Az emigráció évei

A Máglyák énekelnek (1920) egy korszakot zár le és meg is nyit egy másikat, "Mikor ezt a könyvemet az olvasó elé adom – írja 1920 augusztusában a mű elé Kassák Lajos –, úgy érzem, 34 esztendős életemmel eljutottam íróságom első stációjához. Ez a könyv megcsiszolt tükre világszemléletemnek és egyben summája eddigi munkásságomnak. Hogy mi jön ezután, nem tudom –, mert mint művésznek (a legfölfejlettebb embertípus) sem problémáim, sem romantikus holnapra kíváncsiságaim nincsenek. Vagyok törvényt betöltő és tagolatlan egység. Nem valakit (kormányt, osztályt, társadalmat) kiszolgáló és nem valami meglevőt (a látszólagos életet) utánzó. Mondom, egyszerűen művész, egyenértékű minden értelmű feltalálóval: mert a művészet alkotás. Semmivel le nem mérhető, semmihez nem hasonlítható: mert minden művészi alkotás új, szintetikus formában objektiválása a világérzésnek és világtudatnak." Jellegzetes szavak: egy most alakuló és a tízes évekétől sokban különböző új szemlélet tükröződik bennük: akár az elkövetkezendő valamennyi periódus művészi program-nyilatkozatának is tekinthetők. Maga a "lírai eposz" pedig már e felfogás kialakulásához is magyarázatot ad.

De az erős sodrású, fájdalommal és keserűséggel telített "regény" nemcsak a hősi magyar Tanácsköztársaságnak állít emléket, hanem a szerző 1919-re vonatkozó reflexióit is rögzíti már. Akárcsak a forradalmak más aktív szereplői, Kassák is felállítja a tízes évek mérlegét, értékeli egész korábbi munkásságát. A bukás utáni hónapok nyomasztó légkörében, a bécsi emigráció egymással vitatkozó csoportjai között úgy látja, hogy a történelem azokat a koráb-{217.}ban már hangoztatott elveit igazolta, melyek a munkásmozgalom gyengeségét és a művészet társadalomfelettiségét hirdették. A századelő munkásmozgalmának állapotából kiinduló elemzése szerint a tömegek nem voltak érettek a forradalomra és nem is lesznek azok mindaddig, amíg öntudatuk a megfelelő szintre nem emelkedik. Ehhez pedig mozgalmi és politikai munkával nem lehet segítséget adni; egyedül a művészet végezheti el ezt a történelmi feladatot. De nem a "tendenc-művészet", amely valamilyen ügy szolgálatában áll, hanem az "egyetemes", osztályokon felüli művészet, mely a "legfölfejlettebb embertípusokon" keresztül a "világérzést" és a "világtudatot" vetíti ki magából. Kassák későbbi útját lehetetlen megérteni e sajátos, most megmerevedő politikai és művészetszemlélet nélkül. Egész életében a kisemberek, szegények segítése a célja, rokonszenve mindig a kizsákmányoltaké; témáit főleg az ő életükből választja, de az eszközök, amelyekkel segítem akar rajtuk, a nézetek, amikkel a haladást gyorsítani akarja, túlnyomórészt alkalmatlanok ehhez. Az általa ideálisnak tartott művészi alkotómodell, a "kollektív individuum", lényegében szolipszista világnézetből fakad, az egyéniség kiteljesítését célozza, az ösztönösség kizárólagosságát hirdeti s ez utóbbi révén – mert szocialista igényű elméletről van szó–, tulajdonképpen azzal a proletkulttal tart rokonságot, melyet tendenciózus volta miatt egyébként mindig támadott. Tételei kizárólag arra voltak alkalmasak, hogy ne csak korábbi expresszionista, hanem most induló dadaista, majd konstruktivista alkotásait is egyelőre még meglevő társadalmi aktivizmusa szempontjából igazolják.

