{212.} Drámái

Értetlenül fogadták legérettebb színpadi művét, a Kismadárt is (1940). De ezen talán nem is csodálkozott: drámai kísérleteit szinte kezdettől hűvös tartózkodással fogadták, publicisztikája fölött pedig szó nélkül nézett el a kortársi kritika. Pedig ezekben a műfajokban is új utakat keresett.

Móricz Zsigmond a magyarságot méltón képviselő, tömeghatásra képes nemzeti dráma megteremtéséhez akart hozzájárulni, az életet szerette volna természetes hangvétellel bemutatni a színpadon. Ifjúságától kezdve ezért birkózott a színpaddal. Shakespeare-t, Molière-t s a magyar színpad tradícióit évekig tanulmányozta; már diákkorában drámát írt Sertoriusról, a rabszolgavezérről, s tervezte Dózsa György, Hunyadi Mátyás és IV. László megírását. Ezek a nagy szándékok tervek maradtak, későbbi drámaterveinek legtöbbje is csak töredékesen valósult meg (Csokonai, Aranyos öregek, Ludas Matyi, Betyár); az ismert részletek kevesebbet mondanak az írói szándéknál. Mintegy félszáz drámájából alig néhány teljes értékű (Sári bíró, Pacsirtaszó, Úri muri, Kismadár; Mint a mezőnek virágai); a regényeiben megírt komor sorokat színpadon gyakran mosolyosra deríti, színpadszerűen felépített történeteit novellisztikusan bonyolítja, de részeredményei is jelentősek. A Sári bíróban szakított a népszínművek sablonjaival, az emelkedett, ritmikus "Ofélia"-nyelv helyett az élőbeszédet vitte színpadra, a Ludas Matyiban egy nemesen archaizáló drámai nyelvet teremtett, a Pacsirtaszóban igazi parasztokat mutatott be a színpadon, s a szabványosított színpadtechnikával szembefordulva, minden művében költészetet, és – legalább részben – életet varázsolt a színpadra. Részeredmények ezek epikájához képest, de jelentős tettek a kor színpadi terméséhez mérve. Móricz megtörte az ügyeskedő, tartalmatlan dráma egyeduralmát, s ösvényt tört az új drámai nyelv és ábrázolás felé. Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és Darvas József az ő kezdéseire tekinthettek az új magyar dráma megteremtéséért való munkájukban.

Rózsa Sándor TARTALOM Publicisztikája