Király György

A Nyugat vonzerejét és az igazi értékek befogadására kész szándékát bizonyítja Király György pályája. Éppen azért, mert a mozgalom és az egyén érintkezési pontjai ez esetben látszólag távoliak. Ez a rövid életű irodalomtörténész (1887–1922) ugyanis csaknem egész munkásságát irodalmunk régebbi korszakainak feltárására fordította, s még ezeket a távoli területeket is filológusként járta be. Katona Lajos és Riedl Frigyes tanítványa volt, s már az egyetemen széleskörű tudásával, anyagismeretévél és lelkiismeretességével tűnt ki. Hatással volt rá a századelőn kibontakozott szellemtörténet – elsősorban Wölflin – is, de módszere mindvégig a tények pontos vizsgálatán alapszik. Mesterei oldalán kapcsolódott be abba a filológiai küzdelembe, mely a Thaly Kálmán-féle kuruc balladák hitelességét tisztázta (A kuruc balladák hitelességének kérdése, 1915). Doktori disszertációja Mikes Kelemen forrásait tárta fel (1909), s több tanulmánya foglalkozik a középkori és reneszánsz kori magyar irodalom motívumainak eredetével, összefüggéseivel (pl. A trójai háború régi irodalmunkban, 1917). Legnagyobb igényű művében, A magyar ősköltészetben (1921) éles kritikával rombolja a tudományos legendákat, melyeket főként a délibábos nacionalizmus és a felületesség táplált, hiperkriticizmusa azonban a megtartható eredményeket sem kíméli. Irodalomtörténeti munkássága egészében a magyar pozitivizmus progresszív irányú, kimagasló teljesítménye. A Tanácsköztársaság egyetemi katedrához juttatta, melytől a fehérterror fosztotta meg – fegyelmi ítélettel. Ekkor kezd kísérletezni a kritikával (Nyugat) és a publicisztikával (Független Szemle). Nem sokkal halála előtt {61.} indította meg a Kner Kiadónál a Monumenta Hungarica című sorozatot, melyet a magyar irodalom "progresszív hagyományának" szolgálatába akart állítani. – Ezt a filológust a Nyugat mégis hívei közé sorolta, s halálakor külön számot szentelt neki. Nemcsak a baloldali magatartásnak szólt ez a tisztelet. Móricz Zsigmond emléksorai az igazság Pál apostolát idézik, a már nem emberi bátorság hordozóját s a szabad, őszinte, tiszta gondolat szerzetesét. Ezeket a vonásokat érzi Móricz rokonvonásoknak. Ki is mondja: "Király György ... sok olyan igazságnak lett a híve, ami a társadalmi forrongás e vulkánikus korában a nyilvános életben irányító igazság vala", bár őt csak a "logikailag ép gondolatsor szeretete" vezette. Babits Mihály még pontosabban fogalmaz. Látja, hogy korukban az igazság szeretete képrombolást követelt. A közös ügy védelmét szolgáló meggyőződéssel mondja: "A destrukció nem mindig rossz dolog; néha rombolni kell, hogy építhessünk." Kosztolányi pedig büszkén vállalja Királyt nemzedéktársaként: szerinte általa is, mint a Nyugat nagyjai által, a kor szólalt meg. Tehát a független gondolkodót, a képrombolót s ilyképpen a nemzedéktársat tisztelték a harcos filológusban. Jól ítéltek: Király György, amikor műfajt változtatott, maga húzta meg gondolatmenetének addig rejtett vonalát. Nemcsak irodalomtörténeti, távlatos ítélete teszi bírálatait kiemelkedővé, hanem szemlélete is, mely egységbe fogja a társadalmi és irodalmi jelenségeket (Kaffka Margit, 1920; Móricz Zsigmond, 1921). Publicisztikai írásai pedig azt fejezték ki nyíltan, hogy gondolkodása társadalometikai kiindulópontú és megalapozású. Egyik polemikus cikkében (A pesti irodalom) az idegennek bélyegzett fővárosi kultúrát veszi védelmébe és tudományos érvekkel bizonyítja, hogy az antiszemitizmus a társadalmi reakció eszköze. Érvel és a tudományos igazságot védi.