A Bécsben töltött majdnem hét esztendő jellegzetesen két részre oszlik. Az elsőt – közvetlenül 1919 után – a Tanácsköztársaság bukása után támadt teljes kiábrándulás, végletes érzelmi reagálás jellemzi. Ekkor alakul ki elkeseredett történelemszemlélete és ekkor születnek dadaista művei is. Már a Máglyák énekelnek, a magyar avantgardizmus legnagyobb alkotása jelezte, hogy "az aktivista költő ... egészen a dadaizmus határáig teljesítette föl magát" és "prédikációkat nevetett össze a sebeiből", még a fehérterror börtönében; a Világanyám (1921) harmadik részének számozott költeményei pedig – mint "első nekiszaladás az új Kassák felé" – már ízelítőt is adnak ennek eredményeiből. Kavargó, sokszor a különféle tipográfiai eljárásokkal is bonyolított mondatok panaszolják, hogy "mindennek vége van". Még önéletrajzi költeménye, a fiatalkori csavargásait megéneklő A ló meghal, a madarak kirepülnek (1925) is ezt a lassan már rezignáció felé haladó kétségbeesést árasztja: záró-sorainak megütközést és (az irányzat szabályai szerint) "sokkot" provokáló képe ("én KASSÁK LAJOS vagyok s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár") erre a megbolydult és kohézióját vesztett lelkiállapotra utal. De míg egyfelől ez a minden összefüggést tagadó dadaizmus a húszas évek közepén nála is a szürrealizmus automatizmusába torkollik (s egész későbbi költészetének jellegzetessége lesz), addig másfelől (időben 1919-től távolodva) megkezdődik már a romokon az új értékrend felállításának munkája is, mégpedig a konstruktivizmus kínálta lehetőségek felhasználásával.

Azt, hogy a dadaizmus csak lázadó és tiltakozó gesztusok, de nem művészi alkotások létrejöttét segítheti, hamar be kellett látnia. Időközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az európai munkásmozgalom nagy forradalmi hullámának lassan vége: a konszolidáció évei következnek. Érthetően örömmel üdvözli tehát a nevében is ígéretes konstruktivizmust, mely ezekben az évek-{218.}ben az orosz avantgardizmus legerősebb irányzata volt: időtlen absztrakcióival könnyen lehetett a frissen felépített esztétikai rendszer támogatója. "Vége a destrukcióból született pesszimizmusnak – jelenti be az újra induló Ma főszerkesztője – helyette a kommunizmus, mint konstruktív építő eszme vette át a vezető szerepet a forradalomban" (Vissza a kaptafához, 1923). A szavak azonban már nem jelentik ugyanazt, mint a tízes évek végén. A kommunizmus szigorúan csak művészeti vetületében értendő, hiszen ugyane folyóiratban fejti ki Egon Engelien weimari szerző, hogy "a proletariátus csak akkor ér el majd az anyagi jóléthez, ha szellemileg megérett a szociális közösségre" (Konstruktivizmus és proletariátus, 1923), Kassák pedig külön röpiratban leszögezi, hogy – minden félreértés elkerülésére – kommunistának nevezett álláspontja teljesen egyéni. "A munkásság ideológiai képzése ma pozitív értékű munka – írja a maga igazolására. – A kommunista pártok gazdasági és politikai munkássága ma negatív értékű munka" (Álláspont. Tények és új lehetőségek, 1924).

Nézete szerint az új társadalom csak az új ember felépítésével érhető el, ehhez pedig csak a minden aktualitáson, minden irányzaton és minden társadalmon felülemelkedő konstruktivizmus segíthet hozzá. Hiszen az – a Ma cikkírója szerint – "építkező akaratnak érzi magát, mert távlataiban eggyé vált a kommunizmus roppant alkotó munkaközösségével és teremtő örömeivel," "egy minden mozzanatában hatalmas architekturális renddé összegeződő társadalmi élet perspektívája felé fordul ... tehát nincs mit ábrázolnia. Nem ábrázolhatja a dolgozó vagy örömeiben kibontakozó kommunistát, mert formai megvalósulásában közvetlenül magának a kommunista életfolyamatnak, a funkciónak a fölérzése vezeti!" Ezért egy "minden más formát lényegében magában foglaló formai rendszerre" bízza magát, "a geometriai formák konstruktív rendszerére" (Kállai Ernő: A konstruktív művészet társadalmi és szellemi távlatai, 1922). A leírás elsősorban a képzőművészeti konstruktivizmusra áll, de – mutatis mutandis – az irodalomra is értendő. Kassáknak a "szintétikus ember" "önkifejezésére" vonatkozó absztrakt tételeihez pedig egyenesen jól alkalmazható. Helyesen figyeli meg Gáspár Endre, hogy Kassák – e nézetek hatására is – már "nem ennek vagy amannak az egyes dolognak nyomán támadt érzéseit fogja kifejezni akarni az újban, hanem egész érző lényét, melyben a számára létező összes dolog benne van", és hogy ily módon az érzés maga lesz témává nála (Kassák Lajos, az ember és munkája, 1924).

