Móricz és Ady

Hosszú évekig tartó írói gyötrődésre tett pontot a Hét krajcár. Hiába volt már korábban is csordultig a belső én, forrongó írói anyagát konzervativizmushoz tapadó szemléletével nem tudta megírni. Boldogtalanságának ez volt a forrása. A "felraktározódott anyaghoz", "a töméntelen mondanivalóhoz" "gyújtó szikra" kellett. Új szemlélet, szociális szemlélet. Ezt kapta Bródytól és még inkább Adytól.

Bródy Sándor műve figyelmeztette az elsők között az írás szociális fela-{163.}dataira, az új hang, az új látás szükségességére. Bródyt a "bálványdöntők s a tűzgyújtók fajtájából való" írónak tartotta, aki "a vizek, a penészes rossz vegetációval teletömött vizek fölzavarásában hallatlan munkát végzett". Bródytól kaphatott indítást már Ady előtt a magyar valóság kritikus szemléletére és az új kifejezési lehetőségek keresésére. Bródy közvetítette hozzá a naturalizmus hozta témákat, a szociális látást, s Bródytól hosszas harcok után még azt is elfogadta, amit Zolánál oly gyűlöletesnek tartott, az erotikát és a nyomor rajzát. Azt kapta Bródytól kicsiben, zavarosan, néhány kérdésre szorítva, amit majd Adytól nagyban, tisztán, az egész magyar valóságot átfogó teljességben.

Móricz Zsigmond Ady Endrét tartotta "felszabadítójának". A magyar irodalom nagy megújulását ő Ady-kornak tudta és hirdette. Az is volt. Ady nélkül nem született volna meg az új magyar irodalom, és aligha győzedelmeskedett volna olyan széles körben a forradalmi gondolat. A magyar értelmiség java részének ő jelölte ki a korszerű világszemlélet útját.

Móricz Zsigmond viszonylag későn, a Vér és arany megjelenése idején került Ady költészetének varázskörébe. Egyetlen éjszakán többször végigolvasta. Ezen az éjszakán folyt a "mámorító lélekmérgezés", az "elvarázsolás, az istenülés". "Érzései fészkét" kavarta fel Ady költészete. Ady verseiben a maga hangulatára ismert s ettől kezdve vallja Móricz Zsigmond: Ady "lelkem alkatrésze, kimoshatatlan boldog álom, erő és akarat ... és siker".

Most már tudja, mi a baj: a magyar Ugar. Az út ki volt jelölve; Ady forradalmi demokratizmusán keresztül megtalálta magát és feladatát. Ezért "téved" hangja mindig lírába, ha róla szól.

A magyar nép szeretete, a jövendő akarása volt az alapja közös barátságuknak. Ezért volt zavartalan, életre szóló. Móricz tudta, hirdette: Ady a zseni, az egyetlen Petőfi óta. Ady halála után is felhasznált minden alkalmat, hogy Adyról szólhasson. Továbbra is benne keresett példát a magyar Ugar elleni harcához. Élete nehéz szakaszain, a magyar történelem fordulóin őt hívta tanúságul. Vidéki és szomszédos országbeli útjain, ha két alkalma volt beszélni, egyiken Adyt idézte. S otthon, családi körben, írja Móricz Virág, nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá. S hány változatban örökítette meg regényeiben a nagy barát egy-egy vonását: a nagy egyéniségek, a hulló csillagok, mind-mind Ady lényéből is őriznek valamit.

Móricz igazi jellem módján tudott hódolni az ugyanazokért az elvekért küzdő, nála nagyobb előtt; Ady is fenntartás nélkül, egyenrangúnak vállalta Móricz Zsigmondot. Már a Hét krajcár ismeretlen íróját ujjongással fogadta szívébe s úgy tartotta meg élete végéig barátságában is. Levélféle Móricz Zsigmondhoz című versében (1913) harcainak igazolóját köszönti a "szerelmetes barátban" s szinte a maga költészete fölé emeli Móricz nyers realizmusát. Ezen a hangon, ezzel a szeretettel beszélt Móricz Zsigmondról mindvégig.

