6. A JOBBOLDALI RADIKALIZMUS ÍRÓJA: SZABÓ DEZSŐ


FEJEZETEK

A különös egyéniségekben és tehetségekben gazdag huszadik századi magyar irodalomnak kevés olyan izgalmas alakja volt, mint Szabó Dezső. Az egyik legeseménytelenebb életű író, aki életében és életével az örökös izgalmak – botrány és lelkesedés, gyűlölet és rajongás – forrása volt; az egyik legnagyobb közönségsikerű író, aki azonban nem írói erényeivel, hanem elsősorban gondolataival, eszméivel tett maradandó hatást; az egyik legnagyobb műveltségű és gondolatilag legigényesebb író, akihez foghatóan tragikus gondolati, elméleti zsákutcákba szinte egyetlen kor- és pályatársa sem tévedett. Végül az egyik legtöbbet emlegetett író, akit ugyanakkor jószerint ma már senki sem olvas.

A század utolsó harmadában, 1879-ben született Kolozsvárott, olyan családból, mely mindkét ágán görcsösen ragaszkodik a hajdani nemesi múlt dicsfényéhez, de életét a proletariátus és az értelmiség határán éli. Fiatalsága a negyvennyolcas emlékek, a fájdalmas nacionalizmus és a romantika csillogása jegyében telik: ezt adja neki anyja meséivel s a kolozsvári református kollégium egész nevelésével, gondolatvilágával. Családja mindkét ágán rajta a súlyos alkoholizmus bélyege; ennek következtében a terheltség számos testvérén jelentkezik. Ettől az örökségtől való rettegése és nehéz természetű apjával való összekülönbözése miatt kamaszkorában szakít családjával, ahová ezentúl csak nagy időközönként, rövid időre látogat.

{191.} A középiskolából kikerülve, rövid házitanítóskodás és jogászkodás után az Eötvös Collegium tagja lesz. A magyar és francia szakot végzi igen jó eredménnyel. Nyelvésznek indul, még egyetemi hallgató korában megjelenik két, máig is figyelemreméltó nyelvészeti dolgozata. Diplomája megszerzése után egyéves párizsi ösztöndíjat kap: az Eötvös-kollégiumi benyomások mellett ez az esztendő jegyzi el végleg a francia szellemmel és kultúrával. Ekkor zajlik le benne az a fordulat is, mely jövendő életútját meghatározza: szakít nyelvészkezdeteivel és vidékre megy tanárnak. Székesfehérváron hamarosan cikksorozatba kezd, amely a klerikális szélső reakció lapjában útszéli hangú antiszemita uszítással vált ki helyi, majd országos botrányt. Ekkor kezdődik vidéki reáliskolai vándorlása, mely mindaddig tart, míg csak ott nem hagyja a tanári pályát.

Ha 1907–8-ban az ősi református Szabó-család fia katolikus klerikális és antiszemita Székesfehérváron, 1910–11-ben Székelyudvarhelyen már Ady leglelkesebb és legtehetségesebb propagátora, és a tanári sérelmek és követelések legradikálisabb megfogalmazója. A tanári mozgalomban betöltött szerepe hívja fel rá a Nyugat szerkesztőinek figyelmét, egy Tisza Istvánnal merészen, radikális hangon polemizáló cikke nyitja meg előtte a Nyugat – s hamarosan a Huszadik Század – hasábjait.

