Posztumusz kötetek. Kosztolányi stílusa

Halála után tanulmányainak, elmélkedéseinek, kritikáinak s apróbb írásainak a Nyugat kiadásában megjelent tizenegy kötetnyi gyűjteményéből az írókról, művészekről, nyelvről s a művészet titkairól szóló kötetek a legértékesebbek: Lenni vagy nem lenni (1940), Erős várunk, a nyelv (1940), Kortársak (1940), Lángelmék (1941), Ábécé (1942). Tudományos érdemüknél vagy elméleti jelen-{331.}tőségüknél vallomás értékük, Kosztolányi költői jellemére és módszerére vonatkozó tanulságuk a fontosabb.

Mestere volt a szövegelemzésnek, jól ismerte az irodalomtörténet összefüggéseit s a nevezetesebb esztétikai rendszereket. Már egyetemista korában tanulmány-értékű esszét írt Leconte de Lisle-ről. A szorosan értelmezett irodalomtörténeti módszertől azonban egyre inkább távolodott. A művek beható elemzése és a pálya tüzetes rajza helyett inkább az alkotó embert jeleníti meg, az alkotást magát egy-egy jellegzetesség felvillantásával igyekszik megvilágítani, ötletszerűen, de mindig friss és érdekes leleménnyel, az alkotáslélektan magas fokán.

Néhány jelentéktelen bírálattól eltekintve, valójában csak Ady esetében nem képes túllépni saját szemlélete és ízlése korlátain. Ady harcos közéleti líráját a maga apolitikusságával mérte, többrétű szimbólumait a maga áttetsző világosságával, lávaszerűen felszakadó indulatait a maga könnyed mámorával. Lomposságot gyanított a robusztusságban, zagyva messianizmust a küldetéstudat hangsúlyozásában. A költő példátlan mérvű őszinteségét a magánember Ady pózaival zavarta össze s a sznobok Ady-imádatát a jogos népszerűséggel. Ez a különvélemény – az írástudatlanok árulása – noha szándéka szerint csak az olcsó divatnak akart hadat üzenni, mégis új irodalmunk iratlan értékrendje ellen fordult. Sikertelenül, mert szinte minden oldalon visszatetszést és felzúdulást váltott ki.

Az Ady-pamflet meghökkentő tévedései s aggály nélküli kitartása mellettük önmagában is jelzi, amit más írásai is tanúsítanak, hogy Kosztolányinak nem volt megbízható és átgondolt esztétikai rendszere. A szépség természetéről sokat írt, de lényegének vallatása helyett inkább rejtélyességét hangoztatta. Véleménye csak abban látszik bizonyosnak, hogy a "szépség káprázat és öncél, a véges dolgok végtelen visszfénye, mely többet ér, mint maga az a dolog, melyből kiárad". S teremtésére azok képesek, akiknek "a világ csak mint látvány és kép létezik". Több írásában határozottan tagadja a művészet társadalmi hatásának lehetőségét.

Esztétikai jellegű elmélkedései fölöttébb ellentmondásosak tehát. Leginkább ezekben hajlik az egyoldalúságra, az önigazoló elfogultságra, s ellentmondó kedve, akár Esti Kornélt, játékos túlzásokra is ragadja. Sohasem a teljes igazság izgatja, hanem egy általa korlátoltnak vélt nézet meghazudtolásának ingere. A bizonyítás lendülete ezért általában túl is viszi az igazságon. Ha az ösztön szerepének nagyságát akarja bizonyítani, akkor fütyül az értelemre, ha az ember háborúra való hajlamát, akkor nem tud a béke, a nyugalom vágyáról. Ha a forma fontosságát védi az iskolás kategorizálás ellen, akkor tagadja a tartalom jelentőségét. Alkalmi érveit mindig az életművével kell szembesítenünk, hogy igazi véleményét megtudjuk. Ilyen összefüggésekben kitetszik, hogy például, amikor a forma szerepét túlhangsúlyozza, voltaképpen nem a tartalmasságot utasítja el, hanem azt a gyakorlatot, mely a mű lényegét nem valamennyi hatóeszközéből adja össze, hanem a belőle levonható szimpla tanulságokkal azonosítja. Pedig a mű – szerinte – titokzatos eredetű szerves élet, az a tartalma, hogy "csak önmagával egyenlő, kisebb egységekre nem osztható egész ... a vers érzéki csoda". Még ebben a felfogásban sem fejeződik ki a tartalom formateremtő szerepe, de hogy valamiképpen ennek is tudatában volt, arról fényes műelemzései tanúskodnak.

