| Laczkó Géza (1884 Budapest - 1953 uo.) | TARTALOM | Csáth Géza (1887 Szabadka – 1919 Szabadka közelében) |
Jogot végzett, de érdeklődése hamarosan az irodalom felé fordult. 1911-ben A zseni című drámáját az Akadémia Vojnich-díjjal tüntette ki. A Nyugat egyik állandó munkatársa, belső embere volt.
A Nyugat-Barátok körének vacsoráján 1931-ben Móricz így ünnepelte Nagy Endrét: "Az az író, aki csodálatos módon akkor ért el közvetlenebb hatásainak csúcsára, mikor az élőszó még intenzívebb és gyújtóbb varázsára bízta magát. Az író, aki a gondolat megszületésének titkát tudta éreztetni, s a frissen kipattanó igével tudott érzéseket, hangulatokat és megigazulásokat kelteni." Majd így folytatta: "Hogy mondjam meg a késő koroknak, hogy volt itt köztünk egy író, aki úgy süvöltött fel, hogy kacagás helyén a könnycsepp harmatát hagyta vissza. A késő koroknak csak azt mondhatom, hogy sajnálhatják, hogy nem voltak jelen, s nem hallották akkor és akkor Nagy Endrét, aki egy szóval sebeket gyógyított és ugyanavval a szóval sebeket ütött: gyógyító sebeket ugyanazokon a lelkeken." Móricz Zsigmond Nagy Endre művészi jelentőségének leglényegesebb vonásait ragadta meg. Az élő szó művésze, aki 1907–1912 között megteremtette magyar nyelven az irodalmi szintű kabarét az addig uralkodó német orfeum ellenében. A Nyugat nyelvújító mozgalmának kiegészítője volt abban az értelemben, hogy a magyar nyelv végtelen gazdagságát bizonyította be egy addig elhanyagolt területen, a kabaré területén. De az élőszó művésze volt, s ez azt jelentette, hogy a századforduló idejének nagyváradi újságírója novelláiban, regényeiben és vígjátékaiban számottevőt általában nem alkotott. Jelentette azt is, hogy a Magyar Színházban megvalósított kabaré helyhez, időhöz, közönséghez, napi politikai és társadalmi eseményekhez, társasági pletykákhoz kötött művészete aktualitásának elvesztése után érthetetlenné és érdektelenné vált. Maga Nagy Endre is tudta ezt, amikor A kabaré regényét (1935) megírta: "A kabaré már régen nincs meg, az újkor ízlése még nyomát is eltakarta." Jelentősége azonban tagadhatatlan, ha korhoz kötött volt is. A kabaréban irodalomszervező munkát is végzett Nagy Endre, Ady Endrének és egyáltalán az új irodalom több költőjének, elsősorban Szép Ernőnek és Gábor Andornak a népszerűségét segítette elő. Történeti szerepét Ady Endre jellemezte 1912-ben: "Igazán egy kicsit lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós időkben ott ő volt türelmetlen igazságaival mindig, erős kimondásaival, s egészen nagyendrei, sajátos és mégis egészen magyaros-cabaret stílusával. Szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolódónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik. Szinte jól eső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságnak merik látni, és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy ál-parlamenttel. "Ady cikke érdekes funkcióváltozáson ment keresztül. Megjelenése idején Nagy Endre működésének elismerő kritikája volt, ma azonban az a feladata, hogy e működést egyáltalán életrekeltse, szemléletessé tegye. Fontos dokumentum, hogy Nagy Endrét becses írónak és politikai harcostársnak tekinti. Annál is inkább, mert a különben mindvégig élvezetes és érdekes műve, A kabaré regénye {454.} nem igazolja kellőképpen Ady és Móricz vallomását az élő szó művészéről sem művészi, sem politikai értelemben. Ebben a könyvében sajátos műfajt teremtett, az anekdotikus visszaemlékezés-formában elmondott műfajtörténet és önéletrajz keverékét. Lényeges dolgokkal azonban adósunk maradt, feltehetően az anekdotikus elbeszélőmód alkalmazása miatt, éspedig a kabaré sajátos esztétikai jelentőségének megértetésével, valamint azzal a politikai szereppel, amelyet a magyar irodalom nagy megújulása idején betöltött. Megtudjuk ugyan, hogy a kabaré elszakadt "a színfal tér- és időbeli megkötöttségétől. Tréfáiban, commedia dell'arte-szerű rögtönzéseiben, paródiáiban ... külön paródiaművészet alakult ki, amely a kabarét tökéletesen függetlenítette a színpadtól." Mégis: az Ady-cikk és a Móricz-felkeltette várakozást korántsem elégíti ki e mű. És ez annál sajnálatosabb, mert Nagy Endre nemcsak az élőszó művésze volt, hanem kitűnő prózaíró is. Hajnali beszélgetések Lukits Milossal című könyvének (1929) csaknem 70 oldalas előszava szinte egyedülállóan érdekes művészi fejtegetés Péterfy Jókai-kritikájának elvetése ürügyén. Stílusában is egészen sajátos: a szokásos anekdotikus mondatszerkesztést váratlanul pontosan fogalmazott aforizmák szakítják félbe és így az ironikus hozzáállás segítségével különös feszültséget biztosít a műnek. Lukits Milos érdekes jelenség: anekdotázó, lump M. Teste pesti bohémkörnyezetben, egyszersmind Pató Pál-i tulajdonságokat örökölt dzsentri figura. Említésre méltók az Öregek kalauza (1932) és a Szerelmesek kalauza (1934) című könyvei is.
| Laczkó Géza (1884 Budapest - 1953 uo.) | TARTALOM | Csáth Géza (1887 Szabadka – 1919 Szabadka közelében) |