Mindkét folyóiratnak szorgalmas és megbecsült, de nem élvonalbeli munkatársa egészen az első világháború első esztendeiig. Ezekben közli újhangú esszéit a magyar és francia irodalom egyes alakjairól és jelenségeiről, meg néhány általános esztétikai dolgozatát – korabeli írásainak zömét a háború után a Tanulmányok és jegyzetek, valamint az Egyenes úton című köteteiben gyűjti össze. Egy társadalom-központú, aktivista esztétika és határozottan individualizmus- és kapitalizmusellenes ideológia körvonalai bontakoznak itt ki, amely egyéni színt képvisel, de nem áll szögesen ellentétben az akkori polgári radikalizmus gondolatvilágával és esztétikai felfogásával. Tanulmányai közül legkiemelkedőbbek az Eötvösről, Berzsenyiről, Petőfiről írottak; mindegyik tele remek megfigyelésekkel, az egykorú európai irodalom jelenségeivel való párhuzamba állítással. Elsőnek ő mutat rá Eötvös korszakos és csak Petőfiéhez mérhető jelentőségére a magyar próza történetében, s Petőfi-tanulmányában elsőként fordul szembe Babits Petőfi és Arany ellentétbe állításával, egy-gyökerű művészetüket hangsúlyozva. A maga idején a nagyobb feltűnést mégis a francia líra jelentős alakjairól (Verlaine, Rimbaud, Laforgue) írott esszéivel keltette, melyekben nemcsak nálunk akkor még kevéssé ismert francia irodalmi jelenségekre hívta fel a figyelmet (s szolgálta ezzel is a Nyugat és Ady művészi forradalmának ügyét), hanem a művész és társadalom viszonyát vizsgálva mutatott rá az izolált költő és a modern társadalom viszonyára, mely a líra privatizálódásához, majd a művészi különcségekhez vezet. Ugyanezeknek a gondolatoknak a hordozói erős érzelmi töltésű, nagy verbális fantáziáról tanúskodó elbeszélései, melyeket szintén túlnyomórészt a Nyugat közöl. Ezekben egyfelől a francia naturalizmus hazai tanítványának és továbbfejlesztőjének mutatkozik (Az őrült kunyhó, Passió, A fül), különösen a nyomor felháborító képeinek ábrázolásával és a terheltségek, a biológiai predestináció túlhangsúlyozásával, másfelől pedig az expresszionisztikusan túlfűtött nyelvezetű allegorikus novellatípus megteremtője, amely mintegy a hidat jelenti az Adyval és nyomában nálunk meghonosodott {192.} szimbolizmus és a Kassák Lajos és köre által kialakítandó expresszionista konstruktivizmus között (Don Kisott penitencián, Gulliver tovább utazik, A lélek-mocsár).

Annak az ideológiai álláspontnak, amelynek áttételes megfogalmazása volt már legtöbb irodalmi tanulmánya és elbeszélése is, szinte tételes lefektetése Az individualizmus csődje című tanulmánya, melyben – ekkor ugyan még egy közelebbről nem körvonalazott, eléggé ködösen elképzelt szocializmus érdekében – a totalitarizmus szélsőséges elméletét és gyakorlatát hirdette meg, a faji gondolat kiteljesítése érdekében. E tanulmánya körüli vitája miatt szakít a Huszadik Századdal, majd nem sokkal később a Nyugattal is.

Egész gondolatvilága, ideológiája a század első évtizedében alakul ki – döntően külföldi példák és befolyások nyomán – s ezen az ideológián lényegében nem változtat a következő évtizedek során sem, legfeljebb módosítja-alkalmazza, illetve az aktuális igények szerint egyik vagy másik elemét tolja jobban előtérbe. Fő forrása Nietzsche, a századvégi irracionalizmus legnagyobb hatású európai gondolkodója: de belejátszik gondolatrendszerének kialakulásába úgyszólván a századvég és századelő minden jelentősebb irracionális filozófiai irányzata. Ez az ideológia elutasítja magától a történelmi materializmust és a társadalom osztályszempontú szemléletét, s a társadalom fő mozgató erejét a fajok egymás közötti harcában látja; ugyanakkor – néha túl forradalmi frázisokban megnyilatkozó – krisztiánus részvéttel hajol az elnyomott osztályok felé és tiltakozik a nyomor, kizsákmányolás ellen. Az emberről mechanisztikus elképzelései vannak, tetteiket mint a múlt, az ősök által meghatározott, kikerülhetetlen mozzanatokat tekinti; valamennyien "a holtak rángatottjai" vagyunk – mondja. Ebből természetesen következik az őskultusz, a temetőkultusz, mely Szabó Dezső egész életművét áthatja: az ember nem más, mint a temetőben elásott holt akaratok megvalósítója. Nemzeti értelemben a magyarság számára a legfőbb veszély a zsidóság, mely két fő fegyverrel támad rá, hogy az országot magának szerezze meg: kapitalizmussal és szocializmussal. A magyarság a szabadversenyre fajilag képtelen, alkalmatlan, abban csak alul maradhat; a szocializmusban pedig szintén faji meghatározottságú "baleksége" teszi az idegen faj hódító szándékainak könnyű prédájává.

