A kritika irányzatai

Ez évtized egyrészt korszaklezáró, másrészt az új törekvések kibontakozását érlelő, felkészülő jellegét, krízises lelkületét az epika mellett az esztétikai és kritikai irodalom mutatja legjobban. De csak egy-két esetben hozzá hasonló mélységben is. Művelőinek szinte mindegyike egy-egy külön árnyalatot képviselt, s iskoláról csak Gyulaival s követőivel kapcsolatban szólhatunk. Ezeket az árnyalatokat is az minősíti: miként foglaltak állást realizálóik a liberalizmus s a népiesség közös válságával – illetve az egykorú európai gondolkodás ikerproblémájával, a társadalmi kérdéssel és a materializmus problémájával szemben.

Az eszmei frontok még nem alakultak ki; az irodalmi közélet legfőbb ellentétei ezek voltak: Gyulai és tábora állt az egyik oldalon, ellenzőié pedig a másikon. Mint ahogy föl is vonult a Figyelő első évfolyamában minden számba vehető elégedetlen. Csakhogy az ily módon egymás mellé kerülők általában nem tartoznak egyazon táborba; a napi pártpolitika (s irodalompolitika) nem szolgálhat csoportosítási alapul. Arany László például senkiről sem írt indulatosabban, mint éppen Asbóthról, s éppen ennek pártpolitikai tevékenysége miatt, pedig kritikai elveik nem álltak távol egymástól: Ábrányi Kornél viszont valósággal utánozta, lemásolta Asbóth politikai röpiratait, pedig esztétikai eszményeik, eszméik tekintetében egymástól meglehetősen messze álltak.

Gyulai Pál 1873-ban vette át Csengery Antaltól a Budapesti Szemle szerkesztését. A lap társadalmi-politikai irányvonala a korábbihoz képest nem változott, az irodalom azonban nagyobb súlyt kapott benne, mint eddig. Ez a változatlan társadalmi-politikai irányvonal a polgáriasító nemesi liberalizmus védelmét szolgálta. Darwintól Bluntschliig, Stuart Milltől Marxig, Liebigtől Lassalle-ig jelen s a félmúlt minden jelentékeny szellemi jelenségéről, irányáról igyekezett tájékoztatni s eligazítani olvasóit a folyóirat.

{429.} A Szemle irányát, feladatvállalását és eljárásmódját jól megvilágítja a következő példa: elhangzott Pauler Gyula híres, a pozitivizmus magyar programnyilatkozataként emlegetett székfoglalója: A pozitivizmus hatásáról a történetírásra (1871), s ezt hamarosan követte Salamon Ferenc állásfoglalása (A történelmi vizsgálatról, 1873). Ebből az állásfoglalásból s a lap egyéb cikkeiből is az tűnik ki, hogy a Szemle általános felfogása a pozitivizmus előtti, főképp pedig a Taine és a Buckle, sőt a Stuart Mill előtti polgári liberális tudományossághoz kapcsolódott. Ahhoz a herderi eszmevilágból származott történeti idealizmushoz, melynek középpontja és kerete a nemzetfejlődés, a nemzetfönntartás és fölvirágoztatás erkölcsi színezetű kategóriája volt, s amely ennek a kategóriának látószögéből tekintette át s ítélte meg; a társadalmi és szellemi fejlődés tényeit. Macaulay volt e szellemiségnek Európa-szerte ismert, nálunk, Csengeryék körében, pedig különösen tisztelt népszerűsítője. A pozitivizmusból tehát csak azt asszimilálta a Szemle köre, amit ennek a fejlődéseszménynek, ennek a szellemiségnek szolgálatába tudott állítani; főképp tehát: a kutatómódszert és a ténytisztelet realizmusát. Általában azonban, különösen a Comte-utáni pozitivista fejleményeket, értelmezésmódokat nagyon is materialisztikusoknak és túlságosan is társadalmi-haszonelvi jellegűeknek vélte a nemzeti-erkölcsi eszmék és eszmények elsőbbségéhez képest. A természet- és társadalomtudományok közé a Szemle például sohasem tett volna egyenlőségjelet, mint tett korábban Riedl Szende, most pedig Pauler, György Aladár és – főképp a Figyelőben – sokan mások.

