A regény irányzatai

A nemzedék legjobbjai tehát ez élethangulat, e tétovaság keletkezésének megrajzolását, társadalmi s egyéni lélektanának fölfejtését tekintették legfőbb feladatuknak, hogy a helyes diagnózissal segítsék a bajt legyőzni. Ez az élmény, ez a feladat pedig fejlődésrajzot követelt: regényt, méghozzá ennek a társadalomorvoslási igénynek megfelelőt. Az eseményregény, kivált a kalandregény, s ennek Jókai-féle, anekdotára építő romantikus változatai tehát kívül estek választásukon. Valamiféle Bildungsroman, nevelési regény felelt meg legjobban elgondolásaiknak; ebben végig tudták kísérni a hőst gyermekkorától személyiségének (életérzésének) kiteljesedéséig. Tehát a polgári társadalomkritikai s lélektani realista regény valaminő rokonára volt szükségük. Helyzetükhöz, műveltségükhöz is ez illett: polgári vagy polgárias magas értelmiségi, literatus környezetből indultak szinte valamennyien, apja is már szinte valamennyinek író, tollforgató ember volt (Arany János, Toldy Ferenc, Almási Balogh Pál, Beöthy Zsigmond, Asbóth Lajos stb.) – a nyugati polgári élet és művelődés meglehetős ismeretével rendelkeztek; az államigazgatás legmagasabb köreivel érintkeztek, s ideig-óráig maguk is főhivatalokban kulcsfontosságú intézményeknél szolgáltak; a kezdetleges, maroknyi magyar nagypolgárság értelmiségi, litteratus feléhez tartoztak. Ezzel a bíráló intellektuális attitűddel azonban egy olyan élményvilágot, múltat kellelt kegyetlen tárgyilagossággal megítélniük, mely egyszersmind ifjúságuk – múltjuk volt. Iróniájuk így a passzív rezisztencia világával – önnön ifjúságukkal szemben nemcsak önironikus, hanem elégikus-nosztalgikus színezetet is nyert. Fokozta ezt még az is, hogy az ítéletmondáshoz, az objektív ábrázoláshoz s az orvosló javaslat kimondásához nemcsak a föltétlenül ugyan nem szükséges, de mindenképpen hasznos távlati distancia nem állt mögöttük, hanem, ami fontosabb, a társadalomnak egy meghatározott rétege sem; – az álláspont, amelyről ítélkeztek, ábrázoltak és javasoltak, egy szinte csak fiktíven létező, polgárias-intellektuális réteg álláspontja volt. A társadalmi hitelt így művészetükben a hit, a meggyőződés személyes lírai hitele helyettesítette, pótolta.

E közös vonások mellett a rendkívül nagy egyéni stílus- és nívókülönbségeket – tehetségük különbségein kívül – szemléletük határozza meg. Mintául kínálkozó előzmény ily bonyolult s ellentmondásos élmény kifejezésére, fölfejtésére nemigen állott előttük irodalmunkban. A műfaj választásban Arany {415.} László volt a legszerencsésebb. A verses regény felelt meg leginkább élményük s attitűdjük alanyias-tárgyias, nosztalgikus-ironikus, önkifejező-ábrázoló, egyszerre belülről s kívülről szemlélő, félig múlt, félig jelen idejű lírikus-epikus, bíráló és megértő – bárhogy is nézzük: kettős jellegének. A verses regény hazai korszerűségét a kiegyezés utáni időkben mások is érezték. Gyulai évről-évre csak ígérte, de hiába, Romhányija befejezését; Vajda befejezte ugyan az Alfréd regényét, s a Találkozásokat, művei azonban csak kezdemények: részleteikben jobbak, mint egészükben. Vajda művéből az objektiváló, tárgyiasan ábrázoló, elemző igény és jelleg hiányzott, Gyulaiéból az önironikus-elégikus személyes jelenlét: a mesét egyvégtében átfűtő lírikus elem. A műfaj más, jelentéktelenebb kísérletei közül Balogh Zoltán – A délibábok hősével rokon problematikájú – Alpárija (1871), Endrődi Sándor Falusi álmok ja (1875) vagy Fejes István Egy szép asszonya (1876) pedig nem csupán szerzője szerényebb tehetségén bukott meg, hanem tisztázatlan szemléletén is. Mert Arany Lászlót tehetségén kívül éppen tisztázott, a nemesi liberálison túllépő, polgári evolucionista szemlélete s ennek hazai jövőjébe vetett hite segítette ahhoz, hogy a műfaj objektív, társadalombíráló igényének is eleget tehessen. Őt Byron, Lermontov és főképpen Puskin hatása befolyásolta, továbbá atyjának félbemaradt kísérletei, valamint a verses elbeszélésnek romantikus meg népies hagyományai. Arany László tehát nemcsak a liberális szemléletet, hanem általa a népies hagyományt is továbbfejlesztette.

