A délibábok hősének nyelve és stílusa

Arany László művészi élményvilágának és műfajválasztásának említett jellegzetességei stílusára, modorára is rányomják a maguk bélyegét. Kivált két tekintetben. Az első: az ellentétek, az ironikusan ábrázolt ellentétek feltűnő térfoglalása a leírásokban. Ez a jelenség a mű egészében ugyanúgy megfigyelhető, mint részleteiben: jeleneteiben, képeiben, mondatszerkezeteiben, sőt, olykor szófűzéseiben is. Íme, egy példa az ironikus ellentéteken épülő képalkotásra: "S vággyal repülve száll előre lelke; | De a nem repül, alig halad; | S a szétcsapongó vágyak játszi serge | Fáradva, röptiből alábblohad, | Mint légyraj, amely oszlopban kerengve | Vonul velök s megint el-elmarad, | Míg végre a szekérre ül körül, | Balázs is hallgatásban elmerül." S ugyanilyen típusú megoldásokkal találkozunk a verses regény mondatszerkezeteiben is, például (két részegről, Balázsról meg Etelkének a férjéről, Dezsőről van szó): "Nagy bajjal a szekérről bontakozva | Betér a lakba a két boldog úr."

Arany László stílusának és modorának másik ismertetőjele – A délibábok hőse nyelvében – főképp szókincsében figyelhető meg. E második ismertetőjegy lényege: a rendkívüli művészi-nyelvi tudatosság: a nyelvi árnyalatok választékos alkalmazása és finom ötvözése. Apja példáját követte itt is. Arany János a maga művészetében a nyelv lehetőségeit, természetét és törvényeit legjobban realizáló s ezért legtöményebb s legkipróbáltabb eszközeit használta fel, egyszóval: a nyelvi optimumot valósította meg. Csakhogy a nyelvi optimum Arany Jánosnál s Arany Lászlónál más és más nyelvi góc köré, illetve más nyelvi alapanyagon kristályosodott ki.

Arany János művészetében a nép, a régiség és az irodalom nyelvéből vegyült össze a góc, alapanyagát pedig a népnyelv szolgáltatta. Arany Lászlónál e három összetevőhöz járult még egy negyedik: a beszélt városi köznyelv, s nyelvi alapanyaga éppen ebből került ki. Atyjának epikus előadásmódja erősen transzponált válfaja a klasszikus tisztaságú naiv-népies előadásmódnak; az övé transzponálatlan: ő a művelt polgári köznyelvet, saját köznyelvét teszi irodalmivá. Arany János értekező és epikus nyelve erősen különbözik egymástól, az előbbi közelebb áll a maga korának kialakulni kezdő városi köznyelvéhez. Arany László értekező és költői nyelve között alig van különbség; mindenesetre: az utóbbi a köznyelvibb. Költészete, a nyelvi stílus tekintetében, épp e tekintetben fejleszti tovább az ötvenes évek nemzedékének eredményeit. Atyja, mint prózája mutatja, a fülének és ízlésének még szokat-{462.}lan, új köznyelvvel szemben némiképp tanácstalanul állott: ebben nem sikerült maradék nélkül érvényre juttatnia a nyelvi optimum elvét. Nyelvi tekintetben ezért jellemző, hogy Arany János költészetében az öregkori líra közelebb áll a köznyelvhez is, meg fia verses regényének nyelvezetéhez is, mint a fiatalkori.

Ebbe a művészivé tett városi köznyelvbe ötvözte bele Arany László a tájnyelv, a nyelvi régiség, a diákzsargon, a neológia, a művészeti szaknyelv és más nyelvi csoportok elemeit. Hogy miképpen, azt kitűnően tanúsítja egy strófa a negyedik énekből; (az Angliából hazatérő Balázs éppen alföldi birtoka felé tart, szívében munkavágy ég, agyában reformterveket forgat, este azonban a Tiszánál elakad):

Ordítni hát – és tűrni s újra várni!
Kurjongatásra néma éj felel;
Távirda nincs, policemant sem találni,
Ki a zavart bölcsen intézze el; –
No, szép kilátás ott saslódva hálni!
Ah, végre egy hang: "Hó! ki az? mi kell?"
– Így sok beszéd után és hármas áron
Áthordja őket egy pár honi Charon.

