A novellista

Tóth Árpád nem volt jelentékeny elbeszélő. Ismerte ugyan a prózaírás műhelytitkait, bírálataiban határozottan avatottnak látszik, de tehetségének természete nem volt alkalmas arra, hogy igazi novellistává nőhessen. Tudta ezt maga is. Nem szerénykedés, hanem józan önismeret mondatja vele, mikor azt írja: "Erre azonban, be kell látnom, teljesen képtelen vagyok. Nem tudok alakokat magam előtt tisztán látni: nemcsak azt értem ezalatt, hogy nem tudok megfigyelni, életből ellesni , hanem azt is, ami még leverőbb, hogy nem tudok magamnak a fantáziámmal alakokat kigondolni, plasztikusan {353.} megformálni. Enélkül pedig minek kísérletezzem a novellában?" Mindössze kilenc novella maradt utána, s ezek igazolják aggodalmait. Igazi lírikus, aki mindent az egyéniség prizmáin át lát, a dolgok és emberek valóságos arca e prizma fénytörésében nála valószínűtlenné válik. Történeteinek többsége a múltban, a jövőben, a mennyországban vagy az álom szférájában játszódik. Későbbi darabjaiban is a század elején divatos misztikus-fantasztikus novella-típus él tovább. Ehhez kétségkívül volt is némi érzéke. Tudott izgalmas, kiélezett helyzeteket, félelmetes atmoszférát, képzelgő, álmodozó figurákat teremteni, de látható, hogy nem egy reális élethelyzet, nem egy emlékezetes alak igézete indította írásra, hanem valamilyen lírai mondandóhoz keresett mesét és figurákat.

Természetesen azok a novellái a legélőbbek, melyekben valami igazán személyes ügyét sikerül tárgyiasítania, vagy amelyikben önmagával rokon alakot tud életrehívni. Az Együgyü Náthán történetének zsidó-gyerek hőse a maga félszeg ártatlansága révén állt közel Tóth Árpádhoz. Az őrmester-világ és a meg nem értett, védtelen gyerek ellentétében maga és a társadalom konfliktusát jeleníthette meg. Bibendul, a szellemben egy naiv gyermek szerelmi ábrándjában a maga álmait is felidézhette. Innen a meglepő könnyedség, mellyel magát e szerepekbe beleéli: a színlelő, naiv hang hitelessége. Az Utókúra Sándorának sóvárgása nagyon erősen rokon a Hajnali szerenád költőjének képzelgésével, sőt a tüdőbaj szította láz folytán forróbb, bujább, fülledtebb annál. E novellában szabadjára engedett életlázon mérhető igazán, hogy a Tóth Árpád-versek szelíd tisztaságában milyen nagy szerepük van a személyiség erkölcsi, értelmi szféráinak.

A nagy költő keze nyomát természetesen a gyengébb írások is őrzik. A festés finom színességében, árnyalatosságában, az erotikus mozzanatok kedvteli rajzában, az alakok reménytelen sóvárgásában nem nehéz a költőre ismernünk. A humor, melyet a versek borus tónusa gyakran elfed, itt a novellákban igen élénken érvényesül. Skálája az együttérző derűtől a gunyoros szatíráig terjed, s itt-ott a groteszk felé is elhajlik. A novellák eszméltetnek, rá, hogy az öregedő, önmagát csitítgató költő gesztusaiban ennek az oldó, békítő humornak nagyobb szerepe van, mint gondoltuk.

S ha részleges is e novellák önálló becse, dokumentum értéke szinte valamennyinek van. Az Utókúra például arról vall, amiről a korai versek alig beszélnek, hogy a tüdőbaj már az induló költőre is mennyire ránehezedett. Az Együgyű Náthán története a háborúval, az elvadulással, a faji gyűlölettel szembeszegülő humánum szép dokumentuma, a Bibendul, a szellem mesés nemzeti ambícióiban egy egész korszak ámokfutó ifjúságának illúzióit tépázza meg a költő. E novellák ellenállhatatlan és rontó erejű ledér nőalakjai érthetőbbé teszik Tóth Árpád korai szerelmes verseinek viszonylagos szegénységét, s a Csütörtök ismeretében a költő patrióta-megrendülését senki sem kísérli meg a kor soviniszta magyarkodásával rokonítani.