Ezek a gondolatok és meggyőződések még csak inkább látensen vannak jelen korai elbeszéléseiben, akárcsak első regényében, a Nincs menekvésben. Ebben a kor divatos pszichológiai regényének formájában – s egy jókaiasan nagyszerű, számos vonásában írójával azonosítható hős középpontba állításával – igyekszik kiírni magából családja terheltségétől való rettegését. Ez a regény különösebb feltűnés nélkül jelent meg 1917-ben, s ma említést sem érdemelne, ha nem szerzője okán.

A forradalom kitörésekor – hajdani fegyvertársai, a polgári radikalizmus vezérférfiai segítségével – Pestre kerül állásba. Ide költözve már egy új regény szinte teljesen befejezett kéziratát hozza magával. A polgári forradalomnak, majd a proletárdiktatúrának kezdetben lelkes, sőt túlbuzgó híve; de előbb az egyikkel fordul szembe – mert nem találja elég radikálisnak, tehát balról támadja –, majd a másikkal – jobbról, mert nem az ő igénye szerinti "faji forradalmat" valósítja meg. Ezzel kapcsolatos nézeteit világosan kifejezik e korbeli publicisztikai írásai, de meggyőződéseinek, álláspontjának, egész {193.} világnézetének és a magyarságra kivetített messianisztikus hitének legteljesebb összefoglalása és legérettebb megformálása a túlnyomórészt még Lőcsén írt s Budapesten befejezett Az elsodort falu, mely először 1919 májusában jelent meg, szinte észrevétlenül. Sikert, népszerűséget, országos visszhangot augusztus után, az ellenforradalom uralomra jutásával kapott, melynek úgyszólván szépirodalmi bibliájává lett.

A regényt annak idején kritikusai úgy üdvözölték, mint példátlan, egyedülálló jelenséget a magyar irodalomban; a köztudatban is akként élt, hogy előzmény és példakép nélkül pattant elő alkotójából. Ezt a meggyőződést maga Szabó Dezső is igyekezett minden módon megerősíteni, nyilatkozatokkal, előszavakkal, önmagáról írott tanulmányaival, melyekben a magyar regény európai szintre emelőjének érdemét és méltóságát követelte a maga számára ezért a művéért. A kutatás azóta kiderítette, hogy ez a kép korántsem felel meg a valóságnak: a magyar irodalomban megvoltak Az elsodort falu közvetlen regény-előzményei, melyektől gondolatilag is, formai-tematikai szempontból is sokat átvett Szabó Dezső. A budapesti értelmiségi és művész-körök erősen zsidóellenes felhangú kritikáját Molnár Ferenc Az éhes városában éppúgy megtaláljuk, mint Oláh Gábor Szegény magyarokjában, melynek főbb alakjai is számos vonásukban rokonai Az elsodort falu alakjainak, elsősorban a Farcády-család tagjainak és Farkas Miklósnak; zsidó-ábrázolása Tolnai Lajos reminiszcenciáktól terhes, akárcsak szélsőséges szubjektivizmusa; "pozitív" hőse, Böjthe János megformálásában a Jókai-hősök emlékének legalább annyi szerepe volt, mint a tízes években divatos nietzscheánus-anarchista Arcübasev-regény hősének, Szanyinnak; liberalizmus- és szabadverseny-ellenességére – a már pedzett filozófiai iskolákon túl – nagy befolyása lehetett a fiatal Romain Rolland-nak. A magyar források közül fontos még említeni Harsányi Kálmán Kristálynézők című regényét, elsősorban a főváros művészi láp-világának ábrázolására és egy reakciós, faji alapú, antiszemita progresszió ködképének felvázolására; valamint Révész Béla Vonagló falvak című regényét, melynek nyomait Az elsodort falu leghíresebb falujeleneteiben találhatni meg.