Mármost ami a próza-nagyepikát illeti: Asbóth János és Beöthy Zsolt is szerencsésen választotta meg műfaját: a lírikus zöngéjű én-regényt (Beöthy tudniillik fontosabb, első regényében, a Bíró Mártonban). S ha Asbóth János Kemény társadalmi regényeihez, realisztikus kisregényeihez, illetve a német romantikusokhoz fordult, s ugyanakkor az angol regény lélektani-moralista irányához is – Beöthy Zsolt Dickensnek, a korai angol realistáknak s Jókai kisepikájának (s epizódművészetének) segítségéhez. Asbóth és Beöthy mestereiket tehát, ha nem is választották oly megfontoltan és szerencsésen, mint Arany László, rosszul sem választották. Mégis, jelentékeny tehetségük s intellektuális erőfeszítésük ellenére, műveik értéke meg sem közelíti Arany Lászlóét. Persze, Asbóth ekkor már a "haladó konzervativizmus" rögeszméjének foglya volt; ez is magyarázza, hogy felemás művet írt (Álmok álmodója, keletkezési éve: 1876, kiadása: 1878), nem realistát, mint Arany László, illetve nem olyat, amilyet ő maga szándékozott. Hősét Asbóth nem buktatta el, mint az ifjú Arany; ha az ábrázolásban érvényesítette is a társadalmi tényezők elsődleges alakító szerepét, a végmegoldásban elvont, "megőrző", "fönntartó-konzerváló" erkölcsi értékeknek juttatta azt. Beöthy művei (Bíró Márton, 1872; Kálozdy Béla, 1875) viszont csak hibátlanul rajzolt, erős atmoszférájú részletek mozaikjai maradtak, ugyancsak szemléleti okok következtében. Nemzedéke sorsáért ugyan Beöthy is a vidéki nemesség szellemét tette felelőssé, a miben, a hogyan kérdésére azonban már nem tudott, vagy nem mert felelni. Tükrözte, de nem vagy csak részlegesen magyarázta nemzedéke s rétege csüggeteg, tétova hangulatát. A Tisza Kálmán-i tábor frázis-liberalizmusát, amelyet Asbóth és Arany László oly bátran ostorozott, nem bántotta, sőt: helyenként már e műveiben is hallatott városellenes hangokat.

Asbóth és Beöthy angol, illetve német tájékozódásával szemben Toldy István regényében (Anatole, 1872) a francia elemző realizmus módszerével talál-{416.}kozunk. Doktriner liberalizmusának túlságos biztonságérzete, módszerének lombikjellege s gyökértelensége azonban meggátolta őt is a hőn óhajtott realizmus megvalósításában s a népiesség nem kevésbé óhajtott túlhaladásában. Drámáiban, főképp vígjátékaiban azonban, a magyar liberalizmus fontos problémáit feszegette, s reális, a hazai viszonyokhoz illő feleletet adott reájuk.