Az emigráció évei elsősorban nem a megírt művek, hanem az "izmusokkal" való fokozatos szakításban megszerzett alkotói módszerek szempontjából voltak jelentősek. Hiszen a konstruktivizmus bizonyos értelemben már a húszas évek második felének "új tárgyiasságát" készíti elő, az avantgardizmus hullámának elültét jelzi. És annak, aki nem az irányzatban rejlő logika szerint halad tovább a végletes elvonatkoztatás valóságot kifejezni képtelen jelrendszerében, hanem a társadalomban élő ember belső világának feltárására törekszik, megkönnyíti némileg az átmenetet – éppen "tárgyias" tematikájával és eszközeivel – a realisztikus eszközöket fokozottabban elismerő harmincas, negyvenes évekhez is. Kassáknak különösen prózai írásaiban lelhető fel ez időtől kezdve a konstruktivizmus ellentmondásos hatása: nemcsak az egyetemesség-igény állandó jelentkezésében, hanem egy-egy érzés, hangulat vagy elméleti tétel absztrakt megfogalmazásában is, olyan jelképes és egyénietlení-{219.}tett típusok szerepeltetésével, melyeknek csak illusztratív feladatuk van. Szereplőinek mesterséges elszürkítésében, az egyetemes érzések és gondolatok nem konkretizált világrá-vetítésében – most induló festői munkásságával párhuzamosan – ennek a "geometrikus absztrakciónak" a negatívumai is munkálnak: a romantikával és az érzelmekkel szemben hideg objektivitást és tudományosságot hangoztató tételek, melyek absztrahálással akarnak kizárni minden "esetlegességet", s melyek a különféle közbülső rétegeken át még a századelő naturalista-szimbolista áramlatából fakadnak. A közbülső időszak – a forradalmak és az avantgardizmus periódusa – Kassák szerint destrukció volt; most, e nézetek alapján ismét régi stílusához közeledik. Politikai és esztétikai nézeteiben egyaránt szakítani akar a "romantikával". A konszolidáció időszakában kiábrándult és fanyar összegezés következik. 1925-ös egyik nyilatkozatában egyszerre figyelhető meg a munkásmozgalom addigi útjából és az avantgardizmus művészi gyakorlatából kiábrándult költő új álláspontja. "Az aktív forradalmak lepergése után – írja a Népszavában – új fokra ért el az ember. A közvetlen cselekvés lehetőségei helyett ma az új cselekvések lehetőségének előkészítését éljük. Félre tehát a rikoltóra mázolt jelszavakkal (mert azok valamikor a fölhevült vértől voltak vörösek), és félre a romantikus manifesztum-csurgatásokkal ... előttünk múlt 1918. Múlt a szocializmusnak csak destruktív formája. Konstruktív, építő szocializmust akarunk. Kostruktivizmus: az igazi művészet!" (Munkásmozgalom és költészet).

Egy évvel később, 1926 őszén – rövid párizsi tartózkodás után – ezekkel az érvekkel tér haza, táskájában – számtalan művészi tapasztalat mellett – egy nagy Önvizsgáló, múltat összegező és lezáró prózai önéletrajz első fejezeteivel. Életének és munkásságának új alapokra helyezése előtt először saját útját akarja végigtekinteni és igazolni.