A rendkívül szétágazó cselekményű, rengeteg alakot mozgató regény három fókusza: Farkas Miklós, a Farcády-család és Böjthe János alakja. Farkas Miklós az egyetlen és legnagyobb magyar regényíró, a végzettől eljegyzett tragikus zseni, a magyar faj túlérett, hulló virága, aki prófétikusan előre látja a közelgő világháborút s benne a magyar faj halálát. Az alak külső jegyeit nagyrészt Adytól kölcsönözte Szabó Dezső, s a saját gondolataival – fajelméletével, antiszemitizmusával, demokrácia-ellenességével – töltötte meg. Ennek az alaknak a megalkotásával jelentősen hozzájárult a háború utáni Ady-kultuszhoz –, de még sokkal inkább Ady képének az ellenforradalom igényeihez igazításához-torzításához. A Farcády-család –, melynek közelről követett modellje saját bátyja, Szabó Jenő és családja volt – a magyar vidéki értelmiség parlagiságának, élet-fáradtságának megkapó, sok részletigazságot tartalmazó s ugyanakkor eltorzított rajza. Legfőbb nőalakja, Farcády Judit nőiségében a hullásnak ugyanolyan embertelenre felnagyított és a lélektani hitelességgel mit sem törődő képe, mint Farkas Miklós író-zseni voltában. Velük szemben az ellenpólust Böjthe János képviseli, ősi nemes és úri birtokos család fia, aki rendkívül széles horizontú műveltségre tett szert; az intellektuelek világától megcsömörülve és elhivatottságára hallgatva "visz-{194.}szamerül a népbe" s a falu felemelésén munkálkodik, dacolva a szembeszegülő erőkkel, hatalommal.

A regény legfőbb mondanivalója az, hogy a magyar nép (amit teljesen és kizárólagosan a magyar parasztsággal azonosít) elpusztítására szövetkeztek urai, a németek és a zsidók, s e pusztítás legfőbb eszköze a kapitalizmus és a háború: az első kiemeli a falut "örök" feudális rendjéből, szétoldja a kereteket, míg a második a faj tömeges pusztulását idézi elő, mert a magyart örökölt faji sajátságai is űzik a nemzethalál felé. Ezzel veszi fel a harcot Böjthe János, ha lehet, csellel, ha kell, erőszakkal védve a feudális falut, mint a nép természettől rendelt – s a néptől természetesként elfogadott – vezetője. Az ő útja idegen a forradalométól is, mert a forradalom ugyanazoknak az erőknek a műve s ugyanazokért a célokért, ugyanannak az összeesküvésnek a jegyében, mint a kapitalizálódás és a háború.

A regény megjelenése után kevéssel, a magyar ellenforradalom első szakaszában rendkívüli közönségsikert ért el. Heveny antiszemitizmusa, látszólag radikális társadalom-képe egyaránt megfelelt a forradalomtól megijedt vagy a forradalomból kiábrándult, de a társadalmi haladás gondolatának még nem egészen hátat fordító kispolgári értelmiség gondolat- és érzésvilágának. A naturalizmushoz közelálló látás- és ábrázolásmódja, nyelvi és stiláris merészségei, melyek az addig kimondhatatlan nevén nevezésével s expresszionista szóhalmozásaikkal egyaránt a stiláris újság ingerét hozták, csakúgy vonzóan hatottak, mint parasztmitológiája.

Már korábbi írásaiban is fel-felbukkan, de Az elsodort faluban teljes szélességében kibontakozik az a romantikus parasztmitológia, melynek e regény (s a később következő Szabó Dezső-regények) faluja, parasztjai a legjobb illusztrációi (és kritikája): a falu "a faj bölcsője", minden morális és etikai jó melegágya a romlott és romlásba vivő várossal szemben; a parasztban testesülnek meg tisztán és diadalmasan a magyar "faji" tulajdonságok – melyeknek kiteljesedése a közülük fakadt úri "Übermensch": Böjthe János. S Böjthének legfőbb – vallott és gyakorolt – feladata, szinte egyetlen életcélja: visszamerülni a faluba, minden erejével biztosítani a faji folytatást; azért veszi feleségül Barabás Máriát, a parasztlányt, hogy vele a faj tisztaságát, fennmaradását és szaporodását biztosíthassa.

