Regényei

Ebben a műfajban A rossz orvos (1921) az egyetlen korábbi kísérlete. A Nero már érett alkotás. Középpontjában a dilettáns költő-császár lezüllése áll. Tragikumában a hatalom-kegyelte kontárok s a hatalmon kívül rekedt igaz tehetségek egyenlőtlen harca fejeződik ki. Védekezés és leszámolás is, elsősorban ellenfeleivel, Nero alakja – a kortársak jól tudták – Szabó Dezső eléggé világos karikatúrája. Leszámolás elsősorban azzal a szemlélettel, mely az indulatok és ösztönök gáttalan kiélését hirdette, amely szerette, sőt szította az ingerlő, morbid érzéseket, és a társadalmat szenzációkra éhes vágyak színpadának képzelte s az embereket e színjátszás eszközeinek, illetve közönségének. Britannicus finom, érzékeny alakjának, Seneca szkeptikus bölcsességének védekező önvallomás-értéke is van, de Kosztolányi számvetését mégis a regény egésze tükrözi, melyben Senecát is Nero aljasságának igazolójaként {313.} ábrázolja, s Britannicust vonzó mivoltában is olyannak, aki gyenge arra, hogy Neroval szembeszálljon, s így mindnyájan vétkesek a romlásban. Jóllehet a regény az ókori Rómában játszódik, ítéletét mond a maga korának elvadult viszonyai, a társadalom felett is, amely nemcsak eltűri, hanem kitenyészti a despotikus őrületet, intézményesíti a bűnt, az ember és a szellem gátlástalan gyilkolását. A regény történeti szférája épp azért hat hitelesen, mert a meghökkentő aktualitás a Nero-korabeli Róma viszonyaival összhangra talált, s mert az író személyessége s tárgyi anyagának nagy gazdagsága könnyen alkalmazkodott a regénybeli világ törvényeihez. Ezért lett a Nero a magyar történeti regény polgári változatának egyik kitűnő, modern példája. Hatásának erejét, érdekkörének szélességét jól szemlélteti az a levél, melyet 1923-ban Thomas Mann írt Kosztolányinak: "... ez a munka több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke ... egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, hogy fáj, annyira igaz." A korhűség, a társadalmilag motivált lélekrajz hitelességének elragadtatott méltatása után, a regény lényegére világít rá Thomas Mann, mikor élet és művészet viszonyának sajátos foglalatát ismeri fel benne: "A művészetről és művészéletről való kaján és szemérmetesen-büszke tudását beleömlesztette a véresenfájó dilettantizmus regényébe, s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét."

Az Édes Anna (1926) öt évvel későbbi mű, de a Neróval elkezdett folyamat szerves része, annak legmeggyőzőbb lépése. Kosztolányi nem tiltakozhatott az ellen a vád ellen, hogy a forradalmakat elárulta. Nem is tette ezt, sőt egész elméletet épített ki szomorú bukása igazolására. Bizonygatta, hogy az írónak kedve szerint változhat a véleménye, tőle politikai hűség nem is várható, és más a szépírói és más az újságírói felelősség. Az előbbi a lélek dolga, az utóbbi csak a megélhetés egy lehetősége. Kicsinylően szólt a társadalom alakításán közvetlenül munkálkodó pályatársairól, az "apostol"-ra az ő versében a "lapos toll" rímelt. E kicsinylésre kétségtelenül rászolgáltak a nagyhangú ígérgetők, a szaporodó talmi próféták, de mégis inkább Ady s később Babits ránehezedő példája ingerelte különbözésre, védekezésre, sőt támadásokra.