A Szemle irodalmi irányvonalát Gyulai határozta meg. Verset a lapba vagy maga írt, vagy Arany baráti körétől kapott; mástól alig; s ha ők nem adtak, inkább fordításokat közölt, Tennysontól, Longfellow-tól, Byrontól, Burnstől, Lermontovtól, Puskintól, Heinétől stb. Az elbeszélések terén még inkább dominált a fordítás. A fiatal Riedl Frigyes heves Szemle-ellenes támadásának egyik sarkpontja, 1876-ban, éppen az volt, hogy alig közölt e lap mást, mint a Nagy Péter által fordított, Dickens és Eliot iskolájából való angol novellákat. Vagyis a tudományos rész frissebb, érdekesebb, korszerűbb, szélesebb látókörű volt, mint az irodalmi. Az a még mindig olvasó és tanulni, befogadni tudó Csengery szellemét lehelte, emez a végképp a maga világába záruló, olvasni ugyan még olvasó, de már csak ítélkező Gyulaiét. Igaz, a kritikai rovat élénkebb volt, legalább is anyagában, mint a szorosabban vett szépirodalmi, ha szemléletében nem is frissebb. Mindenesetre, szinte minden jelentősebb hazai művel és íróval kapcsolatban állást foglalt. Kritikái azonban nagyrészt már csak a maga "népnemzeti", műfajközpontú normáihoz való hozzámérésre terjedtek ki. A bírált művek gyengéit rendszerint így is tévedhetetlen biztonsággal mutatta, mintegy szöges ellentétben azzal, hogy a művek irányát már nem vette igazán boncolás alá. Ha az nem egyezett az ő felfogásával, elutasította, de létrejöttéről, jogosultságáról elemző vitába már csak elvétve bocsátkozott. Annyira véglegesnek, biztosnak hitte a magáét. Torkos László és Benedek Aladár verseit például egyaránt elutasította, tehetségtelenségük miatt mindkettőjükét; de míg az előbbinek irányát helyeselte, az utóbbiét elvetette, anélkül hogy állásfoglalásának kellő magyarázatát adta volna. Kritikusi gyakorlata hovatovább arra szorítkozott, hogy a neki nem tetsző újabb irányokat és törekvéseket az őket képviselő művek gyengéinek fölsorolásával vélte elintézhetni; erre Toldy István regényéről írt {430.} bírálata lehet a példa; másrészt meg szokásává lett az is, hogy a vele szemben álló írók munkásságáról azok gyengébb műveinek megjelentekor adott számot (Vajda: Alfréd regénye; Jókai: És mégis mozog a föld stb.). Gyulai nem tört egyeduralomra, afféle irodalmi diktatúrára, senki sem hangoztatta annyit ez évtizedben az elvszerű irodalmi "pártok" szükségességét és hasznát, mint ő. Őmaga azonban már fáradt volt az ilyen elvi "pártharcokhoz". S ami nála nem kevésbé fontos: nem álltak mögötte nagy művészek, nem voltak eszme-sugallói, mint voltak egykor Arany és Kemény.

Ha azonban a liberális eszmék világát és a "népnemzeti" iskola eredményeit retrográd irányból fenyegette veszély, Gyulai nemcsak bátran, de még kitűnően is forgatta kritikusi fegyvereit. Az ortológusokkal való harca meggyőzően igazolja ezt. Az ortológus mozgalom az évtized irodalmi alapproblémáját, a népiesség további sorsát illetőleg rendkívül fontos szerepet játszott. Ez a mozgalom valósággal átvállalta a kialakulatlan és fluktuáló – a "hiányzó" irodalmi élet közönségnevelő és mozgósító szerepét, főképp az évtized második felében. Az 1872-ben alapított Magyar Nyelvőrnél nem volt ez időben olvasottabb és népszerűbb lap az értelmiség, különösen a tanárság körében. A maga határozott álláspontjával és magabiztos munkatársi gárdájával mintegy elébe került a népiesség kérdésében a még csak tapogatódzó, egyéni kezdeményezéseknél tovább alig jutó irodalomnak. A szóban forgó munkatársak magabiztonságukat, s vele befolyásukat, annak köszönhették, hogy a legmodernebb szaktudományosság, az indogermanisztika s a pozitivizmus módszereit vélték birtokuknak.

