"Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet ...!"

Az elkötelezett humanizmusról szóló szavak éppen a Nyugatban, Babits lapjában hangzottak el először, 1933-ban. Az alkalmat és a példát a kor legnagyobb polgári írója, Thomas Mann adta, akinek novellájában, a Mario és a varázslóban az ördögi bűvész áldozata már nem dobja el védő fegyverét, hanem józan céltudatossággal lelövi a hipnotizőrt. "A békés Settembrini úrnak fel kell tennie harcos őseinek carbonári-süvegét" – írta Bálint György, s ezt a maga számára úgy értelmezte, hogy megalkuvás nélkül kell küzdenie a fasizmus minden megnyilvánulása ellen mindaddig, amíg ki nem ütik kezéből a tollat. Bálint György maga is a polgári művészeten nevelkedett, és úgy vált a harmincas évekre tudatos marxistává, e korszak legkiemelkedőbb és legfinomabb tollú kommunista publicistájává, hogy mélyen megértette: nincs határ, amely elválasztaná az irodalmat, a művészetet a politikától. A weimari értelmiség tragédiáját abban látta, hogy ez a nemzedék addig védelmezte a marxisták ellen a polgári eszményeket, amíg végül is a szó fizikai értelmében a nácik karmaiba került. Bálint György műveiben tükröződik a legvilágosabban a felismerés, hogy e korban nemcsak a szocialista, de a polgári kultúra vívmányait is csak a munkásosztály eszméire és szervezeteire, az antifasiszta népfront vezetőerejére támaszkodva lehet a legeredményesebben megvédeni a szélsőjobboldali támadásoktól. Nem félt az önveszejtő széplelkek megvetésétől, amikor kimondta: "Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást – erre az aktív, harcos állásfoglalásra kényszerítik a szellem embereit a szellem ellenségei." Ő maga így élt és alkotott s nem volt egyedül. A Gondolat, a Gaál Gábor szerkesztette Korunk s más hosszabb-rövidebb életű folyóiratok, lapok hasábjain küzdött a haladással elkötelezett gondolat a tisztátalan eszmék ellen. A kor másik kiemelkedő antifasiszta publicistája, Fábry Zoltán a csehszlovákiai Stószról hadakozik a nácizmus, a militarizmus, a háborús erőszak terjedése ellen. Mint a szlovákiai magyar irodalom elismert vezető kritikusa hallatta szavát, eszménye a vox humana volt, amely a szocialista humanizmus és az {329.} antifasizmus tartalmait foglalta magába. A bezárkózó provincializmussal szemben az európai horizontra hivatkozott. Ez az európaiság a demokratikus kulturális és politikai hagyományt jelentette számára, konkrét és határozott programot tudott adni általa. Az emigrációs tűzhelyekről folyik ez a küzdelem a legtisztább eszmeiséggel. Befolyásuk számottevő, ha lapjaik terjedése elé gátakat szabnak is. Az Új Hang példányai még eljutnak az országba tiltott utakon, Radnóti olvassa őket, s a népi írókra mély benyomást tesznek az itt megjelent Révai-cikkek.

Az irodalomban él az antifasizmus szelleme, legerősebben bizonnyal a lírában és a publicisztikában; műfaji okokból áttettebben és halványabban a prózában. De itt is áttetszik a tiltakozó, ellenálló szándék; Gelléri Andor Endre novelláiból, Móricz Árvácskájából, Darvas József írásaiból, sok más írástudó műveiből nyíltabban-rejtettebben, de egyazon sugallat szól: a népszabadság eszméje. Az igazság kimondásának nehézségei idején a végletekig finomodik a gondolatot védő képes beszéd. Lukács László verseiben a legsúlyosabb években is felcsendül Lenin dicsérete, Schönherz Zoltán mártíriuma, a Szovjetunióba vetett remény vagy a Moszkva alatti győzelem gyújtó üzenete (Favágó, Kócsagok stb). De van alkalom és idő, amikor élesen csattan fel a szembeszálló szándék. "Én kikiáltom dicsekedve, az ellenséghez tartozom!" – írja Benjámin László, a munkásköltő 1940-ben. A szolgaságot tűrő népet, a nemzetet ostorozó adys indulat villámuk Fodor József, Jankovich verseiben; a közömbösök füleibe Forbáth Imre hozza el "asszonyok és gyermekek halálsikolyát Madrid romjai" alól, s "vádak fekete tüskéje szúr" az üldözöttek és éhezők szemeiből.

A felrázó, bátorító szó szünet nélkül, elfojthatatlanul hangzik, hogy "hajótörött, árva népek kedve emelkedjék, hogy hinni tudjanak!" (Kis Ferenc). A remény élteti a munkásköltő Vaád Ferencet, "hogy leszek még egyszer szabadabb", Benjámin vallja, hogy "magamat nem adom meg" – s hiszi: "lesz, aki eléri az elképzelt jövőt!" Radnóti a halál árnyékában rója araszolgatván egymás alá sorait, a jövőnek akar üzenni velük. Ez a szándék az élet hajtása, mely a kő alól is kinő. Így ír még az Első eclogában:

Írok azért s úgy élek a kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja kivágják s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.