Móricz Zsigmond ugyanannak a magyarságnak volt "kétségbeesett és érte rettegő fia", amelyiknek Ady Endre. Az ő problémája is a magyarság sorsa volt, ugyanazok a sejtelmek kínozták, s ugyanaz a hit éltette, amit Ady így fogalmazott: "a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára." Muszáj hát minden népnél jobbnak lenni, tenni, cselekedni, "nagyot és szépet, emberit, magyart". Sietni, nehogy kihulljunk az idő rostáján s szétszóródjunk még a templom felépítése előtt. Demok-{164.}ratikus átalakulás kell, a nemzet sorsát a dolgozó osztályokéhoz kell kötni, a jövőt a szomszédos népekkel együtt kell kimunkálni, Homályosan Móricz Zsigmond is így érzett; a forradalmi demokrata Ady közelében tudatossá tisztultak érzései. Megerősödött, gazdagodott saját szemléletében.

Ady legnagyobb felfedezése, amivel Móricz Zsigmondra legmélyebben hatott, a magyar Ugar, A korabeli Magyarország nem a boldogság paradicsomkertje, hanem ugar, amelyet fel kell törni, amelyet ki kell viríttatni. Erre vállalkozik Ady megismerése után szent vakmerőséggel Móricz Zsigmond. Miként Ady magyarság-verseiben, ő is a magyar Ugart, az öreg Kunnékat, a kidalolatlan magyar nyarakat írja novelláiban és regényeiben. A kipányvázott lelkek és a sárarany-sorsok az Adyval való találkozás után jelennek meg seregesen művészetében. Művészi elve is Ady hatására szilárdul véglegessé. Az irodalmat nem mesemondásnak, nem is csak erkölcsi és politikai ideálok hirdetőjének tekinti, hanem, miként Ady, a nemzet lelkiismeretének. Vállalja ő is a kürtösök szerepét, hogy felrázzon a nemzeti önáltatás mákonyos álmából. Ezért törekszik az igazság kíméletlen kimondására; innen prózájának Urai hőfoka.

Az Ady-versek szimbolizmusához formailag talán Krúdy prózája esik közelebb, de Ady költészetének tartalmilag Móricz prózája felel meg legteljesebben. Móricz az Ő "nagy csatázásainak" a nagy igazolója. A Sárarany, Az Isten háta mögött, a Tragédia a széppróza eszközeivel ugyanazt mondja, amit A magyar Ugaron, A téli Magyarország versciklusai; A magyar Messiások motívuma kísért a Sáraranyban, A fáklyában, az Uri muriban és a Betyár című regényekben; a Mag hó alatt gondolata A tűznek nem szabad kialudni novelláiban, és egy kicsit az az érzés imádkoztatja le A fáklyában a tüzet, amellyel az Elégedetlen ifjú panaszában Ady a forradalmat sürgeti. Még ébresztő, bíráló hangjuk is rokon színezésű; "a kínhalál üdvösségével", imádva-gyalázva, gyalázva-imádva ostorozzák az életre "pimasz szép" fajtájukat.

Rokonmód látták a magyar múlt, a magyar történelem legjelentősebb kérdéseit és alakjait is. Ady világosabban, tisztábban, nagyobb összefüggésekben, de lényegében Móricz Zsigmond is hasonlóképpen értékelte a reformációt, a nyelvújítást, a szabadágharcot, a kiegyezést, Erdélyt, az utolsó négyszáz év magyar történelmét. A magyar múltban és költészetben ő is azokat találta legnagyobbaknak, akiket Ady: a régi magyarságot, Balassit, Csokonait, Petőfit, Vajdát, Reviczkyt, Komjáthyt; a prózaírók közül Kemény Zsigmondot és Tolnai Lajost. A Hétről, a Nyugatról, a parasztságról, a polgárságról, az értelmiségről is úgy vélekedett nagyjából, mint Ady. A jövendőt is arra képzelte el, amerre Ady mutatta.