Az általuk képviselt erkölcsi normákat nem tudta a maga számára kötelezőnek elismerni, mert nem hitt e normákban. Nem voltak szilárd világnézeti támpontjai: a polgári liberalizmus, melynek eszmevilágában felnőtt, szeme előtt bomlott fel, s a liberalizmus hatására fogant politikai, filozófiai és erkölcsi tételek hitelüket vesztették. Az üzletnek alárendelt újságírás s az ezzel járó zilált életforma még inkább aláásta a magasrendű erkölcsi értékek iránti tiszteletét. Felfogása a forradalmak kudarca után erkölcsi relativizmussá mélyült. Már kételkedik a társadalom intézményes megváltásának lehetőségében, a politikai és erkölcsi elvek hatékonyságában. A haladó polgárság egykori erkölcsének fundamentális elemeit azonban változatlanul őrzi. Kora ifjúságától haláláig napjait állandó munka tölti ki, s büszke a maga dolgos életére. Szemében a műveltség és az alkotás az emberi érték fokmérője. Ezen a ponton határozottan elválik a reakciós polgári ideológiáktól. A születés és vagyon adta kiváltság, a kizsákmányolás és az ebből eredő nyomor, a hatalmaskodás és védtelenség mindig lázadó keserűséggel töltötte el.

{314.} A nagy polgári eszmerendszerek törmelékei alatt megőrzött tehát egy olyan erkölcsi alapréteget, mely táplálni tudja tehetségét. Elemi természetű emberi készség ez, mely fedezheti a személyes kapcsolatokban nyilvánuló segítőkészséget, jóságot, hűséget s a tágabb érvényű részvétet is, de nagyszabású mozgalmak vállalásához, nehéz helyzetek viseléséhez s a társadalomban működő törvények teljes megértéséhez nem elég.

Érzi ezt maga Kosztolányi is, olykor fel is panaszolja az egyensúlyt adó eszmék hiányát, de több erőt fordít arra, hogy igazolja a maga erkölcsi relativizmusát. Ennek jegyében írta híres Ady-pamfletjét (Írástudatlanok árulása, 1929), s ez a különbözni akaró, önigazoló igyekezet érhető tetten a homo aestheticusban kirajzolódó ars poeticájában is: "A homo moralis – a mai kor divatos nagysága – el akarja osztani a földi javakat, ki akarja elégíteni az összes mohó igényeket, de nem sikerül neki, szigorú törvényeket hoz, háborúkat indít, gyilkoltat és akasztat az erkölcs nevében, hol azt parancsolja, hogy adjuk oda kabátunkat az erkölcs nevében, hol pedig azt, hogy húzzuk le mások kabátját, szintén az erkölcs nevében, állandóan rendelkezik, önsanyargatást, munkát, fáradságot követel tőlünk, állandóan boldogságot igér nekünk, de mindig csak egy távoli időpontban, sohasem a jelenben. Vele szemben nem a homo immoralis áll, nem az erkölcstelen ember, mert nincs módunk eldönteni, hogy a létharcban ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen, hanem a homo aestheticus, aki a tiszta boldogságot már megtalálta a szemléletben, az a legmagasabb rangú ember, aki a lélekben birtokolja a világot, akinek nincs szüksége közvetítőkre, aki magában is teljes egész, akinek erkölcse a szépség." Ez a fölényes és megejtő érvelés azért hamis, mert az erkölcsös ember vonásait a hitvány és zsarnok politikusról olvassa le, s a nép reményeinek megcsúfolásáért a mindenkori politikát okolja, a jót s rosszat egyaránt vétkesnek bélyegezve. Egyébként elmélkedésének teljes szövege, valamint irodalomról szóló köteteinek sok passzusa nem hagy kétséget aziránt, hogy bár a homo moralis-szal való közösséget elutasítja Kosztolányi, a homo aestheticus tartalmából sem zárja ki a jót. Azt, ami az ő műveiben megvalósult, semmiképpen sem tagadhatja meg. Ez tükröződik a befejezettség, a kész eredmény hangsúlyozásában: a jó itt már kipróbáltan, az alkotás szervezetébe szőtten, tehát a kész mű sikere, esztétikai teljessége által igazoltan jelentkezik. Így is nyilvánvaló azonban, hogy a költő alapvető lehetőségét és jogát, az aktív élet-alakítás jelentőségét kétségbe vonja. Lemond a küzdelemről, mely a háború után egyre könyörtelenebb formákat ölt, s amelyre őt szívósság s a helytállás belső kényszere nem képesítette.

