Az emigrációs tapasztalatok és a hazai valóság szembesítése

Ami a több éven át, először a Nyugatban, majd önálló kötetekben folyamatosan megjelenő Egy ember élete (1928–1939) fejezeteit feledhetetlenné teszi, az elsősorban a szigorú őszinteség, ami különösen fiatalsága leírásában a mesteréül vallott Gorkijra emlékeztet. Puritán stílusban, kendőzgetés és érzelmesség nélkül, az írói alkotásra mindvégig oly jellemző konok tisztaság-igénnyel vall gyermekkoráról, vasmunkás-éveiről, nyugati csavargásáról, majd költői próbálkozásairól, első irodalmi sikereiről, két aktivista folyóiratáról, a forradalmak időszakáról. Komlós Aladár találó kifejezését használva egy "megérett élet" krónikája ez, s a frissen újrateremtett múlt a legjobb regények hangulatát kelti az olvasóban (Századunk, 1927). A magyar irodalom története nem ismer még egy ilyen megindítóan önfeltáró és tudatosan eddig ismeretlen tájakat bejáró művet, mely egyben a századelő munkás-életének hiteles korrajza is. Bár a tízes évek leírásában egyre inkább torzítanak a személyes érzelmek és a kötegek egyre inkább politikai önigazolást keresnek, az író végig meg tudja tartani a bevezetőnek azt az ígéretét, hogy ez alkalommal nem akar "irodalmat csinálni". Különösen az első részekben nincs nyoma a tételességnek, konstruktivista absztrakciónak vagy a még korábban kedvelt {220.} stílromantikának, legfeljebb a kommentárt és érzelmességet kerülő objektivitásban lehet a legutolsó iskola hatását felfedezni. Talán azért is maradt mindvégig ez a könyv a legnagyobb és legjelentősebb prózai műve: olyan eredendően lírikus természet, mint Kassáké, egyedül az önéletrajz műfajában tudta túltenni magát politikai és művészi premisszáin.

Minden más regényében és elbeszélésében ugyanis a valóság hű tükrözése vagy annak egyéni és téves ideológián nyugvó interpretálása közti arány dönti el a mű esztétikai értékét. A Napok a mi napjaink (1928) tétel-regényében inkább a valóság voluntarista beállítása került túlsúlyra: az első esetben alkalmazott lélekrajz sem tudja feledtetni, hogy az öngyilkosságba menekülő Zilcer államügyész alakja egy képzeletbeli ország képzeletbeli társadalmának mesterségesen konstruált figurája, aki mindenféle előjelű politikai mozgalomhoz való csatlakozás veszedelmeire akarja figyelmeztetni az olvasót. Az Angyalföld (1929) viszont jelentőségben mindjárt az önéletrajz után következik: bátor téma-felvetésével, tárgyilagosságával, szuggesztív állásfoglalásával, jelenetekből felépített freskójával a gazdasági válságot megszenvedő proletariátus nehéz hétköznapjait mély együttérzéssel eleveníti meg. A Marika énekelj! (1930) megint inkább demonstrál csak; nem a magyar társadalom állapotát, hanem az író nézeteit tükrözi; azok vetítődnek rá a valóságra. A tragikus sorsú cselédlány alakja s a körülötte felvonultatott városi és falusi figurák valamennyien szimbólumok: a kilátástalanul kegyetlen társadalomról, a munkásmozgalom hibáiról alkotott véleményét a leírás és az ábrázolás személytelenségében mondja el. A Megnőttek és elindulnak (1932) ugyancsak ebbe a hibába esik. A fiatalokról szól (bennük látja Kassák politikai és esztétikai nézeteinek megértőjét), de ezt a regényt is keresztül-kasul szövi az író saját véleménye; elsősorban önnön elképzeléseit dokumentálja a valóság helyett. A munkanélküliek (1933), A telep (1933) szintén emiatt marad alatta a valósághű tükrözésnek: az előbbinél a két főhős válik absztrakt figurává, az utóbbinál pedig ismét egy téves elmélet dokumentációjával van dolgunk: a munkásosztály elpolgáriasodását akarja példázni. A korabeli kritika – mely szinte egyöntetűen lelkesedik az önéletrajz első köteteiért – egyre nagyobb fenntartásokkal fogadja Kassák prózaírói munkásságát.