Programjukat tulajdonképpen még Riedl Szende adta meg utolsó cikkeiben, melyekben egyenlőségjelet tett a természet- és a nyelvtudomány közé, illetve a nyelv organikus önfejlődésének tételét mondta ki (például Emlékbeszéd Schleicher Ágost, külső tag felett, Ért NySzéptud III. köt., 1872-73. évf., 7. közl.). Részletesen, az irodalomtörténetre vonatkozóan azonban nem fejtette ki tételét. Az utódok viszont úgy vélték, hogy a nyelv organikus önfejlődésének biztosítéka, intellektuális önkényességtől ment háborítatlansága egyedül a falun, a paraszti beszédben lelhető föl. Munkásságukat fontos szükséglet hívta életre: a rohamosan változó életformák között, az asszimilálódás és a városiasodás légkörében a nyelvérzék valóban meggyengült, a nyelvromlás veszedelmesen nagy méreteket öltött. Fokozta ezt az erős osztrák gazdasági befolyás, a Bach-korszak igazgatási öröksége s nem utolsósorban a német nyelvű közös hadsereg ténye, jelenléte, Ők azután a gyógyítás eszközeként a Kazinczy előtti, a polgárosodás előtti korszak nyelvállapotához való visszatérést és a parasztság nyelvének mércéül való elfogadását ajánlották, erőltették. Ennek nyelvében, gondolkodásmódjában látták az igazi népiesség ismérvét. Így aztán, a népszínmű mellett senki nem tett annyit a népiesség eredeti tartalmainak kilúgozására, a népiesség formai kérdéssé szűkítésére, polgárias-városias irányú átalakulásának megakadályozására, mint Szarvas Gábor. És senki annyit a jogtörténeti iskola reakciós népszemléletének a polgári értelmiségben való meggyökereztetésére, – mint a Nyelvőr vezető munkatársai. Volf György például nemcsak a városi, művelt literátus réteg nyelvérzékének megbízhatóságát, tanúságtevő értékét tagadta, hanem még a falusi mesteremberekét is. Az "autochton", a "gyökeres", "a hamisítatlan magyar gondolkodás" azonosságát az idegen, főképp pedig a városi hatástól {431.} ment paraszti gondolkodással: ez az iskola tette közhitté. Tagjai értelmiségi kispolgárok voltak és tetemes hányadukban frissen asszimiláltak is. Példájuk jól mutatja, hogy a reorganizálódó nemesi hatalom légkörében s e történelemszemlélet jegyében ez a réteg miképp lett szövetségese és – szándékán kívül is, mert szándékaik jóhiszeműségéhez, sőt "liberális", "polgáriasító" célzatához sem férhet a kétség – kiszolgálója a dzsentri provincializmusának és sovinizmusának. Aztán ez az iskola tanúskodik arról is, amit Beöthyvel kapcsolatban ugyancsak láttunk, hogy tudniillik a modern tudományosság módszerei, igazságai miképp váltak a retográd törekvések eszközeivé. (Munkásságuk, tevékenységük értékes és hasznos eredményeit, természetesen, nem lehet, nem szabad tagadnunk. Igaz, ezek mintegy elveik ellenére, semmint következtében születtek. Ezeknek az eredményeknek lényege abban állt, hogy csatározásaik, éles vitáik nyomán a városi köznyelv s nem utolsósorban a sajtó nyelve vissza kényszerült a nyelvfejlődésnek mostantól fogva immár központjához és normájához, az irodalom nyelvéhez, s a művelt rétegekben tudatosult az irodalmi nyelv jelentősége és mérce volta.