Jól tudta azonban, védekező elméleteinek konokságai ellenére is, hogy az igazi szépség csak az emberekért való aggodalomból, nemes érzések, jó ügyek védelméből, sérelmeik orvoslásából születhet. A kétkezi emberekhez általában, a cselédekhez meg különösen régi keletű megbecsülés és rokonszenv fűzte. Nehezen tudott megnyugodni abban, hogy szerencsétlen pálfordulása a szegények ügyétől is eltérítette volna. A háború utáni élet – az otthontalan hivatalnokok, az állástalan értelmiségiek nélkülözése, az alsóbb néposztályok megnőtt nyomorúsága – amúgy is tele volt lelkiismeretébresztő jelzésekkel. Ez magyarázza, hogy a húszas évek első felében egymás után jelennek meg kisebb rajzai – Együtt, mindig együtt, Boris könyve, versei: Szegények, Francia lány, Özvegy a villamoson, Gépírókisasszony –, melyek {315.} a háború idején feléledt együttérzés folytonosságát, sőt erősödését dokumentálják. Az Édes Anna tehát nem pusztán egy lélektani képlet igazolásáért jött létre, hanem a sértett írói önérzet s a kétségbevont humánum rég készülődő bizonyságtétele. A regény egy engedelmes és képtelenül türelmes cselédlányról szól, akiben a kisebb-nagyobb bántalom olyan gyűlöletté halmozódik, hogy ez a gyűlölet egyszer öntudatlan robbanásban tör ki: váratlanul megöli gazdáit.

Ez a kiélezett megoldás különössé teszi a regényt, hiszen a cseléd úr-gyűlölete sohasem volt szégyellni való érzés, s irodalmunkban klasszikus példák érvelnek a nyílt lázadás jogossága mellett.

Kosztolányi Édes Annája ésszel fel sem éri a rajta esett bántalmak mértékét. A cselédi ellenállás bevett eszközeivel nem is próbálkozik. A páriák alázatával tűri, amit tesznek vele; engedelmes, szelíd, halk és olyan dolgos, hogy még asszonyát, a cselédgyötrés módozataiban kifogyhatatlan s kibírhatatlan Vizynét is ámulatba ejti. De minden, amivel mintacselédi rangját kiérdemli, emberségének megcsúfolása, tökéletessége – amint Bóka László mondja – a legtökéletesebb igazságtalanság eltűrése árán valósul meg. Megfosztják mindentől, amiben valami öröme telhetne, kiszolgáltatott géppé nyomorítják.

Engedelmessége és szelíd csendessége mögött azonban ismeretlen indulatok halmozódnak. Jelentésüket maga sem érti, de ösztönei csalhatatlan határozottsággal tiltakoznak. Iszonyodik a szobákat betöltő kámforszagtól. Az első éjszaka irdatlan csendjében rászakadó árvaság közepette "azt hitte, hogy a konyha megfordult és mindjárt valami szakadékba zuhan". S mikor megtudja, hogy gazdáját Kornélnak hívják, egyszerre megérzi, hogy "ezen a helyen nem bírja ki tovább". S ezután még inkább sokasodnak a robbanás közeledtét jelző baljós mozzanatok. Az olvasó látja és tudja, hogy ami Annával történik, elviselhetetlen. A cselekmény balladás feszültsége is sejteti, hogy valami rendkívülinek kell történnie. S ami bekövetkezik, mégis meglepetésként hat, s Anna alakját is – végig a regényen – bizonyos rejtelmesség övezi.

Annál inkább feltűnő ez, mert Vizyék rajzában viszont semmit sem hagy kimondatlanul Kosztolányi. Érzelmi életük és gondolkodásuk egész szövevényét felfejti.