A kornak, történelemnek, nemzeti sorsnak az a magyarázata, amely ebből a regényből kibontakozik, a húszas évek elején épp annyira hatott azzal, hogy a nemzeti tragédia, az aktuális nyomor, minden baj, szégyen és bánat felelősségét a zsidóságra hárította, mint azzal, hogy látszólag valamilyen sajátos "külön magyar út" illúzióját csillantotta fel. Ekkor valóban mindkettő tömegerővé vált, komolyan befolyásolta a korabeli értelmiségi fiatalságot s egyfelől kétségtelenül hozzásegített, hogy azok tömegesen váljanak a hasonló elveket és érveket hangoztató ellenforradalmi politikusok támogatóivá. De másfelől ennek a korképnek az a jelentősége is megvolt, hogy hatására ebben a fiatal generációban megfogantak a parasztmitológia s a "külön magyar út" csírái is; ezek a húszas évek végén, a harmincas évek elején hozzák meg gyümölcsüket a "népi" írói, majd társadalmi mozgalom megszületésében és kivirágzásában csakúgy, mint téves vágányokra csúszásában. A regény keltette hatást az író mint szenvedélyes és magávalragadó szónok és publicista csak fokozta és kiterjesztette. Népszerűsége különösen az egyete-{195.} mi fiatalság körében a húszas évek elején páratlannak mondható. Előadássorozataiban széles európai műveltséget, a költői szépségek iránti nagy művészi érzékenységet párosított szenvedélyes és dühös politikai kirohanásokkal, a történelem – és az aktuális politikai események – önkényes, de tetszetős magyarázatával. Kezdetben nemcsak támogatja az uralomra jutó ellenforradalmat, de annak szélsőséges szárnyával – az ébredőkkel és különítményesekkel – azonosul, azoknak szolgáltat "ideológiai" fegyvereket. Tőlük várja azt is, hogy részesévé lehessen a politikai hatalomnak, a maga elképzelte "faji forradalom" megvalósítása érdekében; mikor ebben a reményében csalódik, szembefordul a konszolidálódni kezdő s ezért a saját szélsőségeivel szembeforduló ellenforradalmi politikusokkal és az általuk megvalósított úri restaurációval. Ő úgy képzelte – s ezt nemcsak előadásaiban, hanem rendkívüli termékenységgel ontott hírlapi cikksorozataiban is számtalanszor elmondja –, hogy az ellenforradalomnak nem a régi uralkodó osztályok hatalmát kellett volna restaurálnia, hanem szociális alapon radikális "faji" politikát folytatnia: ebbe a zsidóság teljes jog,- és vagyonfosztása éppúgy beletartozik, mint egy – méreteiben és módszereiben nem körvonalazott – földreform, vagy a többi nemzetiségek jogainak korlátozása, a magyar "fajúak" jogainak, hegemóniájának biztosítása érdekében.

A rendszerrel való meghasonlása következtében emberi és politikai elszigetelődése gyorsan növekszik. Ezen az író sem igen tud áttörni: Az elsodort falu sikerét és hatását utolérni vagy felülmúlni soha többé nem tudja, bár minden újabb kísérletével ezt célozza.

Sikere és népszerűsége teljében írja meg a következő kétkötetes regényét, a Csodálatos életet (1921), mely az elméleti írásaiban, különösen előző regényei előszavaiban lefektetett esztétikai nézeteinek beteljesítése szeretne lenni. Szabó Pista és Magyar Peti – a székely Árgirus és a magyar Balga – életútjában, mesés vándorlásának történetében egyszerre akarja megszólaltatni saját nemzetmegváltó politikai eszméit, a fennálló rend és rendszer elleni kritikáját és a legmagasabb irodalmi szintre emelni a népművészetet. Mű-népmesék és tanmese-jellegű parabolák, könnyes szentimentalizmusba hajló romantika és vaskos naturalista részletek, gyilkos szatíra és lelkendező idealizálás kergetik egymást a regény lapjain. Az eredmény művészi kudarc, de nagy erőről tanúskodó; s e kudarc oka legalább annyira a saját esztétikai elképzeléseihez való ragaszkodás, a hamis alapú társadalom- és történelem-magyarázat, mint a reális lelki folyamatok ábrázolására való képtelenség.

A megszilárduló ellenforradalmi renddel szembeni ellenállása mind fokozódó elszigetelődésbe sodorja. Az addig rendelkezésére álló lapok is elfordulnak tőle, izolálódásának jele, hogy önálló lapalapítással kísérletezik: az Aurórát, majd az Élet és Irodalmat hónapról hónapra saját írásaival tölti meg. Ebben is csalódik, s ekkor megvalósítja korábban már felbukkanó ötletét: mindenét pénzzé teszi s 1924 őszén kivándorlási szándékkal elhagyja az országot. Néhány hónapig Olasz- és Franciaországban utazgat, majd 1925 elején visszatér, előbb Szegedre, majd Budapestre, most már megint a polgári baloldallal keresve a szövetséget.