Az ortológusok ellen harcolva Gyulai egyvonalban állt mindazokkal, akik a magyar művelődés és irodalom polgári átalakulásáért küzdöttek. Ámde az mégis jellemző, hogy mennyivel másképp: "modernebbül", "polgáriasabban" érvelt ellenük Arany László. Mert bár Arany László jobbkeze, rendszeres munkatársa, cikkírója volt Gyulainak, kritikáikban erősen különböztek egymástól. E különbségek sorában a legfontosabb az, hogy az ifjú Arany egyszerre volt tanítványa a polgáriasító nemesi liberalizmusnak, Csengerynek – s a nyugati pozitivizmusnak, Taine-nek, s méginkább Spencernek, illetve Stuart Millnek. Történet- és társadalomszemléletében sokkal erősebb volt a társadalmias meg ökonómiai: a "materialisztikus" elem, mint a régi liberálisokéban: akár Gyulaiéban, akár mesteréében, Csengeryében is.

Arany László, mint éppen Szarvasék irányzatának bírálatában is, nem a régi liberálisok nevében, hanem a maga polgárias-városias, a pozitivizmustól már erősen érintett nemzedékének nevében szólt. A történelemformáló, erkölcsi jellegű, nemzeti eszmék és eszmények mellett elemzéseiben, értékeléseiben Arany László éberen ügyelt a művek, a művelődési jelenségek genezisét tevő társadalmi, gazdasági, anyagi tényezők, körülmények szerepére. Az előbbieket az utóbbiakkal összefüggésben látta, s így nemcsak egy rugalmasabb, reálisabb, történetibb stílus- és műfajszemlélethez jutott el, hanem annak világos fölismeréséhez is, hogy a jövőben a nemzeti kérdések helyét az irodalomban egyre inkább a társadalmiak foglalják el, s hogy ez utóbbiak elsőbbséget kapnak az előbbiekkel szemben, s maguk alá rendelik azokat. Bírálatainak tárgyát azonban inkább az irodalom határterületén álló könyvek szolgáltatták, mint a valódi szépirodalmiak. Így példája csak hellyel-közzel hatott; éppoly kevéssé, mint a kritikában legközelebbi rokonáé, verses regényének legértőbb méltatójáé, Asbóth Jánosé, aki pedig e sajátságokat talán még határozottabban, tudatosabban és egyértelműbben tette bírálói, értekezői munkásságának alapjává.

Asbóth e periódusnak legjobb képességű kritikusa volt, s minden bizonnyal a Gyulai és Péterfy közti szakasznak – Arany László mellett – legtehetségesebb értekezője.

De nem tartozott semmiféle irodalmi csoporthoz. Kritikáinak többsége, {432.} nem is irodalmi, hanem politikai lapokban jelent meg. Politikai szereplésének, felfogásának, fordulatainak extravaganciája eltakarta benne – még az írók előtt is – a rendkívül következetes irodalomkritikust. Asbóth a liberalizmus válságát a konzervativizmus segítségével óhajtotta megoldani és Sennyey ideológusának szegődött ez évtizedben. Persze, meglehetősen mást értett ő és mást Sennyey a konzervativizmuson. Sennyey szükségesnek is tartotta, hogy nyilvánosan elhatárolja magát publicistája elképzeléseitől. Asbóth előtt bizonyos angol jellegű, kétpárti politikai berendezkedés példája lebegett, amelyben a konzervativizmus egy tulajdonképpen liberális világ foglalatába illeszkedik, egy ilyennek talaján épül föl. Műveltsége mélyebb, korszerűbb és polgáribb volt majdnem valamennyi nemzedéktársáénál. Ebben is Arany Lászlóhoz állt közel.