A cselédtartók arca úgy rajzolódik ki, mint nagyító alatt a rovar. S mikor kegyetlenségüket és alávalóságukat a megértés, sőt az együttérzés álarcában adja elő, megsemmisítőbb és fellebbezhetetlenebb, mintha vádolva elemezne. Ennek a gyilkos objektivitásnak köszönhető, hogy Vizyék kegyetlensége, az asszony hisztérikus cseléd-komplexuma ellenére sem hat kivételes rosszindulatnak. Amit tesznek s ahogy gondolkoznak, számukra természetes, az úr – szolga viszony általános törvényével egybehangzó mindennapi gyakorlat. Vizyné csak a szokványos kérdéseket és intelmeket sorolja – "Van szeretője?" "Be ne poloskázza a lakásomat. A feje tiszta?" – s eszébe sem jut, hogy minden szava egy-egy arculcsapás. S mi több, Anna sem adja tudtul egészen bizonyosan, hogy annak érzi: "Homlokát, a szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszínű köd", – de egy szóval sem tiltakozik. Hallgat, mert így kívánja a költő hatáskeltő hajlama. Hallgat azért is, hogy más mozzanatokkal együtt az ő titokzatossága is zavarba ejtse a költő nyílt színvallást követelő ellenfeleit. Az igazi indíték azonban, amely egyfelől {316.} az ő rejtelmességét, másfelől gazdái intim közeliségét magyarázza, nagyobb és költőibb, s azt a meggyőződést fejezi ki, hogy ember és ember között az úr–szolga viszonyban nem lehetséges értelmes kapcsolat s hogy az emberség igényét a legalázatosabb kis cselédből sem lehet kiölni.

Anna csak látszatra idomult géppé, titokzatossága leple alatt érzékeny emberként szenved, s együgyü félelme a tárgyaktól, oktalannak tetsző émelygése a kámforszagtól minden kimondható igazságnál meggyőzőbben érzékelteti, milyen mérhetetlen a távolság közte és az urait dédelgető világ között. Némasága feloldhatatlan ebben a világban. Állati alázatában, mely megadásnak tűnik, valójában az fejeződik ki, hogy az igazságtalanság, amit elszenved, nem orvosolható alkalmi lázadozásokkal; feleselés, lopás, csalás csak szentesíthetné minden gyötrelme végső okát, az úr – szolga viszonyt, melynek képtelensége nemrég még mindenki számára bizonyosságnak számított. S mikor az ellenforradalmi rendszer restaurációs társadalma szentesíti ezt a viszonyt, nem valamely osztály erkölcsi normái ellen vét, hanem az emberiesség elemi feltételeit tapossa el. Ennek a veszteségnek friss átérzése, a megrendülés, ösztönzi Kosztolányit arra a magasfokú koncentrációra és átlényegítésre, mely művében kiemelkedő sikerrel valósul meg. Az Édes Anna félreérthetetlen társadalomkritikai élét nemcsak az mutatja, hogy Kosztolányi Dezső Vizyéket az ellenforradalmi rend tudatos és lelkes támogatójául ábrázolja, hanem az is, hogy Moviszter doktor alakjában fellépteti a humanista érzésű értelmiség tagjaként az emberség s haladás eszméjének kisebbségbe szorult, de hű képviselőjét. Ő az egyetlen, aki Édes Anna mellé áll, s az egyetlen, akit ezért a budai úriház lakói és a tárgyalás közönsége megvet s kicsúfol. Édes Anna cselédi kínjai tehát egy egész korszak gyötrelmeitől súlyosak. Védtelensége ezért olyan iszonyú, a szörnyűségek, amiket el kell viselnie, ezért mérhetetlenek, s ezért olyan különös maga a gyilkosság is. Nem haragból történik, nem eltervelten, épp csak zaklatott állapotban, tette után pedig lefekszik és elalszik, s később maga sem tudja, miért is gyilkolt.

Magatudatlan titokzatosságának itt is mély értelme van. Ha céltudatosan vagy kirobbanó dühből törne gazdáira, tettének érvénye óhatatlanul leszűkülne, egyetlen konkrét okra mutatna, egyetlen névvel nevezné a kibeszélhetetlen s tengernyi szenvedést. Pedig nyilvánvaló, hogy Vizyék halála nem orvosolhatja az Édes Annák életét, nem oldhatja fel, ami az adott társadalomban feloldhatatlan. A gyilkosság ezért nem is mehet végbe másként, mint ahogy Kosztolányi ábrázolja: látszólag oktalanul, de épp váratlan szörnyűségével figyelmeztetve a védtelen emberek elleni bűnök arányaira, helyzetük kibírhatatlanságára; önkéntelen robbanásként, a természeti jelenségek, a gyermek és az ősember logikája szerint, a lélek elemi szintjén, innen az írott jogon és az erkölcsön, de összhangban az ember természetes igazságérzetével.

