Lírája

Két költői korszaka volt Karinthynak: indulását Nem mondhatom el senkinek (1930) s a pálya végét Üzenet a palackban (1938) című lírai darabok keretezik. Lírájának pillanatai tehát a harcosabb periódusokkal esnek egybe: költeményeinek, mint Kardos László megfigyelte, van egy hitvalló, számadó jellege, s kivált élete vége felé az igehirdető pátosz hangján szól. "Ezeknek a verseknek a költője – írta Kardos – nem lírikus alkat abban az értelemben, ahogyan kortársai lírikusok voltak. Strófáit nem egy ömleni vágyó líraiság szülte, hanem inkább egy feladatvállaló s kísérletező kedv ... Alig-alig van olyan" Karinthy-vers, amelyben a lírai közlésen túl ne volna valami hatásos gondolati trouvaille, legalább egy ötletnyi, a verstől függetlenül megálló lelemény ..." S valóban, korai verseitől (Hangversenyen, 1909; Naplómból, Dudoló, Martinovics, 1910; Nihil, Szerelmi öngyilkosság, 1911) – egészen új költői korszakáig (1927 és halála közt) ezek a költemények nem az én-költészet {365.} termékei. A személyiség kifejezése helyett a gondolat vagy a helyzet megmunkálására törekszik a költő. Kritikusai megfigyelték például, hogy nagy szerelmének kevés nyoma van lírájában. Tájköltészete és leíró költészete is hiányzik – mondja Szalay Károly, első mai monográfusa.

Az én-költészetet csakugyan póznak érezte mindvégig. A Nem mondhatom el senkinek programmatikus versében elsőnek a szimbolista líra magyar vezéralakjától, Adytól határolja el magát, céltudatosan, s már-már a paródia határáig merészkedve.

Én isten nem vagyok és nem egy világ,
Se északfény se áloévirág.
...
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.

Verseibe inkább tréfák s logikai mutatványok férnek bele; a Nihilről nem is tudni, vajon gúnyvers-e vagy "komoly" futuro-szürrealizmus: a Dudoló is merő játéknak rémlik; a Lecke pedig, szerelmi vers örvén, egy minden sorpárban megvalósított inverziót dolgoz ki (Megcsókoltalak, megmutatni | Hogyan kell nékem csókot adni).

Líraiságot inkább a harmincas években figyelhetünk meg Karinthynál. Ekkor néhány verse a pálya csúcsait érezteti. A Számadás a tálentomról, nyújtott, lassúléptű soraival, érvelő iróniájával és fájdalmával mintegy önéletrajz és ars poetica: egy racionális elme és egy habozó természet, egy magányos és szövetségre vágyó lélek sorsát beszéli el, hol a prózáig tréfálva, hol a gondolatritmus varázslatával.

A versek műfajául Karinthy nemegyszer a "litániát" írja oda. Csakugyan, végtelenül morzsolt panaszként hatnak legszebb versei, a Nagypénteki kereplő, vagy az egymást eszmeileg kiegészítő nagy versek, a régi társakhoz írott Karácsonyi karének és a tőle elszakadt fiatalokat korholó A reformnemzedékhez.

Költeményeinek ez a külön hang, ez az intellektuális hangvétel a jelentősége: külön szólam volt az "érzelmi" költészet korszakában.