Baksay Sándor

Baksay Sándor (1832–1915) munkássága híven tanúsítja, hogy a "népnemzeti" iskola válsága a prózára is kiterjed, bár a próza összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben van a líránál. Aranyt nehéz volt az utánzás veszélye nélkül követni. A líra tehát az iskola védelme alatt élő közepes tehetségű költőknél elfakult, ellaposodott. "Népnemzeti" próza pedig tulajdonképpen nem is volt, legalábbis klasszikus értékű nem. Vas Gereben vidékies, stilizált {916.} és darabos népiességét már naptári színvonalú mondanivalója miatt sem lehetett mintának venni. A századvégen hagyományosnak skatulyázott nagy irodalom pedig, a Jókaié, Mikszáthé, nem illeszkedett bele a "népnemzeti" esztétikába. A romantikus és realista magyar próza magába szívta ugyan a negyvenes évek demokratikus népiességét, de nem merevítette szigorú formába, amiként Kemény és Gyulai sem tette ezt regényeiben. Az ő prózai realizmusuk kendőzetlenül csak "nemzeti" igyekezett lenni, ami természetes is volt az akkori politikai és társadalmi kérdések exponálásában. De ez a körülmény a "népnemzeti" esztétika tartalmát, nemesi-értelmiségi jelentését is leleplezte. Ebben az esztétikában a líra még, kellően megrendszabályozva, népies lehetett – a regénynek és a drámának azonban már a középosztály sorskérdéseit kellett tükröznie. A "népnemzeti" próza tehát Jókai és Mikszáth kortársi hatása mellől csak Vas Gerebenhez térhet vissza, ha saját hagyományt keres. Szemléletben, felfogásban vagy hangnemben olykor segítséget kap Aranytól és Tompától is. A modern valóságot azonban hiába akarják néhányan ebbe a formába zárni.

Baksay az irodalmi konzervativizmus szerint alkalmas volt egy ilyesfajta "átmeneti" szerep betöltésére, mert művészete összetett jelenség; a századközép és a századvég népiessége, együtt. Viszonylag későn kezdett el írni, de így is az iskola "derékhadának" kortársa ő, s nem a századvég íróinak, ha termékenyebbé és ismertebb íróvá majd csak a századvégen lesz is. Lassúbb érés eredménye volt ez, vagy a papi pálya sikerei kötötték-e le idáig? Megnövekedett számú írásai mindenképpen reakciót jelentettek a városi-polgári irodalommal szemben. Van mégis Baksayban valami, amit sokan rafinált egyszerűségnek, a primitívség kultuszának éreztek. Pedig távol állt tőle minden modern hangulat vagy ösztönélmény. Szokatlan és újszerű könyveinek titka: a magyar protestantizmusnak irodalomban még addig nem jelentkező néplátása. A magyar paraszt itt keménykötésű, egy tömbből faragott, vaskos, erőtől duzzadó és széplelkű, puritán erkölcsű csoda, Ősi szenvedélyek fékentartója. A nyugalom, a biztonság és ugyanakkor a szelíd ártatlanság szobra.

Novelláinak formája ráérősen terjedelmes, a romantikus beszélyhez hasonló, tömörebb stílusa, a leíró vagy lírai részek sűrítése, sőt elhagyása pedig a korszerűbb rajzzal hozza rokonságba. Két ismertebb kötete közül a Gyalogösvény (1887) a jobbik, az 1891-ben megjelent Szederindák már kevésbé sikerült. A Gyalogösvényből Patak banya vallásos izzású drámája és a pályakezdésnek is tekinthető Pusztai találkozás érdemel említést. Baksay mindent bele akar írni, amit tud a faluról; ez az ismeret azonban nagyon is papos jellegű, nem lát mélyebbre, mint amit egy fiatal falusi lelkész közvetlennek aligha nevezhető aspektusából láthat. Elsősorban parókia-történetek ezek. Csak a színhely, a magyar falu leírása új, színesebb, elevenebb. A paraszt bizonytalan osztályhelyzetű, inkább jómódú, mint szegény. A szociális kérdés általában belemosódik nála egyfajta néprajzi, etnográfiai érdeklődésbe. Ez a néprajziasság még nem a Tömörkényé. Kevésbé izgatja a pontos, csaknem tudományos tárgyiasság, a néplélek reális megfigyelése. Romantikus érdekességet, muzeális érdekű nemzeti formát, magyar couleur locale-t fedezett csak fel benne. Mindenesetre a történelmi és irodalmi szükségszerűség megnyilvánulását kell látnunk a nemesi irodalom szociális lelkiismeretének meg-{917.}szólalásában és népiesebb nemzeti öntudatában. Továbblépni ugyan csak demokratikus konklúzióval lehetett, de mint jelzések, ezek az írások is dokumentumai az irodalom fejlődési folyamatának.

Alakjainak vonzódása a természethez szintén romantikus hatásból ered. Idillikus összeolvadás ez a természettel, inkább rezignált menekülés, mint "életreszövetkezés". Nagy arányokhoz, hatalmas küzdelemhez szoktatott szemünk egy pillanatra a Senki szigete paradicsomára, a természetátalakítás ez ősi, miniatűr játékmodelljére csodálkozhat vissza Baksay kertészkedő boldogságát szemlélve. Nehéz eldönteni, honnan ez az öröm: a nyárspolgár nyugalmából, békéjéből-e vagy a misszionárius naiv optimizmusából.