Asbóth – a magas, a taine-i, a milli pozitivista tudományosság társadalmias, "szociologikus" és "materialisztikus" eszméinek, módszereinek birtokában – csaknem egészen megszabadult a normatív szemlélet ama fajtájától, mely példaképekhez, irányzatokhoz méri a művet. Megszabadult tehát a "nemzeti klasszicizmus", főképp Gyulai műfajfelfogásától is, melyben nagy hajlandóság rejlett a műfaji törvények abszolutizálására. Az ő normája az volt, vajon kifejezte-e a szerző a maga korát, mint ahogy kifejezték a korábbi nemzedékek és irányzatok nagyjai a magukét. A műfaj tekintetében azt vizsgálta, vajon az író a készen kapott műfajt hozzá tudta-e idomítani a maga korának kifejezendő valóságához? Funkcióik betöltése szerint mérte a műveket; s a művek és irányok napi meg távlati funkciójának dialektikáját többnyire kitűnően megtalálta. Ennek a funkciós szemléletnek alapján becsülte nagyra Petőfit is, meg Aranyt is, s hirdette ugyanakkor, hogy a népiesség kora lejárt, s egy intellektuális polgári, városi irodalomnak kell ezt fölváltania. Sőt, Asbóth még ennél is tovább ment. A párizsi kommün történeti ténye és jelentősége ugyanis alig befolyásolt valakit e korban oly erősen és állandó jelleggel, mint őt. A korszak ellentmondásos jellegét mi sem mutatja jobban, mint hogy Asbóth, a konzervatív politikus mondta ki kortársai között szinte először meggyőzően a proletár-téma hamaros jelentkezését, jogát és diadalát az irodalomban. Igaz, a konzervatívok, Európa-szerte jobban figyeltek e problémára, mint az átlag liberálisok, de többnyire mindenütt csak azért, hogy taktikai fegyvernek használják föl. Elég nálunk az Apponyi-féle vagy későbbi, néppárti szociális demagógiára utalni. A politikus Asbóthból, kétségkívül, nem hiányzott e taktikázó törekvés sem. Nagyobb igényű elvi írásai azonban meggyőznek, hogy többről volt szó nála, mint taktikáról; mélyen küszködött e problémával s humánus indítékok vezették. S az is igaz, hogy rajta kívül hangoztatták mások is e probléma fontosságát, például György Aladár, csakhogy objektíve nem nagy meggyőző erővel, zavaros történelmi szemlélet alapján. Mintegy György Aladár módján, aki például Szent István királyt – más összefüggésben – jelentéktelen figurának, tevékenységét károsnak, kétes értékűnek mondotta.

A zavar és ellentmondás, persze, Asbóth esztétikai elvrendszeréből sem hiányzott, Jóllehet történetszemlélete evolucionistán optimista volt s egyetemes fejlődéstörvények föltételezésén nyugodott, hasonlóan Erdélyiéhez és Péterfyéhez: mesterének mégis Keményt vallotta, s annyiban nem jogtalanul, hogy szemléletének egyik alapelvéül ő is a nemzet-karakterológiával s a jog-{433.}történeti iskoláéval rokon elveket fogadott el. Ennek révén aztán nagy szolgálatot tett a reakciós irodalomszemléletnek és a normatív kritikának is: hírhedt Három nemzedékében például azt bizonyította, hogy a nemzeti karakter eladdig legteljesebben Aranyban s Deákban testesült meg, teljesebben, mint Kossuthban és Petőfiben. Igaz, a még teljesebbé válás jövőbeli lehetőségét ő nem zárta ki. Ám így is, miközben harcolt Gyulai s a hivatalos irodalmi felfogás, az önnön hitelét Arannyal biztosító Akadémia ellen, akarta, nem akarta, erősítette is azt. Mint ahogy a politikában is úgy kívánt reformálni, hogy közben a reakció szélső jobboldalát látta el érvekkel a régi liberálisok ellen.

Asbóth liberális demokrataként tért haza az emigrációból, s itthon, kezdetben, Pulszky fiainak köréhez tartozott; ahhoz a körhöz, melyben egy magas műveltségű, európai szintű polgári réteg s egy racionalista, polgári intellektualizmus ígérete volt meg. Kritikai munkásságában tulajdonképpen ezt a polgári kezdeményt folytatta; a korszak nyugati, polgári irodalmi és kritikai szemléletét mindenesetre neki sikerült leginkább a hazai viszonyokhoz idomítania. Konzervatív pártpolitikai tevékenysége azonban lehetetlenné tette, hogy munkásságának gyümölcsei kellőképp beérjenek. Pedig egy hozzá hasonló, a külföldi hatásokat a hazai hagyománnyal és viszonyokkal egybeötvöző, a napi küzdelmeken túl tekintő egyéniség sokat használhatott volna ekkor, hiszen a tetterős polgárság dinamikája az irodalmi közéletből éppúgy hiányzott, mint a valódi polgári hagyomány ösztönzőereje is.