"Igen, a halált is le lehet győzni" – visszhangzik e sorokra Bálint György szava –, "ha vállaljuk és nem törődünk vele, mikor csap le; ha a halál közvetlen közelében is úgy dolgozunk, mintha örökké élnénk. Ilyen leckékkel csak a költészet szolgálhat manapság".

Ezzel a hittel és ezzel a leckével élt az egész nemzedék. Van aki, az elpusztíthatatlan népben hisz, a küldő közösség befogadó védelmében. "Könnyebbül bennem a teher, ahogy a tenger táj, amely kilökött, némán visszanyel" – írja Illyés; Fenyő László pedig, a városi kispolgárság halk, kesernyés szavú költője, akit a fenyegetett emberség védelmének gondja a negyvenes években az antifasiszta líra élvonalába emelt, a tiszta eszmék győzelmében hisz. Egyik utolsó verséből valók e sorok:

{330.} Eljő a kor, midőn a tiszta homlok
a népek békés jelvénye leszen,
a fényes eszme lesz majd a kibontott
zászló, az leng meg dicsőségesen,
s mely választottak ajkán ott borongott:
felzúg a vers, miként a győzelem!

Fenyő László "fényes eszméi" bizonnyal csupán a polgári humanizmus terrénumain voltak honosak, de így is maradandó dokumentumai a meggyötört és mégis a jövőben bízó kornak. Voltak azonban mások, egy egész költőgeneráció, egy virágjában elpusztított, megtizedelt szocialista írónemzedék, amelynek jövőt váró és követelő hangjaiban már határozottabb kontúrokkal sejlett fel, milyen is legyen ez az új világ. Már Radnóti arra figyelmeztetett: "Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen"; már az ő számára bizonyosság volt, hogy "a sziklaszál – ha nem ma – holnap visszadalolja majd" a szélben szétszórt üzenetet; s ő volt az a költő, akit az 1942. március 15-i tüntetés arra indított, hogy így írja meg a Száll a tavasz lázító sorait:

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot hal!
rázd a sörényed ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!

Zsigmond Ede a szelídséget elszántságra cseréli fel s vallja: "lelkünk nem lesz e fergetegben puhán hajlékony, gyáván hallgatag"; Benjámin Lászlónál "kigyúl a föld, körös-körül a menny vörös", Knopp Imre a "vörös május ünnepére" készül, Várnai Zseni Kopogtatok című versében (az illegális mozgalom röpiratán) "Vörös csillag ragyog az éjszakában, recseg a rács a börtönablakon." Lukács László Horror, furorjában kirepíti a bosszú az idő rozsdás hüvelyéből a gyilkos kegyelet kardját, a Szobrokban pedig már paloták lángolnak. Benjámin a szenvedés, a halál vállalása árán is a szabadság védelmére buzdít, s ebbe a kórusba csendül bele diadalmas hittel a kommunista Salamon Ernő hangja:

Mert eljő a szabadság
és évei a fénynek.
Igazság és vigasság
lesz osztálya szegénynek!
(Dal utódoknak)

1944-ben, a fasizmus haláltánca idején felerősödnek a magyar antifasiszta irodalom hangjai, a szorongáson és félelmeken átsüt az életbe és a régen várt szabadságba vetett remény. Megérkeztek a "testvéri tankok", hogy a "táborokba gyűlt bitangok" vert serege felett szertedübörögjék egy felszabadult országban a szárszói halott versének rímeit. Annyi mártír között Radnóti Miklós és József Attila élete és halála sugározza a legtöbb fényt a magyar irodalomnak erre a szörnyű és mégis jövőbe nyíló korszakára, mert bár ők beleroppantak vagy elpusztultak a gyötrelmekbe, mégis a poklok bugyrait {331.} járó kétségeik útján kiolvasztották a szenvedések tüzében az emberség, a szocialista humanitás nemes érceit a jövő számára. József Attila a magyar kommunista irodalom élén áll, de jelképes, hogy ő a magyar antifasiszta irodalom lelke is. "A két világháború közt – emlékezik a költőtárs, Illyés Gyula – az úgynevezett népfront-ellenállásnak, a pusztán a haladásban, a fasizmus elutasításában összegyűlt óriási tábornak sem volt hozzá hasonló világos szavú költője." E világító fény értelmét a fasizmus korának rabságából a szabadság honába ívelő vágy nagy tiltakozó és hitvalló költeménye fejezi ki talán a legtisztábban:

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy anyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel, szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!

(Levegőt!)

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel
nem kartoték adat.
Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat

1945. április 4-én végetért a fasiszta elnyomás, felszabadult az ország, új utakon indult el a magyar szellemi élet. Kibontakozott a szocialista irodalom, alakult és változott minden más eszmeiségű irodalmi áramlat is. Ebben a fejlődésben ma már döntő szerepük van a kommunista eszméknek. Az irodalmi egység létrejöttének hosszadalmas és bonyolult folyamatában alakító és segítő erőként jelen van az antifasiszta művészi magatartásnak az egész irodalmat átfogó ereje is, amely egy évtizednyi súlyos küzdelmek, megpróbáltatások tüzében forrott ki, s amelynek tanulságai a jövőben sem halványulhatnak el.