S hogy ez az epikai műfajválság és műfajkeresés, stílusváltás és stílusteremtés valóban a társadalompolitikai s szemléleti krízis közvetlen következménye volt, jól tanúsítja Jókai esete, Az arany ember példája. S azt is, hogy e tehetséges, műveltség s erkölcsi bátorság dolgában az irodalmi átlag fölött álló fiatalok valóban abba az irányba tapogatództak, melybe az adott körülmények között keresni lehetett a továbbhaladást, a megoldást vagy legalább egy ösvényét a továbbhaladásnak, egy részét a megoldásnak. Eszközeit és céljait vizsgálva, meglepően közel kerül ez a regény a fiatalok műveihez. Jókai életművében a Csataképekkel meg a Bujdosó naplójával rokon ez a regény, illetőleg a regény lényegi része, a "Senki szigete". Melankólia, nosztalgia, zeneiség, idill és irónia, líraiság és személyes jelenlét, látomásszerűség és kijelentő expresszivitás jellemzi azokat is, ezt is. De itt az életérzés kifejezésének vágyával egyenrangú a meggyőződésnek a közléséé. Bármily különös és paradox: a szembenézés vágya Jókainak kevés művében volt oly őszinte, erőteljes és mély, mint ebben. S a lélektani elemzésnek igénye, a jellem, a személyiség alapos rajzának igénye is alig erősebb Jókai művészetében másutt, mint e romantikus regényében. S ez igény következtében egy személyes hitelű, lírai hangvételű Bildungsroman-féle születik, ötvöződve a társadalomkritika és tárvsadalmi tanácsadás naiv-polgári műfajával, a robinzonáddal. Osztályával, osztálya-kormányozta társadalmával szemben Jókai sohasem igyekezett ily erős distanciát teremteni, s annak eszményei helyett olyféle más eszményeket mulatni föl. S nem is sok olyan van művei között, melyben ennyi gondolkozásra, állásfoglalásra mozdító esztétikai energia volna, mint ebben. S mivel számára, alanyi s tárgyi körülményei következtében, olyféle más (jórészt ugyan csak virtuálisan létező) osztálypozíciók sem adódtak, mint Arany László vagy Toldy István számára, egy "társadalmon kívüli", egy "társadalom előtti" pozícióról mondotta el bár keserű, de naiv kritikáját, mutatta föl bár humánus, ám gyermeki, rousseau-ianus eszményeit. A pénz, a tőkésedés fogalmától elválaszthatatlan liberális eszmevilág és távlatok iránti szkepszis, a szabadelvű érzület és biztonságérzet válsága mindenesetre, Jókai művészetében sehol sem mutatkozott meg intenzívebben s hitelesebben, mint e sokféle elemet ötvöző regényben.

S ha mélyére nézünk, az ifjú Tolnai pályakezdő regényében, Az urakban is könnyű meglátni a liberális eszmevilág meg a műfajkeresés, a stílusváltás válságból keletkezett s az előbbiekével rokon jegyeket. Tolnai kétségtelenül beváltatlanul hagyta azokat a reményeket, melyeket éppen e regénye alapján lehetett tehetségéhez fűzni. A báróné ténsasszony bizonyosan érettebb alkotás, mint ez. Mégis, a műfaj-újulás jegyei abban nem játszanak oly fontos szerepet, mint ez első regényében. Tolnai igazában csak a perifériáján állt a nemesi-polgári liberális szemléletnek és műveltségnek. A válságot nem is belülről látta s élte át. Azt látta meg elsősorban, hogy a magában is bomló liberális polgári erkölcsiség miképp korrumpálja a vele kapcsolatba kerülő népi rétegek morális érzékét, {417.} értékrendjét, életfelfogását. Az ő műveiből hiányzik tehát az önironikus líra, a nosztalgikus elégia, a belső fájdalmú pátosz. A morális miliő elemzésére, az egyéniség fejlődésének morális hangsúlyú, szatirikus árnyalású rajzára késztette s képesítette őt ez a nemesi-polgári liberális szemléleten majdnem kívülálló, annak szélén álló pozíciója. Nemcsak Thakeray-re s az angolokra visszamutató vonások ezek, hanem Szaltikov-Scsedrinre s Auerbachra átmutatók is; azaz újak és korszerűek, és nem is csak nálunk. A Tisza Kálmán-i stabilizáció – mivel ő a Tisza Kálmán-i "nemzeti egységen" majdnem kívül állott, az ő bírálatát, szatíráját nem hallgattatta el, de e pozíciójától, illetőleg e pozíciója társadalmi jellegétől s annak tudatosításától úgyszólván megfosztotta: az az értelmiségi kispolgárság, melynek szemlélete, morálja oldaláról bírált, rohamosan hasonult a Tisza-féle szellemhez, szemlélethez. Ezért érezzük későbbi műveit inkább csak elvont morális indulatok lecsapódásainak, kitöréseinek: morális-szatirikus helyzetképek és torzképek gyűjteményének.

