A századelő és a Nyugat örökösei

A forradalmakkal nemcsak a szépirodalomban, hanem a kritikában is véget ért a Nyugat hőskora. Tévedés lenne azonban ebből csak a lendület megtörését kiolvasni. A két világháború között valóban születtek olyan irodalmi mozgalmak, melyeket a fejlődés frissebb árama indított el: József Attilának és a népi mozgalomnak már nem a Nyugat volt a műhelye. De még a tízes évek irodalmi forradalma sem érte el a célját, tehát a hőskor örökségének átmentése is időszerű feladat volt – különösen a megnehezült időkben. Következésképpen: a Nyugat a leglényegesebb elvi kérdésekben a két világháború között sem került ellentétbe előbbre tekintő utódaival; miközben tegnapi eszményekért harcolt, az anakronisztikus Magyarországon a jövő ügyét is támogatta. Ez magyarázza Babits Mihály és Móricz Zsigmond megnövekedett szerepét a hőskor utáni évtizedek irodalomszemléletének formálásában. Ez teszi megbízható mértékké Schöpflin Aladár kritikáit. S általában: ebből ered a mozgalom vitalitása, mely áthatja a magyar irodalom többi értékes rétegét is, és új követőket is vonz.