Bálint György joggal értelmezi iszonyú felkiáltásnak az Édes Annát. A gyilkosság, ami meglepetést keltett s aminek hitele körül még ma sem teljes az egyetértés, számára éppen e magyarázat fényében világosodik meg: "Minden, ami a könyvben történik: az egész nyomott csend, az egész gépies álharmónia, ami a regényen végigvonul, csak ezt a szimbolikus bűntényt magyarázza, csak ennek előzménye. Nem olvastam még ennél szűkszavúbb magyar regényt, ennél több balladai kihagyással – és sohasem olvastam még ennél természetesebbet, érthetőbbet."

{317.} Bálint György értékelése ma is érvényes. Az Édes Anna a prózaíró Kosztolányi legjobb adottságainak foglalata. Humánuma itt a legmélyebb, jellemrajza a legváltozatosabb, legárnyaltabb, anyaga a legsúlyosabb s szerkesztői módszere, melynek állandó célja, hogy meglepetést okozzon, itt az adott rend ellen támadó szenvedélyes tiltakozást juttat érvényre. Költőisége, feszültsége, irama és elevensége a legszebb versekével és novellákéval vetekszik.

A regénybe kívánkozó problémák másik csoportját az otthon s az író hozzáfűződő kapcsolatai adják. Attól kezdve, hogy Szabadkáról Pestre került, egyre távolodóbbnak érezte szülővárosát. Emlékezetében idők során a por és műveletlenség, a reménytelen vidék jelképévé vált Szabadka, – a vidéki életet a valóságnál is avatagabbnak, mozdulatlanabbnak vélte. A háború után pedig, mikor Szabadka és Budapest között már országhatáron át az életjeleket csak a hivatalát vesztett apa, az élet szélére vetett család közvetíti, Kosztolányiban szakadékká szélesül a mindig érzett távolság. De a megnőtt távolság folytán még égetőbben gyötrődik családja sorsa miatt. Regényeinek ez a gyötrelem a fő indítéka, és alakjaiban is könnyű ráismerni szűkebb családja tagjaira. Ennek a sajátos indítéknak s az anyagnak, mely még a háború előtti vidéki értelmiség eseménytelen életéből való, nagy szerepe van abban, hogy szóban forgó regényeinek világa a Neróhoz és az Édes Annához mérten is feltűnően távoli és kietlen.

A Pacsirta (1924) látszatra csak egy freudi tétel kifejtése, egy folyamat rajza, melynek végén Vajkayból, az öreg levéltárosból – fegyelmet, kíméletet áttörve – feltör az elnyomott indulat, a kínos titok, hogy egyetlen gyermeküket, a dédelgetett, csúnya vénlányt, Pacsirtát gyűlölik. De míg a regény ehhez a ponthoz ér, a bámulatos szerkesztő készség jóvoltából – ahogy Vajkayékról az önáltatás máza lehull – a kisváros egész úri társadalmáról kitudódik, hogy rendezett, harmonikus külsőségei mögött üresség, erkölcse mögött feslettség, elvetélt és eltorzult vágyak lappanganak, fényei mögött unalom, boldogtalanság és sivárság sötétlik.

Ez a sivárság a Pacsirta világának uralkodó vonása. S az író, aki halálig őrizte magában a görögös pompájú élet ideálját, nem tud megbékélni: szenved tőle s mérkőzik vele. Egyrészt úgy, hogy leleplezi az öncsalást, az idill hazugságait, s a kínos valóság kibeszélésével feloldja a maga szégyenét, amit az élet nevében figurái sorsa miatt érez, másrészt úgy, hogy részvéttel rajzolja főalakjait, érzékeltetve ezzel, hogy a szülők áldozata több kínos önáltatásnál: erkölcsi ellenerő is, hogy lebírhassák a sivárságnál is embertelenebb gyűlöletet.