Az ilyen eligazítás, meg egy ilyen összefogó egyéniség hiányának súlyos következményei sehol sem mutatkoztak meg oly világosan, mint abban a csoportban, amelyik a Figyelő köré tömörült. Ez a lap a fiatal nemzedék összegyűjtő orgánumául indult, de hivatását nem tudta betölteni. Rendkívül gazdag, ám felettébb vegyes tartalmú első féléve után, csak egy maroknyi, a nyugati lapokból táplálkozó, kissé filozopter jellegű és kevés realitásérzékkel rendelkező kispolgár-értelmiségi maradt körülötte. Mindenesetre, a Figyelőhöz képest, az egykorú folyóiratok közül egyik sem mutatja tanulságosabban, hogy ez években egymás hegyén-hátán törtek be hozzánk a régi és új külföldi irányzatok. Az első évfolyamban például olyan régies, tudóskodó fejtegetés jelenik meg a világfájdalom és a pesszimizmus kérdéséről, melyben még Schopenhauer neve sem fordul elő, a következőkben meg már Nietzschének A tragédia születése című művét magasztaló s Korszerűtlen elmélkedéseit ismertető s dicsérő tanulmányokkal is találkozunk. A Figyelőben felhalmozott hatalmas gondolatkincs azonban, az említett eligazítás s a tisztázott és reális társadalmi célok hiánya miatt, nagyrészt hatástalan nyersanyag, írott malaszt maradt. A csoport lelkének, György Aladárnak értékes eredményekre alig vezető küszködése ezzel a heterogén gondolatkinccsel nemcsak jellemző: már-már riasztó is. György külföldön tanult, friss és valóban széles műveltséget szerzett; a marxizmusról és a kultúrtörténeti iskoláról éppúgy sokat tudott, mint Buckle-ról, Millről vagy Draper s az amerikai liberális történészek klíma-elméletéről. S megvolt benne az eszmehirdetéssel járó áldozatvállalás elszánása, hősiessége is. Szemléletét azonban még csak eklekticizmusnak is alig lehet nevezni. Buckle volt a vezércsillaga, de a "darwini" elmélettel, az erősebb fajok győzelmének tanával, az indogermán civilizáció elsőbbségének tételével egyesítette az ő elméletét, s vegyített bele a marxizmus osztályharcelméletéből is valamit. Ugyanakkor hirdette a kozmopolitizmust, hangoztatta {434.} a szellemi arisztokrácia szükségét, és heves antihegelianizmusáról is tanúságot tett. Szép, okos, tiszta pátoszú programcikket ugyan többet is írt, például arról, hogy mennyire szükséges irodalmunk megújhodásához a demokrácia, de amidőn eszméit kritikákban kellett volna realizálnia, lapjával, a Figyelővel együtt lényegében csődöt mondott. A lap ócsárlásainak egyik fő célpontja például A délibábok hőse volt, Toldy István Kornéliáját meg rendőrileg óhajtotta betiltatni. Ami pedig a Figyelő munkatársait illeti: ezek hatástalanságukat és elszigeteltségüket hajlamosak voltak valami kihívó pózzal és nagyzolással kiegyenlíteni, túlkiáltani: úgy szóltak, viselkedtek, mint a nyugati gondolkodás fölkentjei, egyedüli közvetítői és letéteményesei. Verbalizmusuk szinte Ábrányiékkal teszi őket rokonná.

A lapot Abafi-Aigner Lajos irodalomrajongó áldozatossága tartotta fönn, több mint félévtizedig; munkatársainak többségét pedig az Akadémia-ellenesség: a Gyulai-ellenesség tartotta össze. Irodalomközéleti szempontok fölé, egységes, tisztázott elvi polgári ellenzékiségig alig emelkedett a lap.

Jellemző e tekintetben például az, hogy a Figyelő cikkírói Jókait, mert szemben állt Gyulaival, egyre és többnyire fenntartások nélkül ünnepelték, vagy például az, hogy Rákosi Jenőt meg akkor üdvözölték lelkesen, midőn a népszínműírásra tért át.