{332.} A nyelvészetre is a mű rejtelmessége kapatta. Nem tudott betelni azzal a csodával, hogy a nyelvi anyag, egy-egy közönyös szó bizonyos kapcsolatokban a kiismerhetetlen lélek eleven életének képévé tud válni, hogy általa érzéki valósággá lényegül a megfoghatatlan. Purista is azért lett, hogy ez az átlényegülés mind teljesebben és tisztábban mehessen végbe. S mikor felismerte, hogy az anyanyelv az önkifejezés lehetőségén kívül egy egész nép lelkének: észjárásának, történetének, kultúrájának foglalata is, nyelvművelő munkássága a nemzet önvédelmének tiszta, nemes fegyverévé vált. A magyar nyelv helye a földgolyón című híres tanulmánya, miközben megejtő világossággal és őszinteséggel vall a maga munkás életének sokszor eltagadott emelkedett indítékairól, nyelvvédő működésének érzelmi-gondolati fedezetéről, egyben arra a szorongató nagy kérdésre is választ ad, hogy mi értelme van ma, a nemzetek nagy integrálódásának küszöbén, a kis népek létének.

Jártas volt a nyelvtudományban, a szakmabeliek is avatottnak számították, szenvedélyes purista volt, de a legtöbbet mégis a maga stílusának párját ritkító tisztaságával, elevenségével és érzékletességével tette a magyar nyelv ügyéért. A művészet bonyolult és elvont dolgairól Arany János óta nem beszéltek nála tisztábban, szebben és természetesebben.

Szépírói stílusának vívmányait irodalomtörténeti jelentőségűnek mondják a szaktanulmányok, s bizonyos, hogy nyelvének ereje: színessége, gazdagsága, érzékletessége, pontossága olyan mérvű, hogy nincs mondandó, aminek a kifejezésére képes ne volna. Igen jellemző, hogy Wilde verseinek túlérett, szivárványos színeit, élveteg zenéjét épp olyan pompásan tudja közvetíteni, mint Shakespeare robusztus gazdagságát. Nyelve anyagának gyarapításáért a népnyelv, a régi magyarság, a tudományos- és köznyelv forrásait ugyanolyan kíváncsi, vallató izgalommal búvárolta, mint tartalmakért a lélek mélységeit. A szó rejtelmességével nem tudott betelni. Hangzásának szépségén furcsaságán, jelentés és hangalak viszonyán olyan álmélkodva tűnődött, mint a legfontosabb emberi dolgokon. Ízlelte a szavakat, kereste árnyalataikat, fokozataikat. Műfordító-gyakorlata során a kapcsolások rengeteg új lehetőségére bukkant. Az impresszionista időszak gyakorlata a színek, fények, a külső formák, az érzékletesség, a mozgalmasság és a szóhangulat iránti fogékonyságát fejlesztette ki. Aztán, ahogy fokozódott érdeklődése a külvilág, a hétköznapi valóság kisebb-nagyobb dolgainak tengernyi gazdagsága iránt, nyelve is tárgyiasabb lett, stílusa izmosabb, puritánabb és pontosabb.

Verseiben a hangzás maga is ihlető szerepet tölt be, néha szinte beleszédül a nyelv varázsába, a szavak mámoros zengésébe, de ilyenkor is mindig érzékeltetni tudja az érzést, amitől a nyelv megittasult (Ilona). Prózájának nyelvi szépsége sohasem öncélú. Stílusának példás arányossága éppen abból ered, hogy minden szót alárendelt ama mozzanat előkészítésének, melyben a mondandó lényege megvilágosodik. Tudatosabb próza nincs irodalmunkban az övénél. Egészen korai köteteiben s a legkésőbbi Tengerszemben már-már a modorosságig fokozódik ez a tervszerűség. A végletekben rejlő dinamikai hatásokat fölényes avatottsággal adagolja. Ha mondatai hosszan kígyóznak vagy ha röviden csattannak, ha igéket halmoz vagy jelzőket, ha hosszabb szüneteket tart, vagy ha nekiiramodik, annak mindig fontos, kiszámított oka van. Stílusának vizsgálói újra és újra ismétlik, hogy csak a konkrét szöveg összefüggéseiben mérhető igazán, milyen tudatos és kiváló stiliszta Koszto-{333.}lányi. Játékösztöne rengeteg humoros fordulattal, érdekes kifejező hangzással teszi változatossá e stílus amúgy is eleven lüktetését.