E kettősségből adódik, hogy Vajkayék áldozata egyszer kínos, másszor megindító. Sorsuk társadalomra vetülő árnyéka azonban így is, úgy is félelmetes és lehangoló, hiszen a kisváros úri társadalmának élete, ahova Pacsirta mellől kiszabadulnak, semmi igaz örömöt nem adhat számukra: kisszerű, anakronisztikus és reménytelen. Ugyanaz a kör, mint a család, csak a sugara nagyobb. Ez a megszenvedett igazság szervezi szigorú kompozícióba a regény többrétű anyagát. Az egyenes vonalú cselekmény folyamatában érlelődik bonthatatlanul egységgé a mű: az egzakt pontosságú s a könnyeden lebegő, lírával átitatott kép, az ironikusan jellemző vagy jelképes értelmű mondandóval teljes párbeszéd. A mesteri ökonómia azonban, talán épp a lélektani képlet érdeke miatt, túlságosan is puritánná alakítja a regényt. Takarékossága olykor szikársággá szigorodik s anyagából kiszűri a melegebb színeket.

{318.} Az Aranysárkány (1925) Kosztolányi egyik legnagyobb igényű vállalkozása. Ugyanazt a világot ábrázolja, mint a Pacsirta, csak sokkal többrétűen és jóval gazdagabb anyagot mozgósítva. Írói eszközei, emberábrázoló képessége, atmoszféra-teremtő ereje teljében van; a regény fordulatosabb, s ha lazaság árán is, de sokágúbb, mint a Pacsirta, – ám egyik legkeserűbb, legkiábrándultabb műve Kosztolányinak: minden jószándékú emberi erőfeszítés hiábavalóságát példázza.

Fővonalát egy alacsony inzultus lelki következményei adják. Novák tanár úr, akit egyik tanítványa megver, nem bírja elviselni szégyenét: munkássága, élete nagy kudarcait – öngyilkos lesz. Ő maga felmagasztosul, mert öngyilkosságában a szenvedő igaz ember diadalmaskodik a megaláztatással való kiegyezés felett, de szomorú diadal ez, mert tanítása s példája egyetlen tanítványát sem téríti jobb irányba. Mindnyájuk élete lefelé halad. Az évek kegyetlen közönnyel járnak el felettük, mert életüknek nincs olyan tartalma, amivel az időt megköthetnék. Hilda és Tibor bensőségesen forró és képtelenül önző szerelme, az ifjúság szertelensége és láza, a kamaszkor keserűséggel vegyes szépsége – tíz év után unottá lesz, nyárspolgárivá kopik.

S elkopnak, csődöt mondanak az ideálok, a századforduló liberalizmusának eszméi: a tudományba, a haladásba s a humanizmusba vetett hit. Novák tanár úr élete csődjének érvénye rájuk is kiterjed, s ez a bírálat csak lehangolóbb lesz attól, hogy a bomló liberalizmussal szemben a kisváros brutális alvilági figurái jelzik a lehetséges perspektívát.

Alakjukban már feltűnik a húszas évek magyar kispolgárságának ragadozó arca. Mert a regény kerete, ugyanúgy, mint a kor sok más regényében, a poshadt, önelégült magyar kisváros képe – Kosztolányi fiatalságának Szabadkájáé.

Az Aranysárkányban – mint Kosztolányi számos írásában – ott a freudizmus nyoma, – nemcsak az elmélyült, árnyalatos lélekrajzban, hanem keserű, illúziótlan emberszemléletében is, – ott az író férfikorának egyik megrázó élménye, az idő múlásáról, az ifjúság tűntéről, s ott a századelő Magyarországával való illúziótlan számvetés is.

Az Aranysárkány is, mint valamennyi regénye, reménytelenséget áraszt. Minden értelmetlen, komisz, még a jó is visszájára fordul bennük. Nincs egy jövőt ígérő hős, a jobbak sorsa is csak tétova vergődés a biztos süllyedés, a romlás felé. Ebben az általános reménytelenségben nemcsak a társadalom állapota, hanem az író szemlélete, érzéseinek természete is részes. Kosztolányi szerette az embert, de nem tudott hinni és gyönyörködni benne. Szomorú hitetlensége megfosztotta attól, hogy a felismert erényekből bizakodást tudjon csiholni, de azzal, hogy az általa felmért világ velejéig hatolt, hogy a rosszat s a rombolót csalhatatlan pontossággal és tökéllyel ábrázolta, olvasóit elválasztja a rossztól, igényeket ébreszt, ráeszméltet az emberség értékére s művei szépsége révén a lehetséges emberi harmóniára.