Helyet kapott a Figyelőben állandó jelleggel a György Aladár- s Láng Lajos-féle materialisztikus, pozitivista irány mellett két nem nagyon jelentős, de nagyon jellemző idealista tendencia is. Az egyiket leginkább Névy László nevével és tevékenységével jelölhetnénk. A korszak német epigon-esztétikájának, katedra-bölcseletének testvére, követője, visszhangja volt ez. Névy egy sereg könyvet, tanulmányt bocsátott közre a hagyományos, rendszeres, iskolás esztétika szokásos témáiról. Mérhetetlen mennyiségű idézet, hivatkozás, név található bennük s a legkülönfélébb irányzatok képviselőitől. Eklektikus irányzat ez, a szó legszorosabb s legsivárabb értelmében. Schopenhauer Schillerrel, Gottschall Goethevel, Kant Carrière-rel ugyanabban a bekezdésben is kitűnően megfér benne. Lenyűgöző vagy inkább elijesztő volna ez az olvasottság, ha nem tudnánk, hogy ezek az idézetek rendszerint nem az eredeti művekből kerültek Névyhez, hanem e katedraesztétika más képviselőitől. E tanulmányok tudóssága, járatossága az esztétikai szakirodalomban így is nagy; csak gondolatszegénységük s az irodalmi műveket illető élményhiányuk nagyobb. Jellemzi őket az idegen gondolatok (főképp tételek) fontoskodó kombinálgatása, fárasztó, olvashatatlan összefércelése a formális logika vagy éppen csak a verbális asszociáció fonalával. Lényegében az újkantiánus esztétika egy primitív válfaja, rokona ez, amely az erkölcsi nevelést, az erkölcsi nemesedést szolgáló eszményítést kéri számon az irodalomtól, a klasszicizmus eszmeivé szublimált és sterilizált művei, figurái, alkotói nevében. A realizmusban az irodalom végveszedelmét, a művészet hivatásának megtagadását látta ez a felfogás. A Figyelő pozitivista szárnyával, természetesen, összehangolhatatlan volt e felfogás, s Láng Lajos keményen neki is támadt Névy egyik művének (A komédia elmélete, 1872).

Valami mégis összekötötte őket: az elméletiség s a külföldi szakirodalom ismeretének, honosításának igénye. S éppen ez az igény, annak ellenére, hogy többnyire taszító, tudóskodó formában jelent meg, kölcsönzött mégis bizonyos szerepet, jelentőséget ezeknek a tanulmányoknak; a bennük fölhalmozott {435.} idegen gondolatok, tételek, problémák, utalások – függetlenül e tanulmányok egészétől – ösztönzést és indítást adtak, mintegy tájékoztató bibliográfiául szolgáltak.

A másik kritikai kezdemény, a látszat ellenére, közelebb állt a pozitivizmushoz: Endrődi Sándor egymást sűrűn követő kritikái, kritikai-esztétikai eszmefuttatásai reá a legjellemzőbbek. Tulajdonképpen az impresszionista kritika és esztétika hazai előhangjai ezek. Endrődi a művet s a problémákat az élvező, az eszmélkedő olvasó, a mesterség szabályait jól ismerő és féltő stiliszta magatartásával közelíti meg. Minden mű tartalmát, minden problémamegoldás lehetőségét elfogadja, tudomásul veszi, szemléleti fönntartások nélkül, ha az alkotó, a javasló – képessége és stílusművészete eredményeként – meggyőzően, élményt adóan tudja közvetíteni. Reviczkyn, Justhon, Riedlen, Ignotuson, a a Nyugat impresszionista értekezőin keresztül áramlott tovább ez az irány, s alighanem Kosztolányi írásaiban érte el legkiteljesültebb s legművészibb formáját. Endrődi, mint később az említettek is, szívesen folyamodik ugyan alkalomadtán egy-egy tételnek, valamely elmélet egy-egy elemének segítségéhez is, anélkül azonban, hogy alkalmazásuk logikai-szemléleti követelményeihez és következményeihez a továbbiakban tartaná magát. Rokonszenve, igaz, mindenekelőtt a nosztalgikus, a "humoros", a pesszimista, az idilli, a romantikus művekhez vonja; ebben, részben, megint csak Reviczkynek, a tanulmányíró Reviczkynek útegyengetője. Kritikai törekvéseinek Reviczkyéihez hasonló volt a szerepük is: az egyéniség, az elégedetlenség, a fájdalom, az álmok jogáért szállt síkra ő is, a "népnemzeti" esztétika harmónia-követelményével s a vulgáris materializmus sivárságával szemben; helyzetének megfelelően, persze, nagyon is tisztázatlan, konfúzus, gyakran retrográd s mindig önellentmondásos érvek vértezetében.