Visszatérte után nem sokkal fejezi be a még elutazása előtt megkezdett Segítség! c. regényét. Egy tragikus sorsú, zseniális ifjú székely költő, Baczó Mózes és egy elképzelhetetlenül zseniális és szintén tragikus sorsú szobrász {196.} és pamflet-író, Boór Bálint történetének szálára fűzve fonódik össze ebben a műben a beteges narcizmusig túlfejlett önimádat és az ellenforradalmi rendszer nép- és tehetségellenességének leleplezése. Romantikája itt már a ponyva-szentimentalizmusig jut, végtelenül komolyan gondolt önimádata átcsap a nevetségesbe – de ugyanakkor magával ragad az ábrázolt kor –, s a kulcsfigurákban ábrázolt ellenforradalmi vezetőréteg – szenvedélyes és végletes elítélése. Minden mértéken túlcsigázott stílusa ma már szinte olvashatatlanná teszi a regényt, amely a maga idején sem irodalmi, hanem inkább botrány-siker volt: a kulcsalakokra a kortársak könnyedén ráismerhettek. Ha irodalmi értéke nagyon le is szállt az időben, kortörténeti dokumentum-jelentősége megmaradt: nincs még egy regénye a magyar irodalomnak, mely az ellenforradalmi vezetőrétegnek ilyen végletes és szenvedélyes elítélése lenne – anélkül természetesen, hogy Szabó Dezső ekkor is, ebben is hajlandó lenne letérni a saját maga által kialakított ideológiai alapokról, a nemzeti jövő faji alapon való elképzeléséről.

Írói pályájának hanyatlása – mely Az elsodort falu óta állandóan észlelhető – innen kezdve rohamossá válik. Ez után már regényt befejezni képtelen; tervet töredékre halmoz, vagy ha sikerül egyet befejeznie (Karácsony Kolozsvárt, 1932), művészileg azt is tönkreteszi a mindenen eluralkodó önimádat, egyre szélesebbre kiterjedő üldözési mánia és a mind több közéleti szereplőre kiáradó féktelen, ábrázolást torzító gyűlölet. Ez idő tájt erősen megritkuló elbeszéléseiben is csak ismételni képes korábbi tematikáját és modorát (sőt modorosságát), megújulásra képtelen. Ebből a mind sivárabbá váló termésből emelkedik ki két legnevezetesebb és valóban maradandó értékű kisregénye, a Feltámadás Makucskán (1932) és A kötél legendája (1934). Mindkettő szorosan Szabó Dezső korábban ismertetett ideológiai koncepciója keretén belül marad; az első a faji alapú temető-kultusz kicsúcsosodása, a második annak a bizonyítása, hogy az egész ország közélete az idegen fajúak és kiszolgálóik bűnszövetkezete, a magyar fajúak eltiprására, kizsákmányolására. De emellett és ezen túlmenően mindkettő rendkívüli nyelvi és groteszk meseszövő találékonysággal ostorozza a Horthy-korszak népellenes, néppusztító lényegét: az elsőben az élő és a véletlenül feltámadó holt falu szembeállításával s azzal a népbutító majomtánccal, amit ekörül az úri világ folytat; a másodikban egy hadirokkant kálváriájában, akit ártatlanul már-már halálra ítélnek, amikor a megjelenő Krisztus leleplezi – illetve önmaguk igazi lényegének bevallására kényszeríti – az igazi bűnösöket és gonoszokat, az ország összes "kiválóságát", politikai és művészi csoportosulását.

Tevékenysége ettől kezdve nagyrészt nem annyira az irodalmi, mint inkább a politikai publicisztika területére esik. A legkülönbözőbb ellenzéki sajtóorgánumokba ír hosszabb-rövidebb ideig; mindegyiktől megválik, részben előbb-utóbb felbukkanó politikai nézeteltéréseik, részben összeférhetetlen természete, túlzott önbecsülése s ebből fakadó teljesíthetetlen anyagi igényei miatt.

Elszigeteltsége, mely a húszas évek közepétől a harmincas évek elejéig tartott, s amelynek során megismerkedett a tartós, súlyos nyomorral is, ekkor oldódni kezd. A német nemzeti szocializmus térhódítása, majd uralomra kerülése egyre fokozódóan őrá tereli a figyelmét annak az értelmiségi rétegnek, amely a német imperializmus mind agresszívabbá válását és a magyar {197.} politikai életben is növekvő térhódítását aggodalommal szemlélte, azonban a politikai baloldallal – polgári liberálisoktól kommunistákig – egy úton járni nem tudott és nem akart: harmadik utat, németéilenes jobboldaliságot keresett.