De támadások érik – mégpedig minden oldalról – az ebben az időszakban jelentőségben hátrább szorult, ritkábban megszólaló költészetét is. Az új korszak kezdetét jelző Harmincöt vers (1931) jórésze mintha éles ellentmondásban lenne a prózaíróval; míg a regények a politikus, társadalombíráló Kassák tételes-absztrakt írásai, addig ezek (ha egyre higgadtabban is) lényegében az emigráció időszakának nyelvén szólnak még, de már nemcsak ugyanazokat a tartalmakat (kiábrándultság, szomorúság) fejezik ki, hanem a fokozatos visszahúzódást is. Valóban ugyanazon alapvető helyzet-értékelés és érzésvilág két arculatáról van szó; arról, mely a Horthy-Magyarország ellentmondásos társadalmában, a világválság nyomán egyre fokozódó nyomor közepette, a hihetetlen nehéz körülmények és a frakcióharc miatt több hibát vétő forradalmi munkásmozgalom nehézségei láttán csak megerősítve érzi az emigráció alatt kialakult nézeteit. Ezek a prózában a társadalomra vetítve, a lírában azonban természetszerűleg önmaga érzéseire koncentrálva jelentkeztek. A fájdalmas panasz-versek dadaizmusra, szürrealizmusra utaló konstruktivista képeiben ("minden a te szemeidtől függ és attól az acélcilindertől, ami {221.} a domboldalon ketyeg") József Attila joggal mutatta ki a szubjektivizmust és a relativizmust mint a szocialista költészettől idegen szemléletet (1931), Fenyő László pedig a keresettséget (1931).

Az 1926–1933 között írt művei – próza és vers egyaránt – azt mutatják, hogy az emigrációból hazatért író (noha önéletrajzának első két kötetével ismét jelentős rangot és megbecsülést biztosított magának) idegenül és értetlenül áll a magyar társadalom kérdéseivel szemben; s bár kérdés-feltevéseivel, a munkástéma következetes előtérbe állításával, a világirodalom legújabb áramlatainak megismertetésével ismét (akárcsak a tízes években) pozitív erjesztő, előrelendítő szerepet tölt be, nem sikerül hatalmas munkateljesítményével művészileg is arányban álló alkotásokat létrehoznia. Ennek oka legnagyobb részben saját elvi-esztétikai nézeteiben van. Publicisztikai munkássága ezek jellegét pontosan tükrözi.

