A délibábok hőse

A délibábok hőse (1872), melyet névtelenül adott be a Kisfaludy Társaság pályázatára, a magyar realizmus legfőbb büszkeségei közé tartozik. Zártabb légkörű, kerekebb kompozíciójú, teljesebben saját világú és eszközű mű kevés van irodalmunkban. E verses regény alkalmi mű – a szónak goethei értelmében. A benne bírált és javallott közéleti magatartás, a benne kifejezett személyes életérzés, a szokásosnál is szorosabban kötve van szerzőjének adott fejlődéséhez – azaz egykorú társadalmi állapotokhoz.

A délibábok hősének két főszereplője van: Hübele Balázs az egyik, a másik maga a költő. Csakhogy tulajdonképpen egyik sem az igazi fő szereplő: az igazi egy nem létező, csak a háttérben és kiíratlanul jelen levő harmadik. A mű építménye ugyanis elsősorban nem az említett, e két magatartás-típus ellentétén, hanem sokkal inkább egy fölöttük álló, illetve összeütközésükből keletkező harmadiknak a javallásán nyugszik. Épp e javallások érdekében született meg a mű s lett Balázs magatartásának szatírájává, a költő eltemetett (eltemetni kívánt) vágyainak ironikus elégiájává, a javasolt, új magatartásnak pedig apológiájává. Balázs magatartását életútjának megrajzolásával mutatja be a regény; a férfikor első szakaszáig.

Balázs árva; szerény vagyon és fényes név örököse. Atyja a nemesi középrendhez tartozott, a szabadságharcban honvédezredesként halt hősi halált. Balázs ábrándos ifjú, telve bár közepes, de jóravaló tehetséggel, szándékkal és tárgytalan ambíciókkal; de senki nem kormányozza érdemes, tehetségéhez, egyéniségéhez mért célok irányába.

Előbb az egyetemen ivásban és kuruckodó csínytevésekben tűnik ki, majd megorrol társaira: drámaírásba fog, de nem leli irányát. Az áruló típusához keresvén modellt, meglátogatja az áruló hírében álló Réfalvyt; beleszeret annak bájos leányába, Etelkébe, – s rájön, hogy tévedett. Felismeri: Réfalvy tisztességes ember. Abban látja tehát további célját, hogy Etelkét megalázó helyzetéből, tulajdon szerelmével mentse ki. Mire azonban egzisztencia-teremtésre szánja rá magát, kitör az olasz-osztrák háború, ezért hamarjában Itáliába szökik, hogy Kossuth győztes katonájaként, hírneves emberként térjen vissza. Romantikus terveiből, persze, semmi nem válik valóra, s ráadásul szolgálatait is csak kolduspénzzel akarják kifizetni. Csalódása annál keserűbb, mert megtudja: míg ő a dicsőséget hajszolta, Etelke férjhezment. Most már kellőképpen megfontolt, reális célokat akar követni, ezért Angliába hajózik, hogy a dolgos, modern életet megismerje. De annak csak a felszínét látja itt is. Midőn hazatér, reformterveivel csak gúnyt és gyanút hív ki maga ellen, mert nem számol az angol és magyar viszonyok különbségével. Végül is belefárad csalódásaiba: megadja magát sorsának, hazatér vidéken élő nagybátyjához.

Itt vidéken, egy mámoros mulatozás után, ittasan, Etelkével találkozik össze. Azon nyomban elveszti eszét, volt menyasszonyával erőszakoskodni {459.} kezd, aztán megbotlik – s fektében elalszik. Midőn felébred, észrevétlen megszökik tettének színhelyéről: gyötri a szégyen, de mégis csak beletörődik helyzetébe. Visszahullott tehát oda, ahonnan elindult, ahonnan igazában csak látszatra szakadt el. A visszazuhanásba nem hal bele; sorsa, tragikomédiája épp azzal végződik egyéniségéhez illőn, hogy élve marad:

Csak elterül alant a lágy iszapba,
Mely tán kotus, de megszokjuk szagát,
Sőt benne végre ismét lábra kapva,
Az ember jól is érzi tán magát,
Nem száll biz' onnan ég felé soha,
De a fekhely különben jó, puha.