Ennek a feléje forduló, növekvő érdeklődésnek a kifejezése az is, hogy míg korábbi önálló folyóirat-kísérletei (1923: Auróra – Élet és Irodalom; 1929: Kritikai Füzetek) mind zátonyra futottak, 1934-ben meginduló, egyedül írt, havonta kiadott Füzetei (Ludas Mátyás Füzetek) 1942-ig rendszeresen és növekvő visszhanggal megjelenhetnek. Ezekben a füzetekben pamfletben és vezércikkben, elbeszélésben és széljegyzetben, versben és szatírában reagál a korszak aktuális politikai és irodalmi eseményeire és hirdeti saját világnézetét.

Egész tevékenységének lényege, értelme: a "magyar faj" dicsőítése és védelme, az "idegen fajok" –, mely alatt a húszas években elsősorban a zsidóságot, a harmincas évektől kezdődően pedig mind erősebb nyomatékkal "a hódító germán faji imperializmust" értette – magyarellenes szövetségének leleplezése, térhódításuk megakadályozása, befolyásuk megsemmisítése. Hivatását, feladatát mindvégig abban látta – s ezt ekkor is számtalan írásában fejtegeti –, hogy felébressze a magyarságban a "faji öntudatot" és megvalósítsa a "faji szervezkedést". E szervezkedésről vallott elképzelései is erősen változnak az időben: míg a húszas években a demokrácia mindenféle formájával való szenvedélyes szembeszegülés, a totalitarizmus igenlése, a korporatív, rendi szervezkedés megvalósítása a célja, a nácizmus és magyarországi szálláscsinálói, a nyilasok terjeszkedése idején e korábbi célokat meg nem tagadja ugyan, de egyre határozottabban próbál korábbi elképzelései és a demokratizmus különböző elemei közé hidat verni. Ezekben az esztendőkben éppolyan szenvedélyesen náci- és nyilasellenes, mint amilyen szenvedélyes antiszemita volt korábban; bár ez utóbbival határozottan szembe soha nem fordult. Éppen ez tette lehetővé, hogy fajvédelme – bár szellemi színvonalában és politikai célkitűzésében erősen különbözött amazokétól, mégis – mindkét irányban bizonyos elemekre vonzóan hatott: a jobboldalon azokra, akik a német hatalmi törekvéseket ellenszenvvel szemlélték, a baloldalon azokra, akik nem tudtak védettek maradni a kor heveny nacionalizmustól átitatott közéleti légkörétől.

Hatása – mint egész ideológiája – ekkor is kettős irányú volt. A körébe sodródó fiatalok egy részét a társadalmi radikalizálódás, a valóban harcos antifasizmus és ezen keresztül a munkásmozgalomhoz való csatlakozás felé indítja ugyan el, de a hatása alá kerülők túlnyomó többségét lehúzza a "faji ideológia" mocsarába, ahol azok hamarosan a szélső jobboldal felé orientálódnak. A történelem groteszk, de nem logikátlan fintora volt, hogy a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, amikor Szabó Dezső legszenvedélyesebb filippikáit írta a német imperializmus és itthoni nyilas szálláscsinálóik ellen, saját jelszavait, gondolatait és formulázásait pontosan arról az oldalról hallhatta vissza újra meg újra. Sajátos helyzete, képtelensége arra, hogy valóban felszámolja saját ideológiájában azt, amivel már maga sem tudott a történelem szorítása alatt egyetérteni, okozták, hogy publicisztikai és szónoki tevékenysége egyaránt a harmincas-negyvenes évek németellenes értelmiségi táborának megosztottságát erősítették, hozzájárultak annak megakadályozásához, hogy a nácizmus ellen valóban erős és baloldali vezetés alatt álló {198.} egységfront jöhessen létre; hogy írásai és személyes példája nyomán úgy tetszhetett, lehet jobboldali eszmék alapján is németellenesnek lenni.

A nacionalista harmadikutas illúzióknak és a németellenes jobboldaliságnak közös ünnepe volt Szabó Dezső hatvanadik születésnapja 1939-ben, melyre legfontosabb tanulmányainak három kötetes nagy gyűjteménye, Az egész látóhatár is megjelent.