A Munka, visszatérése utáni legjelentősebb folyóirata, 1928 szeptemberében azzal a reménnyel indul, hogy az "új fejlődés kezdeti stádiumában" a fiatal munkásnemzedék és a radikális diákság helyeselni fogja Kassák Bécsben kialakult helyzetmegítélését és politikai koncepcióját, melynek alapján "revízió alá kell venni a közelmúlt esztendők történelmi eseményeit, a munkásosztály megmozdulásának taktikai és stratégiai módszereit, a hullámvölgybejutás objektív és szubjektív okait". E célból hasábjain helyet akar adni "a társadalmi fejlődést szolgáló, az ember szocialista gondolatait és érzéseit kiszélesítő és elmélyítő kultúr és civilizációs produktumoknak és politikai észrevételeknek" (Bevezető, 1928). Az első számok azt mutatják, hogy a bátor probléma-felvetés, valamint a kortársi irodalom legújabb, haladó törekvéseinek és eredményeinek érdekes ismertetése nem volt időszerűtlen és hamar visszhangra talált az érdeklődő baloldali fiatal értelmiségiek körében. (Az első számok munkatársai között József Attilát, Illyés Gyulát, Zelk Zoltánt, Déry Tibort, Vas Istvánt is ott találjuk.) Csakhamar kiderül azonban – először Kassák művészet-felfogásának ismételt kifejtése révén –, hogy a "revízió" tulajdonképpen a munkásmozgalom egészével szembeni nyílt és egyre határozottabban agresszív állásfoglalást jelent. Kassák szocialista művészeten "szociális osztálytagozódásokat nem tűrő, emberi művészetet" ért, éppen abban az időszakban, amikor a magyar irodalom határozottan balra tartott és éppen az ilyen polgári-humanista nézetekkel akart szakítani (Proletár-művészet vagy szocialista művészet, 1928); az e tételek nyomán kialakult egyre élesedő polémiában pedig szinte kizárólagosan az illegális kommunista pártot támadja, mégpedig elfogadhatatlanul személyeskedő, dühtől eltorzult hangon (Válasz néhány levélre, 1928–1929; Félre az útból, 1929). A váratlan hevességgel kirobbanó vitában mindkét oldalról túlzó vádak hangzanak el; a 100%, majd a Társadalmi Szemle munkatársainak cikkei azonban – ingerlékeny és azonnal minden lehetséges közeledést tagadó állásfoglalásukkal – legfeljebb csak siettethették egy már korábban kialakult téves ideológia további elszigetelődését. A folyóiratot – akárcsak annak főszerkesztőjét – a hivatalos fórumok ez időben még rendszeresen támadják; Kassákot 1924-es röpiratáért (azzal a váddal, hogy "Trockijt és Lenint dicséri és azt hirdeti, hogy a végső forradalom előtt tanítani és nevelni kell a tömegeket") izgatási pörbe fogják (PH 1928. december), 1932-ben pedig egyszerre kilenc sajtópert folytattak a lap ellen. Ugyanakkor a klerikális és jobboldali lapok szinte a denunciálásig {222.} menő "kritikákat" jelentettek meg ellene. E szervezett támadással szemben egyedül a baloldali pártok és orgánumok nyújthattak volna segítséget, de velük már kezdetben megromlott a viszony s ezt csak tovább rontotta a MAPP magyar szekciója által Moszkvában kibocsátott 1931-es állásfoglalás (A magyar proletárirodalom plattformtervezete), mely reális elemzés helyett egyszerűen az ellenforradalom táborába utalja Kassákot. Ilyen körülmények között a költő alapvetően hibás politikai és esztétikai koncepciója újabb torzításokkal bővülhet. Különösen azután, hogy a hitleri fasizmus Németországban tragikus körülmények között uralomra jutott.

Kassák e leverő eseményben ismét csupán saját nézeteinek igazolását látja. Régi tételeit tovább fejlesztve kijelenti, hogy "a háború utáni forradalmi hullámot nem a proletariátus ereje, hanem a burzsoázia gyöngesége táplálta és indította el útjára" s hogy "a háború viharában nemcsak a burzsoázia, hanem a proletariátus tábora is dezorganizálódott és demoralizálódott". A kialakult helyzetért kizárólag a két munkáspárt "elpolgáriasodását" teszi felelőssé, kijelentvén azt is, hogy a "magunk részéről egyszer és mindenkorra megvalósíthatatlannak tartjuk a két párt egyesülésének szép álmát". Nem lát semmiféle erőt, mely a fasizmust feltartóztathatná, s ezen az alapon jósolja meg a "sötét, reakciós idők" eljövetelét (Napjaink átértékelése, 1933). 1933 szeptemberében pedig a lap segédszerkesztőjével, Nádass Józseffel közösen írt vitacikkben véglegesen szakít a munkásmozgalommal. "A mai munkáspártok a polgári politika vizeire sodródtak – írják – "Az illegális munka ma veszedelmekkel való felelőtlen játék, meg nem indokolható erőpocsékolás, semmi egyéb" (Vitaanyag II.).

Az 1919-ben Bécsben folytatódott "revízió" hibás történelemszemléletének eredményei a tízes évek aktivista költőjét nem vezetik ugyan a jobboldalra, de olyan politikai félreálláshoz és defetizmushoz juttatják, ahonnan semerre sem vezethetett út. Saját, semmiféle pozitív javaslatot nem tartalmazó platformja zárja a szocialista irodalom legtágabb értelmezésén is kívül, éppen a legnehezebb történelmi korszak elején, amikor az ország minden fasizmussal szemben álló erejére szükség lenne. Hiába írja le később elégedetten, hogy "1924-ben megjelent Álláspont című könyvem már nyílt szembehelyezkedés volt a balkezes kísérletezőkkel és a meddő okoskodókkal", és hogy "nekem lett igazam" (A tagadás tagadása, 1935), e kétes értékű önigazolás kevés a sértett visszavonulás és passzivitás állapotának magyarázatául. Sokkal inkább ideológiai tévedések és személyes megbántottság miatt létrejött "különbékéről" van szó.