A másik magatartást – a költőét – a Balázs sorsát lépésről-lépésre követő lírai kommentárok és hosszabb-rövidebb lírai betétek mutatják be. Míg Balázs sorsának elmondásában inkább a típus pontos megrajzolására esik a hangsúly, itt az egyéni, egyénítő lélektanra. E lírai kommentárokból és betétekből egy realista pszichológiával egyénített, mindenre élénken reagáló arc tekint felénk. Az erős tipizálás, illetve az erős egyénítés egymásba így kapcsolódó ellentétének nagy szerepe van abban, hogy a verses regény a "mit tegyünk" kérdésre nemcsak elvi igényű, hanem erkölcsi s esztétikai hitelű felelettel is szolgál: hogy a javallott, harmadik magatartásnak is meggyőző művészi sugallata van.

Arany László alapjában moralista természet; mindenekfölött az foglalkoztatja, mit kell tennie az egyes embernek, hogy szolgálhassa nemzetét, és mit a nemzetnek, hogy betölthesse hivatását. A délibábok hősének ezért legközelebbi rokona e félszázad irodalmában: Madách Tragédiája! A különbség e két mű között a kérdésfölvetés tekintetében annyi, hogy míg Madách két elvont, filozófiai alapozású "örök" magatartás-típus szembeállításával és világtörténeti, illetve kozmikus keretben veti fel a végső kérdéseket, Arany László a hatvanas, hetvenes évek két legjellemzőbb magyar típusának szembeállításával, saját kora társadalmának keretében. Feleletük, természetesen, szemléletük eltéréseinek megfelelően, különböző.

Arany László azoknak a polgári angol és francia gondolkodóknak rokona (főképp Millé és a korai Taine-é), akik az irracionalizmus előretörésének idején is sokat megőriztek a polgári racionalizmus örökségéből. Távol állt tőle, hogy történelemszemléletében forradalom-barát és életérzésében naivan optimista legyen, de bármennyi kétség gyötörte is, megmaradt szilárdhitű evolucionistának:

Az eszményt, azt nem érjük el sehol,
Folyvást tusázik a jó és rossz elem:
Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol,
Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen;
De büszke öntudattal célt nem érhet,
Leszáll, ha csúcsra jut, rohad, ha érett.
A népek élte egy nagy szerves élet,
S mint a gyümölcs, midőn rakásra gyül,
{460.} Egymást rohasztva újabb létre éled,
Szeszt fejtve ki, mikor már összefüll:
A nép is így, midőn forrásra gerjed,
Java, salakja, mind eggyé vegyül;
A tiszta szesz felszinre tör, kiválik,
S a rothadó elem seprőbe mállik.

Hogy álláspontját elszánt, kemény küzdelmekben kellett kiharcolnia, láthatjuk ennyiből is. Más szóval: ismerte ő is azokat a pesszimizmusba, dekadenciába hajló életérzéseket, amelyek – eszményeik és a valóság végletes szembekerülése folytán – nemzedékéből épp a legműveltebbeket, például Asbóth Jánost vagy Beöthy Zsoltot ejtették rabul. Csakhogy éppen mert ismerte ezeket az életérzéseket, és mert a valóság és az eszmény közé polgárias, realista történelemszemléletével még hidat tudott verni, kortársainak többsége fölé emelkedett. Így foglalt el viszonylag haladó álláspontot s mondott kritikát a Hübele Balázsokról, akik gyávaságukat és erőtlenségüket illúzióhajszolás meg haladó frázisok mögé rejtették, s akik valójában – tetteik és magatartásuk szerint – egy táborban voltak a legmaradibb maradiakkal.