Öregkorára, mint mondottuk, szépírói tevékenysége erősen lecsökkent; illetve úgyszólván minden írói energiája nagyrészt kéziratban befejezetlenül maradt önéletrajzára összpontosult. Életeim című önéletrajzát 1934-től kezdve szinte halála percéig írta folyamatosan; első részét A bölcsőtől Budapestig címen 1944-ben sajtó alá is rendezte. Ez az írás talán legoldottabb és legharmonikusabb szépirodalmi alkotása, befejezetlenségében is; önimádata, rendkívül felnagyító vagy groteszken lekicsinyítő látása itt is éppúgy uralkodik, mint korábbi írásaiban; de itt már – s ez művészetében új vonás – gyakran humor, sőt öngúny enyhíti a látás mértéktelen romantikáját. Rendkívül terjengős önéletírás ez, mely görcsösen időz el a gyermekkor és a fiatalság emlékeinél; az olvasó szinte érzi az író félelmét, hogy szembe kell majd néznie életírása során későbbi tetteivel – azokkal, amelyeket már maga sem helyesel. Ez annál világosabban látható, mert az önéletrajz utolsó harmadában – abban a részében, amelyet Füzeteinek megszűnése után írt – számos tanulmányszerű betétben próbál megmérkőzni régi énje, hitei iránti meghasonlottságával – anélkül, hogy ezt akár önmagának is be tudná teljesen vallani.

Füzeteit ugyan maga szünteti meg, amikor azokat előzetes cenzúrára kellene benyújtania, de a közélet és a sajtó fokozódó fasizálódása – még a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel – sem akadályozta meg abban, hogy tovább írjon és publikáljon. Az utolsó pillanatig, Budapest ostromának kezdetéig publikál, bár egyre fáradtabb írásokat, amelyekben egyre áttételesebben beszél politikai kérdésekről.

A főváros ostroma alatt halt meg, 1945 januárjában: elöregedett, a pinceélet nélkülözéseitől legyöngült szervezetével rövid betegség végzett.

Szabó Dezső szépirodalmi műveinek túlnyomó része a mai olvasó számára szinte-szinte élvezhetetlen. Ha korai irodalmi esszéinek csillogó szempontgazdagsága magával ragad, ha késői politikai pamfletjei szótűzijátéka elkápráztat is, a legnagyobb horderejűnek szándékolt szépirodalmi művei – még legsikerültebb és legjelentősebb alkotása, Az elsodort falu is – úgyszólván olvashatatlanok. Zsúfolt nyelve, mondatainak elsősorban névszó- és melléknév-igésítéssel elért nyüzsgő mozgalmassága, expresszionista nyelv- és víziókezelése, frappáns nyelvi asszociációs technikája jelentősen hozzájárult a század első harmadában a modern magyar próza felszabadításához, új útkereséseihez, de egész modora és modorossága: túlcsigázottsága, öblös zengzetessége, zsúfolt jelző- és asszociációs-rendszere annyira a század tízes-húszas éveinek kordivatához kötik, hogy későbbi kor olvasója aligha érezheti át hajdani varázsát. Ennek tudható be egyébként, hogy közvetlen befolyással a magyar széppróza alakulására igen rövid ideig volt, a húszas években; stiláris befolyása nem annyira novella- és regényirodalmunkban érezhető tartósan, mint inkább a magyar publicisztika és esszéirodalom nyelvében.

Igazán jelentős, máig sugárzó hatása az értelmiségi rétegek gondolkodásában tapintható ki leginkább. A német és főként francia irracionalista filozófiai {199.} irányzatok nyomában kialakított világnézete és esztétikája, sajátos "faji radikalizmusával", parasztmítoszával, antidemokratizmusával széles kispolgári-értelmiségi rétegek érzelmeinek gondolati megfogalmazása lett. Szabó Dezsőnek fontos szerepe volt abban, hogy a két háború között ennek a rétegnek jelentős része álradikális jelszavak bűvöletében elfordult a társadalmi és politikai haladás táborától –, de nem lekicsinyelhető ellenkező hatása sem, az, hogy e rétegek fiataljainak egy részét szociális és politikai felelősségtudatra ébresztette, kiábrándította a magyar közéletet átható németimádatból és elindította az öntudatosodás, a gondolati és politikai radikalizálódás útján.