A fiatal nemzedék az epikát, amely Kemény és Eötvös elhallgatása óta Jókai népies, romantikus irányának egyeduralma alatt állt, az európai elbeszélő irodalom szintjére igyekezett emelni, hogy az elődökhöz képest reálisabb értékű feleletet adhasson a korszak fő kérdéseire. S amint e nemzedék szemléletét, problémalátását elsősorban a francia s az angol pozitivizmus gondolkodói befolyásolták: stílustörekvésüket a pozitivizmus irodalmi megfelelője, a lélektani elemző realizmus. Az elbeszélés problémavilága gondolatibb, modora intellektuálisabb, módszere pedig elemzőbb lett művészetükben, mint volt annak előtte, másokéban. Így sok tekintetben, főként a módszer, a hangoltság, az attitűd tekintetében A vén színésznek s az Egy régi udvarház utolsó gazdájának sajnálatosan folyvást megszakadó s halványuló vonalába estek, mint ahogy abba estek, minden látszólagos s valóságos ellentmondás ellenére, az ifjú Zilahy Károly epikus kísérletei is.

Kísérleteikben alighanem magasabb, korszerűbb, európaibb, polgáribb igény nyilvánult, mint a következő évtizedben uralomra jutott Mikszáth-féle anekdotizmusban, ha tehetségük, művészetük szintje, többségük esetében, nem fogható is Mikszáthéhoz. Az ő csődjük, torzóként maradásuk bizonyít éppen Mikszáth mellett: azt az utat, esztétikai, epikai lehetőséget választotta, amely az adott körülmények között leginkább járható, leginkább realizálható volt. Ő így hatalmas életművet alkotott; e nemzedék munkássága pedig csupán kezdemény, alig beváltott ígéret maradt; a Tisza Kálmán-i éra stabilizálódása után egyikük sem írt többé említésreméltó regényt, elbeszélést, szépirodalmi művet. Arany László azt fejtegette, hogy a "nemzeti kiegyezkedés" után elhallgat a nemzeti költészet, s megszólal a szatirikus, a belső-kritikai. Csakhogy 1875 társadalmi kiegyezkedés volt – a szatirikus, a kritikai hangot ezért nem ütötték meg többé. Összefogni a "nemzeti ügy", a magyar hegemónia érdekében: ez a vállalás minden mást feledtetett velük. Később ezért értettek egyet mind a négyen a liberalizmus megtagadásával, a nacionalizmus nevében – sőt: ezért értettek egyet valamennyien a nemzetiségek elnyomásával is. A valódi, vagy az aránylag még progresszív liberalizmus talaja így csúszott ki lábuk alól, ekképpen kerültek Tisza Kálmánékkal egysorba forma szerint is s olyannyira, hogy közülük többen, például Arany László és Asbóth, funkciót, képviselői mandátumot is vállaltak az egykor oly hevesen bírált Tisza pártjában.