A versszak közepén álló, mélyhangzású határozószóval (ott), a költő distanciát teremt, mintegy annak hangsúlyozásaként, hogy – híven az eddigiekhez – továbbra is distanciát fog tartani Balázs historikumával és tetteivel szemben. Mert Balázs története még a belső történések nézőpontjából sem Arany Lászlóé, jóllehet a diszpozíciói és diszpozíció-lehetőségei megvoltak Arany Lászlóban is, s ezért kellett oly éles iróniával folyvást elhatárolnia magát e diszpozíció realizálójától, Balázstól. – Az első sor gramatikai képletében a három infinitivus, a személytelen egyetemesség, a kötőszó-ismétlés s a költői hangkivetés: jellegzetesen romantikus mondatképlet – szögesen ellentétes mind magával a jelentéssel, mind a szituációval. Világosan mutatja ezt a következő próba: vonatkoztassuk el a gramatikai képletet a szituációtól, az ordítani ige helyébe pedig illesszünk egy komoly hangulatú szót, pl. így: "Hallgatni hát... és tűrni s újra várni". A következő sor fokozza az elsőnek torz hatását: második fele ugyan ismét Vörösmartyas-romantikus (néma éj felel), de a mondat parlagi előtagjával (kurjongatásra) s a szituációval megint csak komikus ellentmondásokban. Mindez Balázs romantikus jellemének szól. A harmadik sorban viszont civilizátori szándékait s anglomániáját állítja pellengérre: a távirda ekkor még új, Szarvas Gáboroktól ádázul gúnyolt, félszeg hatású szó volt; a policeman-hez nem kell kommentár. A negyedik sorban a naiv Balázs-megcsodálta civilizációnak jut egy kis oldalvágás. Az ötödikben viszont a fellengzős, a ködevő Balázst egy élő beszédből kölcsönzött mondatforma (No, szép kilátás ott saslódva hálni! ), egy rusztikus fölütés, meg egy tájszó segítségével az alföldi világ közepébe állítja; a következő sorban egy érzelmes (Ah) s egy népies indulatszó (Hó), egy melodramatikus fölkiáltás (végre egy hang!) s egy parasztian nyers kérdőmondat (ki az? mi kell?) szembeállításával fokozza e két világ ellentmondásának komikumát; {463.} a záró sor kaján, csúfondáros, diákos-zsurnaliszta ízű jelzőkapcsolata (egy pár honi Charon), aztán már olyan ráadás, mely a hőst végképp megfosztja annak lehetőségétől, hogy komolyan vegyük.

Íme, egy újabb árnyalat Balázs jellemrajzához, egy újabb variáció a költő állásfoglalásához, gondolati reflexió nélkül, csupán a nyelvi stílus eszközeivel érzékeltetve.

A mai olvasót általában meglepi, hogy voltak kritikusok, akik A délibábok hősét Arany János művének gondolták, ám ebben semmi meglepő nincs: a hetvenes évek eszmék és stílus tekintetében – süket korszak. Az mindenesetre jellemző, hogy örömmel Arany János baráti köre fogadta a verses regényt, még mielőtt ismerte volna a szerző kilétét szemben az elutasító és elítélő álláspontra helyezkedő nemesi-kispolgári közvéleménnyel. Ennek képviselői ugyanis abban egyek voltak, hogy a végkifejlést, Balázs bukásának drasztikumát, vagyis éppen a mű realizmusának, társadalom-bírálatának lényegét valamennyien fölhánytorgatták. Arany László művének szűkkörű sikere, illetve publikus sikertelensége tehát csakugyan a polgárias szándékú, régi liberálisok elszigetelődéséről, csődjéről tanúskodik.