Költészete

Lírikusnak indult, a korízlés hatására még a verses epikának is a leglíraibb ágát művelte: a balladát. Első nyomtatásban megjelent költeménye is ballada. 1865-ben kiadott verseskönyvét (Tolnai Lajos költeményei) nem ok nélkül ajánlotta Arany Jánosnak, kevéske népdalát, bensőséges, de szárnyatlan, {472.} Petőfit követő szerelmi dalát leszámítva, csupa Aranyon iskolázott ballada töltötte meg lapjait. Fogékony volt a népi hiedelemvilág iránt, tanulmányozta a magyar és a székely, továbbá a külföldi nép- és műballadákat is. Mesterére vall a bűn és bűnhődés témájának s a lelki megzavarodás motívumának kedvelése, a gyakori szűkszavúság és balladái homály. A történelmi témák is érdeklik, kivált a magyarság korai századaiból, a régmúltat azonban nem úgy látta, mint Arany és követői. Ének Aba királyról című balladájában (1896) például a félpogány ősök idegengyűlöletét és egyházellenességét hangoztatja, Kun Lászlójának (1886) zárósoraiban pedig kemény, szinte fenyegető hangot üt meg:

Megették az urak,
elvették a néptől,
Emléke ha fölkél,
véres fővel kél fel.

Mégis, versei elsősorban az időtlen paraszti életről szólnak, s nagy szerep jut bennük a babonának. A démoni előtti borzongás ugyan nem csap ki költeményeiből, mint Bürger verseiből vagy Arany Kapcsos könyvének néhány balladájából, azonban meggyőzően, stílustörés nélkül tudja magát beleélni a naiv, népies modorba, amint ezt főképp Bakaraszti javasasszony című balladás költeménye (1862) bizonyítja. Balladaíró kortársainál, például Kiss Józsefnél, Zalárnál jobban foglalkoztatta a szegény ember kiszolgáltatottsága, terhes nyomorúsága: kocsmárosné hősét egy dúsgazdag úr röpíti magával hintóján, elszakítva férjétől meg kisgyermekeitől (A szépdombi korcsmárosné, 1864). Egészen egyszerű felépítésű Tolnainak talán legsikerültebb balladája, A szegény vándorló legényről (1864), amelyet az olvasók és a kritika egyaránt lelkesedéssel üdvözöltek. Az idegenbe vetődött vándorlegény utolsó üzenetét küldi távoli szeretteinek, ám a levél írója nemcsak a végbúcsút veti papírra, hanem hozzáfűzi a maga emberséges szavait is. Egészében véve az Arany utáni magyar ballada történetében az elfeledett Tolnai nem sokkal áll hátrább a jóval többet emlegetett Kiss Józsefnél, ha emennek előnyt biztosít is egzotikus zsidó koloritja és bravúros verselése.

Igazi múzsáját Tolnai mégsem a népköltészetben lelte meg, hanem a keserűségben, a gyűlöletben. Az első marosvásárhelyi harcok után olyan hangot ütött meg, amelynek kevés köze van a folklórhoz. E költeményei középpontjában személyes fájdalma, mély megbántottsága áll, érzelmei viharosabbak, hevesebbek, az eddigieknél. Papi vádoltatása idején magával a közönyös Istennel száll pörbe.

Én a templomban szolgálom őt,
Az Erőst, a Nagyot,
Mégis, hogy annyian rámesének,
Fegyvertelen hagyott.
(Fiamhoz)

Fel-felcsukló hörgéssel ismétli: "Bukni kell annak, ami jó, | Hogy csak a szenny, mocsok, sötétség | Győzelme biztos és való."

{473.} Kisfiát is arra oktatja, hogy sem az emberektől, sem az égiektől nem várhatunk részvétet megpróbáltatásainkban. Most még sokkal melegebben érez Arany János iránt, mint későbbi cikkeiben; kifakad a mestert önérdekből sirató álbarátok ellen, azt kívánja, hogy a feltámadt lángelme ostort fogjon rájuk. Paradox módon pillanatnyi enyhülést csak a szerettei halálán érzett megrendülés nyújt neki, s ilyenben van része aprócska leányának elhunytával (Iduna halálára) vagy ifjúkori barátjának, Dömötör Jánosnak friss sírhantja mellett állva (Dömötör János sírjánál, 1877). Lírai darabjait szemmelláthatólag inkább csak magának írta, s azok máig összegyűjtetlenül lappanganak korának folyóirataiban. Nemigen rokoníthatók az egykorúak stílustörekvéseivel: nem népiesek s nem romantikusak, de nem párhuzamosak a századvég kezdődő szimbolizmusával, hangulatköltészetével, természetfilozófiai tépelődéseivel sem. Puritán, éppen nem újszerű formájuk egy embertársaival meghasonlott lélek egyéni köntöse.