöne s ingere szelepének, áttételes megnyilatkozásának kínálkozott. Arany hallgatása a liberális eszmevilág válságának volt következménye, s ezzel együtt: a "népnemzeti" irányzat válságáénak is. Megnyilatkozásának korábbi formáit: a műfajt, a stílust, a hangnemet, az attitűdöt tette kétségessé ez a válság. Arisztophanésze ilyen összefüggésekben válik nagyarányú kísérletté a népies stílus teherbíró képességének próbájára – kiszélesítésére és fölfrissítésére. Tudjuk, Aranynak, szemlélet és esztétika tekintetében e korszakban a fia volt legjobb értője és tanítványa. Márpedig A délibábok hőse valóban nagy változást mutat Arany János korábbi stílusához képest. De nem jelentett-e nagy változást magának az újra megszólaló Aranynak művészete is az évtized végén?

S ha Arany János, akinek műveit Gyulai ez időre már a "népnemzeti" iskola kánonjává tette, érezte és belátta a népies stílus válságát, megújulásának szükségét, mennyivel inkább érezték azt mások – a fiatalabbak! Asbóth János pl. oly világosan fejtette föl a problémát, társadalmi gyökérzetével együtt, hogy analízisének nagy része ma is helytálló. "A népies iskola – írja –, ameddig erős volt, fel tudta ölelni a népéletet gazdag erejében, színpompájában. Ma már erre nem képes. Ha megkísérlik a régi nyomokon járó routinier-k és gyönge utánzók, csak erőfeszítést látunk, nem erőt: valótlanok, affektáltak." "A mellékeset", a kivételest, a ritkát mutatja be ma a népies irány, holott egykor "az egész népéletet felkarolta". Akkor a nép problémája s az egész nemzet áthatása a nép nemzeti szellemével állt a fejlődés középpontjában, ma a városias, intellektuális polgári átalakulásé, s ez az irány ehhez a kérdéshez hozzányúlni sem képes (Irodalmi mozgalmak a kiegyezés után, 1897). A többiek, ha nem fogalmazták is meg a problémát ily élesen, szinte ugyanígy nyilatkoztak, s szinte valamennyien kísérleteztek is, egy-egy új irányt keresve. Kísérleteik jellegét pedig a liberalizmus válságához való viszonyuk határozta meg. Továbbá néhány más tényező is; mindenekelőtt nemzedéki hovatartozásuk és felkészültségük az irodalmi műveltség terén. Különösen áll ez arra a csoportra, amely az útkeresésben a legjellem-{413.}zőbbet alkotta, az epikusokra: Arany Lászlóra, Asbóth Jánosra, Toldy Istvánra, Beöthy Zsoltra, Tolnai Lajosra. S a náluk jelentéktelenebbekre, pl. Ábrányi Kornélra és Balogh Zoltánra is.

A kiegyezést követő csalódás, mondottuk, igen széleskörű, majdnem általános volt, de a vele járó válság sehol sem olyan mély, mint az imént említett nemzedéknél; a polgáriasító munka nehezét ugyanis ezeknek kellett volna vállalniok. Podgyászukban azonban nem volt más, csak a "hazafiság" egyetemes panaceája; meg persze, az erre alapozott igények sokasága, hivatalra, vezetésre, jó életre – mindenre. Hiába utasította őket az ötvenes esztendőkben Kemény a vállalkozások "comptoir"-jaiba, hiába intette őket Arany, folyóiratai glosszáiban, a hatvanas években a polgári műveltség, a szakismeretek megszerzésére – a tanulásra: nem tanultak mást, csak a hazát szeretni, hangoskodva, cifra szavakkal. Ráadásul, a magyarság nagyságának és különleges küldetésének mákonyával teltek el. Nem csoda hát, hogy utóbb tétován és tehetetlenül álltak a nem várt megpróbáltatások előtt, hogy a keserű élethangulat verte béklyóba őket.

S ezt a csüggeteg, szorongató élethangulatot, mely a hazai belső helyzet következtében alakult ki a fiatal nemzedékben, a külföldről beáramló polgári eszmei irányok: egyfelől a Vogt-Moleschott-Büchner-féle materializmus, másfelől a schopenhaueri pesszimizmus nemhogy föloldották volna, hanem még súlyosbították. Vogt, Büchner, főképp pedig Molleschott nevét ismerték nálunk már az ötvenes, hatvanas években is. De nézeteiket igazán akkor nem vették számba. A nemzeti ellenállás kötelessége, pátosza, hatékony eszmeisége semlegesítette, távol tartotta hatásukat. Most, a közömbösítő körülmények megszűnésével annál nyomasztóbban s rohamosabban hatott ez a Marx által oly hevesen bírált irányzat, amely, alapvető tévedései ellenére, bizonyos helyzetek s csoportok esetében, például az orosz forradalmi demokraták esetében ugyan kétségtelenül töltött be sugalló, előrevivő, pozitív funkciót is, melyben azonban sem a személyiségnek, sem a valódi eszmeiségnek, sem pedig az igazi történetiségnek nem jutott hely. A determinizmusnak mostantól az irodalomban egyre nagyobb szerepet játszó problémája desperáló változatokban került a filozófiai tekintetben különben is készületlen nemzedék érdeklődésének homlokterébe. Mert az a másik értelmezés-mód, amelyhez e nemzedék jutott, a Buckle-féle angol pozitivista sem volt sokkal szerencsésebb. Sőt, bizonyos tekintetben még szerencsétlenebb volt. Hogy Buckle földrajzi determinációs magyarázata, az angolszász, az indogermán elsőbbséget illetvén, az angol expanzió igazolását szolgálta, a kiváló historikus minden érdeme ellenére sem lehet tagadni. S hogy az indogermán elsőbbség effajta jogosítása nem lehetett különösebben lelkesítő, mutatja a hangsúlyozottan angol orientációjú Budapesti Szemle ideges, ingerült reagálása az indogermán civilizáció buckle-i misszióját túlságosan is komolyan vevő György Aladár történeti munkájára.

A műveltebb fiatalok, gyermekkoruk hazafias pátoszától s "nemzeti idealizmusától" megcsömörülve, eleinte csaknem kihívó, dacos elégtétellel vállalják ezt a "materializmust"; sőt, egy kis értelmiségi csoportnak, szinte egy évtizedig, tartását, küldetését határozza meg ez irány hirdetése és vállalása (György Aladár, Láng Lajos stb.). Általában azonban gyorsan felmerül az aggodalom: a személyiségnek, az eszmeiségnek nem jut szerep, létezési {414.} forma e szemlélet keretében. Egymást követik az alapvetően hibás kiindulású, meddő eszmélkedések: lehet-e még egyáltalán szó a "tudomány", a "gazdaságtan", a "számítás", a "meghatározottság" – egyszóval, a "materializmus" századában költészetről. Egyesek, pl. Závodszky (Széchy) Károly szűkebb körre, a magánélet érzelmi világára utalják, mások, például a György-testvérek a másodhegedűs szerepét szánják neki a tudomány mögött; de vannak, akik lázadoznak a "materializmus" ez állítólagos következményei ellen, pl. a Buckle-t és Büchnert fordító, Vogtot népszerűsítő, s ugyanakkor Madáchért rajongó Endrődi Sándor. Mindenesetre, nem csoda, ha a sivárság, a lapos "józanság", a távlattalanság e légkörében gyorsan tört előre Schopenhauer szelleme, filozófiája.