A korszak kritikusai közül egyedül Beöthy Zsolt mögött állt vagy állhatott volna számottevő közönség. Beöthy lapja, az Athenaeum mégsem vált népszerűvé; kétéves fönnállása után, 1874-ben meg is szűnt. Színtelen volt, szerzői gárdája pedig szűkkörű és ráadásul írásmodor, stílus tekintetében jellegtelen. A fiatal Beöthy cikkei sem emelték színvonalát, modor tekintetében általában ezek is határozatlan karakterű, vegyes értékű írások voltak még s esztétikai szemlélet, ideológia tekintetében is még erősen tapogatódzók. Beöthy különben ekkor még ellenzékinek számított: ellenzékisége Tiszáékéhoz volt hasonló. Csakhogy Beöthy eleve tartózkodott emezek demagógiájától, s eleitől fogva a "nemzeti egység" politikáját hirdette. Persze, nehéz is lett volna elvi támadásokat kezdenie Gyulai esztétikája ellen, hisz azzal egyetértett. Ezért elégedett meg az olyan támadásokkal, melyekre alkalmul pl. egy-egy pályadíj kiosztása szolgált, ám ilyenkor sem magát Gyulait, hanem annak egy-egy hívét vette célba (pl. Arany Lászlót), részint azért is, mert kialakult szemlélettel még nem rendelkezett. Néhány alapelvével és törekvésével volt csak tisztában. A nemzeti egység tétele volt az egyik, – a sérelmét megtorló Világrend fogalma egy másik, – a műfajtörvények állandóságáé egy harmadik, – a nemzetkarakterológiáé egy negyedik. Iránya azonban már világosan kirajzolódott ekkor is: ez ellentétes volt Arany Lászlóéval és Asbóthéval. Emezek a pozitivizmus eredményeivel gazdagították a nemzeti-erkölcsi alapozású nemesi liberalizmust, súlypontját a nemzetiről a társadalmi irányába mozdították el, s a művek genezisének elemzésekor "materialisztikus" szempontokra is ügyeltek. Beöthy {436.} viszont, mint láttuk már, nemcsak a polgári filozófiának, hanem Darwin tanainak s a modern természettudomány eredményeinek is azt a funkciót szánta, hogy segítségükkel a válságba jutott liberalizmust konzervatív irányba: a jogtörténeti iskola társadalom- és történelemfelfogásának irányába terelje. S mint a külföldi hatások asszimilációját, a múlt feldolgozását is a nemesi-nemzeti erkölcsi központú szemlélet megerősítésére, restaurálására használta föl már most is. Jellemző e tekintetben a Greguss-féle Petőfi-kiadás ügyében elfoglalt álláspontja. Ebben a polémiában azt állította, hogy Petőfi forradalmi verseiben – hasonlóan magához a forradalomhoz – a magyar nemzeti karakterrel összeférhetetlen vonások is testet öltöttek, hisz ennek a karakternek alapeleme a királyhűség; így hát e versek elhagyása nem lehet ok különösebb fölháborodásra. Törekvései különben az idegen hatások asszimilációjában az ortológusokkal mutatják rokonnak. S bár most még nem emelt szót érdekükben Gyulaival szemben, Volf Györgyre később úgy emlékezett vissza, mint a hungarológia, a "magyarságtudomány" egyik nagy munkására. Beöthy igazi korszaka azonban csak 1875 után kezdődött s a nyolcvanas években érkezett el a maga teljességéhez. Addig művei értékesebb hányadában a józan racionalista, pozitivista esztétikai empirizmus érvényesült.

Gyulai Pál, Arany László, Asbóth János, György Aladár és Beöthy Zsolt: íme, a korszak legjobb kritikusai. Bodnár Zsigmond és Riedl Frigyes neve is gyakran feltűnt ugyan már ekkoriban, az előbbié a Figyelőben, az utóbbié a Pesti Naplóban, az ő java munkásságuk iránya azonban az utolsó századnegyed légkörébe illik.